Egy kis paneltündér lányka,
hangtalanul, némán,
belvárosi panelháznak
folyosóján sétált.
Varázsolni támadt kedve
paneltündér módra,
azt kutatta tekintete,
hol lenne rá módja.
Varázspálcát szorongatva
aprócska kezében,
varázsigék kavarogtak
csinos kis fejében.
Figyelmesen nézelődött
a folyosón járva,
mindeközben mérgelődött
miért nem ég a lámpa.
Majd abban a pillanatban
felgyulladt a lámpa,
apró, kósza pillanatra
megörült a lányka.
A tündérke hamarosan
meglepődve látta,
hogy egy egér a sarokban
ül a félhomályban.
Folyosónak szűk homálya
eddig rejtegette,
ám a lámpa fénycsóvája
láthatóvá tette.
A kis szürke szomorkodva,
maga elé nézve,
csaknem földig lógó orral
ült a sápadt fényben.
A tündér nem gondolkodott,
megkérdezte tőle:
– Mondd csak egér, miért szomorkodsz,
miért vagy így letörve?
Majd az egér elmesélte,
miért lógatja orrát:
– Nem tetszik a szürkeségem,
ez az ami úgy bánt.
– Szeretném, ha kockás lennék,
az lenne jó móka!
Tovább nem is szomorkodnék,
egérnóta szólna!
Felcsillant a tündér szeme,
varázsolhat végre!
Nem töprengett egy percet sem,
örült az egérke.
Varázsolt a paneltündér
kedves buzgalommal,
és várták a nagy eredményt,
vegyes izgalommal.
Leánykának tündérkeze
forgatta a pálcát,
varázsszavak tömkelege
hagyta el a száját.
Az egérnek szürkesége
pár pillanat múlva,
határtalan örömére,
ottmaradt a múltban.
Kockás lett az új bundája,
mert ez volt a vágya,
teljesült a kívánsága,
valóra vált álma.