haikuban Havas az orom. Tél közelít, a fákon, jeges szél fut át.
haikuban Hargita ormán, honvéd nem áll a vártán, mint valamikor.
haikuban ormot remélek de ormótlant regélek magamnak magam
haikuban hegy orma messze még itt talál az este takaró nélkül
haikuban indulj költő már a Parnasszus orma vár göröngyös az út
haikuban indulj te szamár a Parnasszus orma vár oly hosszú az út
haikuban Ormótlan orom, mögöttem levő korom, a hetven évem.
haikuban Még itt áll a rom – meg szemben a zöld orom – Drégely vára volt.
könnyek folytak le az arcán végig sebzett lett a lélek hiányban él elment ki itt volt több mint ötven évig s a szív ilyenkor hiába remél talán majd ott az út túloldalán egymásra találhat mindenki újra a fájdalom a hiány rögös útján küzdelmét akkor megnyugvás váltja most minden este elmond egy imát meghallgatásra talál azt […]
a természet gyorsan változik ma tél van holnap tavaszodik majd újra tél jön fagyot sodor napos égen ismét komor felhők szaladnak szél süvölt ajtó réseken szinte üvölt gallyat tör levelet sodor talán megnyugszik valamikor s a felhő réseken újra átdereng a napsütés és melegszik idelent s nem fagy majd meg a hóvirág tavasz…igyekezz…várunk rád