Kismama
Kismama áll előttem a sorban, leletért. Rendes, jólöltözött, kulturált megjelenésű, jó modorú. Egyik kezében a táskája, másikat már terebélyes méretű pocakján nyugtatja. Azaz dehogy nyugtatja. Kommunikál vele. Arcán angyali mosoly, látszik, hogy beszélget a babájával. Úgy tűnik, van mondanivalójuk egymásnak, az pedig hogy miről szól a diskurzus az ő titkuk. Vélhetően nem először csinálják, talán valami szertartás lehet már. Nincs is annál szebb dolog, mint ahogy anyuka és születendő babája ismerkednek egymással. Egyelőre így, s majd ahogy múlik az idő, egyre mélyül a kapcsolat. Arcán angyali mosoly, s miközben gyermekével foglalatoskodik, türelmesen vár. Valami azonban olyan furcsa, ellentmondásos rajta. Alaposabban szemügyre veszem, s megoldódik a dilemma. A haja. A haja csapzott, mosatlan, már-már elhanyagolt. Na ja! Nyílván ahelyett is akadt fontosabb feladata. S aligha lehet kérdéses, hogy nála ez elnézhető, megbocsátható körülmény. S ez így van jól.

Szökevény morzsák
Szokásos reggeli vajas kenyeremet készítettem. Három különlegesen vékony szelet kenyér, közöttük vaj, az egyikre felvágott a másikra sajt. Szépen komótosan. Nem igényel különösebb koncentrációt. Ekkor egy kis darabka – nem tudom pontosan mi, talán egy morzsa, esetleg egy kis sajt – megindult. Látni nem láttam a konyha hajnali gyér világosságában, de biztos, hogy lesett a piszok, mert hallottam amint leérkezett a pvc padlóra. Alig hallható, de semmivel össze nem téveszthető hang. Egy szösszenés. Megtalálni persze lehetetlen, hiszen a morzsánál nagyobb darabok is kiválóan tudnak rejtőzködni a szürkés meleg burkolaton, egy ekkora darabka meg egészen biztonságban lehet, emberfia nem találja meg sosem. Esetleg a porszívó, netán a felmosórongy. Na de ki áll neki hajnalban porszívózni vagy felmosni?
Valahogy így van ez az életünkkel is. Létünk darabkáit, mozaikjait, becsben tartjuk, számozott példányként tároljuk őket lelkünk polcain, de mégis vannak renitens darabok, amelyek így vagy úgy, de elszöknek. Nem biztos, hogy a nagyok, nem feltétlenül a legfontosabbak, de mégiscsak a teljes részei. S bár nem bénítja meg az egész üzemét, mégis csak hiányoznak. Az azonban, hogy valaha ismét megtaláljuk őket, pláne, hogy vissza tudjuk e illeszteni? Enyhén szólva is kétséges.

102
A két nővér – már jócskán nyugdíjkorhatár fölött mindketten – eldöntötték, hogy megmozgatják egy kicsit az idős Mamát. Meg is szervezték. Autóval elmentek érte az otthonba, hogy egy kicsikét haza vigyék.
Begördült az autó a ház elé ahol szép komótosan kikászálódtak belőle, majd kivették a csomagtartóból a járókeretet és végül kisegítették a Mamát is.
– Tessék egy kicsit sétálni, amíg bevisszük a csomagokat, úgyis sokat utaztunk, – adták ki a megfellebbezhetetlen utasítást, ami szemlátomást nem nagyon tetszett az idős néninek.
– Nem ismerem az itteni szokásokat – próbált rögtönözni hírtelen egy nyomósnak tűnő ellenérvet, de nem aratott vele sikert.
– Mit nem ismer Anyuka? Milyen szokásokat? Azt mondtuk tessék egy kicsit sétálni, hogy megmozgassa a lábát. Elmegy a sarokig, meg visszajön. Milyen szokásokat kell ehhez ismerni?
A néni elindult, de csak tovább makacskodott.
– Jól van, de elvisznek.
– Ne tessék már bosszantani! Kiviszi el drága Mama? Mi elvisszük, sőt el is hozzuk, ha kell, de most tessék sétálni egyet.
Majd megfordult és morogva hozzátette. Különben meg, ki vinne el egy 102 éves embert és minek? – mondta ki a nem túl tiszteletteljes, ám kétség kívül logikusan hangzó igazságot a gyermek. Ám szavaival szemlátomást nem okozott soha be nem gyógyuló lelki sebeket, ugyanis a néni, a kedves Mama már rég nem hall a külvilág zajaiból és a beszédből szinte semmit.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…