Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom bármit kértem, nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön… élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc