Első hajnalon majd tekintetem az égre vetül,
A felkelő nap aranyra fest, mindent, szemtelenül…
De ha rám mosolyogsz, akkor a kedvem fényre derül.

Sötétes homály mögött felvirrad a vöröslő égbolt.
Szeretetet és nyugalom, minden békés, olyan nyugodt.

Körbe karolja tépdesett lelkemet a nyugalmas csend,
Gondolataim szállnak, nem zavarja hajnali szélcsend…
Kérlek téged… ne hagyj egyedül, már újév van, ez a rend.

Éjfélkor ittam én egy kis pohár pezsgőt,
Reményt erősítettem mindenekelőtt,
Hogy bízok, előtte járok… a rossz előtt…

Ettem virslit, jóféle mustárral,
Karöltve egy kis friss malachússal.
Néztem a fiatalok szép tűzijátékát,
Félt, lakásba engedtem a Kincsi kutyuskát.

Lesz még az idén is, hogy orgona nyílik, a rózsa meg bódít,
Majd a snájdig férfiak, meg a csinos nő is nap-számra hódit.
Bízok, hogy nem lesz mozaik-törött csönd, nem iszok majd, kancsónyit.

Ide érnek majd a fázós ősz esői,
Halottak napján hangulat temetői.
A lelkes lélek, bízzunk, hogy nem lepusztul,
Egy kis együttérzésért, nem folyvást koldul…
Talán nem is fog elmúlni az álmodás,
Hátha elkerül tizenhatban a romlás.

Öreg vagyok, szilveszterkor nem voltam buliba,
Csak TV-t néztem, én voltam otthon a búgó-facsiga…
Ráeszméltem, ki embert menthetné, az csak maga…

Szépen fel voltam öltözve, elegánsan, megadtam a módját,
Megtiszteltem az éveim számának a soros változását!
Közben kuncogtam, ti is öregszetek, érzitek élet kórját?

Kutyusok pezsgőt nem kaptak, csak finom, ünnepi kaját,
Majd fátyolfelhők alatt sétálva fogjuk egymás karját,
És várjuk együtt tizenhat szilveszterét, elmúlását.

Fákon már látom, hogy lesz nekünk szebb és jobb világunk,
Bízunk, hogy nem a vakság lesz a végleges homályunk.
Idén majd, magunkhoz vesszük a fényt, ő a barátunk.

Vecsés, 2015. december 27. – Kustra Ferenc