A két öreg megilletődve ült a panorámás távolsági busz kettős ülésében. A vékony csontú, kopott asszony félszegségében alig mert az ülés támlájának dőlni, egyenes derékkal szorította magához fekete ridiküljét, melynek fülén és csatján jócskán látszott a sok évtizedes használat. Lent a padlón, két lába között egy kidudorodó hasú, fehér reklám szatyrot tartogatott. Úgy kucorgott az ülésen, mintha szeretett volna láthatatlanná válni, eltűnni a többi utas szeme elől, beleolvadni a környezetébe. Pedig csak egyetlen egy dolog volt rajta, amin megakadt mások tekintete: egy csillogó arany nyaklánc a nyakában.
Az ablak mellett ülő öreg úr, a bátyja, inkább belesüppedt az ülésébe, bár magasabb termetű volt, most egyformának látszottak. Szórakozottan babrálta az ölében tartott kukorica csuhéból font cekker fülét. Takaros kis szatyor volt az, egyik oldalára piros pipacsból meg kék búzavirágból kötött csokrot hímzett a készítője. Fiatalabb korában nem vett volna magához ilyen asszonynak való holmit, de az ő korában ez már nem számított, amúgy meg a célnak éppen megfelelt.
Több órája robogott már a busz. Lassan eltűntek a barátságos falvak, nap égette szántóföldek, villanydúcok erdeje sorakozott az utak mentén, kábelek, vezetékek pókhálói szőtték át az eget.
– Közeledünk a város felé – szólt az öreg ember visszafogott hangon és feljebb emelkedett az ülésen. Nem beszélgettek ezután sem, csak szorították magukhoz a táskáikat. Idegen világ fele közeledtek, a nagyvárosba. A busz menedékében maradva, utolsónak hagyták el a járművet. A kinti forróság szinte megcsapta őket. Csak pár lépésre mertek eltávolodni a busztól, szorosan álltak egymás mellett, mint két szárnyaszegett, riadt madár és vártak. Amint a tömeg ritkult, egy fehér inges, széles vállú, sportos fiatal ember sietett feléjük. Az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott és kitárta a karjait.
– Robikám, kisfiam, de régen nem láttalak! Úgy örülök neked! – végig tapogatta a fiú vállait, izmos karját, mintha maga sem hinné, hogy ez a valóság. – De a kis menyasszonyod, Kinga, miért nem jött veled? Talán otthon süt-főz?
– Keresztapám, de jó, hogy eljött maga is. – tért ki anyja öleléséből a fiú. – Kingának sajnos dolgoznia kell, de megleszünk mi hárman is. Karon fogta a két öreget és a parkoló felé irányította őket.
A hatodik emeleti körpanorámás lakás tágas nappalijában álmélkodva álltak meg a vendégek.
– Fiam, a világ végéig is elláthat innen az ember! Hiszen ez egy palota. Nem is gondoltuk, hogy ilyen nagy lakásotok van! – mondták és álmélkodtak a tőlük idegen formájú bútorokon, megcsodálták a hatalmas pálmafát, a nagy képernyős plazma tévét, színes akváriumot.
– Na, ebben a konyhában sem főtt még sok ebéd – nézett körül a keresztapja, – olyan mint egy bemutató terem. Csak úgy ragyog minden, a sok-sok nikkel fogantyú, nikkel csaptelep, nikkel lámpa, kávéfőző. Az elektromos sütő mellett meg úgy érzem magam, mintha egy űrhajó belsejében járnék. Mire használjátok ti ezt a konyhát? – Aztán mégis úgy döntöttek, inkább itt telepednek le, így sokkal közelebb ülhettek egymáshoz.
– Tudod Robikám, mi azért jöttünk – kezdte el mondókáját a keresztapja, – hogy meghívjunk benneteket szüretre. Nézd csak, erről lenne szó! A pipacsos cekkerből egy hatalmas szőlőfürtöt vett elő és büszkén az asztalra tette. – Új telepítés, tavaly fordult termőre. Na mit szólsz, erre fele nem kapni ilyet a piacon. Nagyon jó termés ígérkezik. Arra gondoltunk anyáddal, hogy veszünk az Imre sógortól egy birkát, főznénk egy jó birka pörköltet. Az asszonyok rétest sütnének a kemencében. Gyertek le Kingával a faluba, szeretnénk megismerni a menyasszonyodat még az esküvő előtt.
– Bizony fiam, illő lenne már bemutatnod őt, de te magad is már évek óta nem jártál itthon. Kénytelenek voltunk mi eljönni, hogy láthassunk benneteket – tette hozzá az anyja. – Amúgy meg már nekem is több időm van, baromfival már nem foglalkozom, csak gyümölccsel. De gyűjtöm ám a pénzt a lakodalmadra!
Robi közben narancslét töltött a poharakba, egy kosárkában diós meg mákos kifliket, kistányérokat, szalvétát tett az asztalra. Igyekezett derűs képet vágni az elmondottakhoz.
– Ne mondj most semmit fiam, meg kell ezt beszélnetek, úgy két hét múlva tartanánk – szólt a keresztapja, látva a fiú habozását.
– Nézd csak mit hoztam! – kiáltott fel az anyja és elővett a fehér nejlon szatyorból egy rózsaszín fürdőlepedőt. – Remélem tetszeni fog, fogd csak meg milyen puha, bolyhos.
Robi csak most jött rá, hogy ebédelni kellett volna vinni őket, hiszen hajnal óta úton vannak, de erre már nincs idő. Csendben ették a kifliket. A leveles tészta ropogós felső rétege minden harapásnál ezer darabra tört, morzsákat hullatva még az asztal alá is.
– Nem lehet ezt szépen enni – mondta szemérmesen az anyja. Robi kínálgatta az öregeket, egyenek, igyanak, de egyre inkább fészkelődött.”Ötre valami programot emlegetett Kinga. Még a morzsákat is el kell takarítanom mielőtt haza jön”.
– Na jó, elmondtuk, amiért jöttünk, induljunk, mert nagy itt a forgalom – pattant fel hirtelen a keresztapja.
Legalább egy órával az indulás előtt már a busz pályaudvaron voltak. Robi megkönnyebbülten ültette le őket egy napernyő alá. Anyja váratlanul jelentette be tegnap előtt telefonon az érkezésüket, soha nem tett még ilyent, ő nem is volt rá felkészülve. Kingának nem szólt róla, majd megoldja valahogy. Jobban meg kell szervezni az első találkozásukat. Francia krémest, kólát hozott nekik, az útra szendvicseket vásárolt. Néhány percig még üldögélt velük a rekkenő melegben, aztán elköszönt tőlük.
– Egyet ígérj meg nekem gyerek, hogy legalább a temetésünkre eljössz! A birkát egyelőre még nem rendelem meg. A kis nikkelmenyasszonyodat meg üdvözöljük! – ölelte át a keresztapja.
Robi a parkolóból még visszanézett a két öregre. Ahogy ott ültek a napernyő alatt, közel egymáshoz, szinte összebújva, védtelennek látszottak, nem nyúltak a süteményhez. Benne mindenféle érzelmek kavarogtak. Miért titkolja, rejtegeti őket? Talán fél attól, hogy a lány és a szülei lenézik őket?
Anyja csirkéket, kacsákat, ludakat nevelt, zöldséget, almát termesztett, ezeket árulta a városi piacon. A bátyjával kisteherautón vitték már hajnalban az árut, és onnan is árusították. Anyja harsány, közönséges hangon kínálta a baromfit, almát, ahogy még a szüleitől látta hajdanán. Gyerekkorában hogy utálta, szégyellte ezt, hacsak tehette, kimaradt belőle. De az ebből származó pénzt küldték minden hónapba neki a kollégiumba hosszú éveken át. Anyja csak a piac világában volt magabiztos, harsány, azon kívül inkább visszahúzódó, gyámoltalan asszony, aki nemigazán tud eligazodni az élet dolgaiban. A diplomaosztó ünnepségen csak Kinga és a szülei vettek részt, akkor hazudott először, azt állította, anyja beteg. Titokban azzal mentegette magát, hogy úgyis csak feszengett, ügyetlenkedett volna Kinga festett hajú, elegáns mamája mellett. Szégyellte ezt a dolgot, anyja ennél többet érdemelt. Folyton az járt a fejében: mint a tűz meg a víz. Hogyan lehet ezeket összeboronálni? Még a nyáron, amikor Kinga a mamáját ápolta, haza utazott és anyjának egy kis bársony dobozkában arany nyakláncot vitt. Mennyire örült, amikor a napbarnított, kérges tenyerén megcsillant az ékszer. Ennek már három éve vagy négy. Azóta nem volt a faluban. Kinga apja segítségével jó álláshoz jutott, lakást, autót kaptak, több külföldi tanulmányúton is részt vett. Ha a következőt is sikeresen teljesíti, még gazdasági igazgató is lehet egy nagy vállalatnál.
Ha haza tér rögtön tisztázza ezt a dolgot, nem görgeti tovább maga előtt a problémát. Meg fog könnyebbülni, ha beszél végre az anyjáról. Végül is az ő pénzén lett diplomás. Elmondja azt is, hogy keresztapja vidéki birtokán szüret lesz, itt az ideje, hogy Kinga megismerje az ő vidéki rokonait. Ebből nem fog engedni.
A hűvös lakásba lépve Kinga fogadta. A nyúlánk, szőke, vékony derekú lány csípőre tett kézzel állt a konyhában, tűsarkú cipőjével mérgesen dobolt a padlón.
– Mi ez a disznóól? – mutatott a morzsás asztalra. – Te itt ettél? És hogy kerül ide szőlő? Tudod, hogy ki nem állhatom a bogyósokat. Feldagad az arcom tőlük. Allergiás vagyok rájuk, érted!?
Robi zavarban volt. Kinga előbb jött haza, mint gondolta. El akarta tüntetni addigra a morzsákat, tányérokat. A fülcimpáját kezdte el húzogatni, mint kisfiú korában, amikor valami rosszaságon kapták.
– Két kollégám volt itt, ők dicsekedtek el a szőlőtermésükkel. Bocs’, hogy elfelejtettem az allergiádat.
Kinga erélyesen rálépett a csillogó krómnikkel kukás edény pedáljára és nagy puffanással belehajította a gyümölcsöt. A fedél éles csattanással hullott vissza a helyére, Robi szinte belerezdült.
– Hát ez az undormány meg micsoda?– mutató ujjával a rózsaszínű frottír törülközőre bökött. – A színétől is kiütést kapok!
– A takarítók hagyhatták itt, biztos a parkettaápoláshoz kellett – dadogott Robi, és szinte vöröslött az arca a szégyentől.
– Hát máskor jobban vigyázzanak a holmijukra – mondta a lány és ismét a pedálra taposott. A kuka engedelmesen tátotta a száját. – Tudod, hogy Szondyékhoz megyünk rákkoktélra öt órára, de előtte én még letusolok. Te meg takarítsd fel ezt a disznóólat, aztán igyekezz!
Kinga a fürdőszobába viharzott, a fiú nagy igyekezettel látott neki egy kis söprűvel a morzsák seprésének. Most is az történt, ahogy mindig. Kinga mint egy gyorsvonat keresztül rohant rajta, a menetszele szinte maga alá teperte, meg sem tudott szólalni.” Most menjek utána és mondjam azt, hazudtam az előbb? Az anyám volt itt, és nehezen spórolta össze a fürdőlepedő árát, amit kidobtál és a keresztapám, akivel együtt felnevelt, szüretre hívott bennünket. Tudta, hogy a következő kérdés az lesz: és mikor hazudtál még?” A fiú homlokát verejték lepte el, teste felforrósodott. „Talán a légkondi romlott el? Nem, működik” – pillantott a falon villogó dobozra.
A hatalmas ablakhoz lépett és kitárta egyik szárnyát. A hatodik emelet magasságában friss szél keringett, beszökött a konyhába is. Lenézett a mélybe, a nagy platánfák tetejét látta. Madarak repkedtek körülöttük, talán fészkük lehetett valamelyik lombban. Kitárt, zöld tollas szárnyuk, mint a smaragd fénylett a napfényben, ahogy szálltak a szellő hátán. „Szarkák” – állapította meg Robi. Még a keresztapja tanította meg neki a madarak fajtáit. „Azt mondta, hogy a madarak a világ legszabadabb teremtményei. Könnyű szívvel repülnek, ahová csak akarnak, akár idegen tájakra is, de a fészkükre mindig visszatalálnak, azt sohasem felejtik el.” A távolba nézett, a házakon, fákon túl csak apró, szürke pöttynek látszott egy kis falucska templomának tornya. Szinte hívogatta. Közben újra és újra hallotta egyre hangosabban a fülében a lecsapódó kukafedél fémes csattanását. A hang szinte a fejét hasogatta, hiába fogta be a fülét. Most keresztapja hangját hallotta: „a madarak mindig visszatalálnak a fészkükre, akármilyen magasra repülnek is, azt nem tagadják meg” Összeszorult a mellkasa, a lenge szél hűvösségére vágyott, kitárta a másik ablakszárnyat is.
A friss levegő körbefonta a testét, érezte, hogy behatol a bőre alá. A csontjai – mint a madaraké – üregessé váltak és megtöltődtek levegővel. Könnyűnek érezte magát, kitárta mindkét karját az ablakszárnyak között. A nap elvakította a szemét, karjain gyönyörű, smaragdzöld, hosszú tollak nőttek, könnyedén felszökkent az ablakpárkányra. Fehér mellkasa kidomborodott, puha tollait a könnyű szél hívogatóan borzolta. „Szabad vagyok” – ujjongott és elrugaszkodott a párkányról.
Kinga egy selyem kimonóban lépett ki a fürdőszobából, nedves haját törülközőbe csavarta.
– Amúgy hogy telt a napod, darling? – kérdezte és választ sem várva a gardrób szobába ment.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…