Már el is felejtettem

hogy a tenyeremben

vagy csak egyetlen percben

is elfér a boldogság…

már el is felejtettem

hol siklott ez félre,

hisz mindig az voltam,

kinek elég felnézni az égre

s már száll is a sóhaj,

mint a mesékbe’:

köszönöm, hogy élek!

Már el is felejtettem

hol siklott ez félre

talán a kopaszon csillogó fejek

vagy a tompán rám meredő,

mégis mindenttudó szemek

tették ezt velem.

Most mégis újra hiszem,

hogy a tenyeremben,

vagy egyetlen percben

is elfér a boldogság,

csak ne váljon kámforrá

legyen apró, de igazi

legyen törhetetlen, mint

egy gyöngyszem

– s ne illékony pára –

mit felfűzhetek egy

szeretetből szőtt

cérnaszálra…

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…