Amikor kint nem hívogat a napsugár,
amikor esőtől vízben áll a határ,
amikor bent meleg a családi fészek,
amikor szabad oltalom alatt élek,
nyugalom költözik a megtört szívembe,
nem ellenkezik buzgón fájó testem se,
béke és álomcsend szövi be a szobát,
elhessegetem az élet összes gondját.
Olvasgatni kezdhetem kedvenc könyvemet,
hátra dőlhetek a puha fotelemben.
Lelkem kivirul, befogadásra nyitva,
mint tavasszal a bimbózó rózsa szirma.
Oldódnak a leülepedett sérelmek,
az emlékek engedékenyebbek lesznek.
Kitisztul a tudatom, nincs aggodalom,
nem tolakodik előre a fájdalom.
Elernyeszti a sejtjeim a nyugalom,
a külvilágot teljesen kikapcsolom.
Magamban teremtek meg az új világot,
most ez jelent felemelő boldogságot.