Magamhoz tértem. Egy csomó ember állt körülöttem.
– Az volt, az a szürke, ott ni – mondta az öregember és görcsös botjával egy elsuhanó autó után bökött – az dobta ki, láttam én!
– Szegény kis kutyácska! Még milyen fiatal, látszik a bundáján, hogy kölyök. Nagyon megüthette magát. – Ez a hang egy kövér asszonyságtól eredt, aki nagy szatyrokat tartott a kezében.
– Nagyon meg kellene büntetni az ilyen szélhámosokat – csattant fel egy fiatal lány.
Amíg tanácskoztak, háborogtak gyorsan kibújtam a lábaik között és eliszkoltam. Szóval kiskutya lettem. Friss, erős izmaim könnyedén vitték előre a lábaimat, a talpamon lévő párnácskák mint a légpárnák felfogták a talaj keménységét, puhán, hangtalanul jártam. Nem is rossz.
Rengeteg városban fordultam már meg az idők folyamán. Mindegyik egyforma, millió autó, magas házak, hangzavar, az eget csak a madarak látják. Ez is csak olyan volt, mint a többi. Szorosan a falhoz simulva futottam, hogy ne tűnjek fel senkinek. Egy kis ligethez értem. Kanyargós sétányok, virágos ágyások között, meg a fák alatt padok. A gyomrom jelezte, enni kéne már. Az egyik padon egy idős nő kötögetett. Leültem eléje a kavicsra és rá bámultam. Az asszony is sokáig nézett rám, majd a táskájába nyúlt és három darab kekszet helyezett óvatosan elém.
– Nem tudok mást adni kutyácska, csak ez van – mondta szelíd hangon.
Pillanatok alatt felfaltam és szaladtam tovább. Az egyik irányból gyerekzsivaj hallatszott. Valahogyan olyan ismerősnek kezdett tűnni valami. Talán a kavicsok? Olyanok, mint bárhol. Orromat a kavicsokon tartva szaladtam a zsivaj irányába. Egy játszótérre értem. Pirosra festett hintákon kislányok repkedtek a magasba, arrébb csúszdán nagyobbacska gyerekek lármásan siklottak lefele. – Hú, ez még nem nekem való – hátráltam visszafelé. A homokozó, az igen! Az nagyon ismerős. Egy kisfiú egy zöld lapáttal kanalazta a vödrébe a homokot, aztán kiöntötte, majd újra töltötte. Valahonnan, nagyon régről mintha már ismerném ezt helyet. Pedig azóta a fák óriásra nőttek, a padokat százszor újra festették. Két kisfiú, egyik műanyag motorral, másik háromkerekűvel tűnt fel a kanyarban, ahogy hajtották magukat előre a kavicsok csikorogva pattantak ki a kerekek alól. Ez a hang volt az, – a pattogó kavicsok hangja – amit az emlékezetem őrzött hosszú idők óta. Követtem a kisfiúkat meg az anyjukat végig a parkon át, amíg az utcára nem értek. Ott autóba szálltak és elhajtottak. Jobbra, balra utcák nyílottak. Merre forduljak? Az érzéseimre hagyatkoztam és jobbra fordultam. Volt a levegőben valami olyasmi, amit még sehol sem éreztem. Pedig ismeretlen volt az útpadka, a frissen nyírt bokrok, kockakövek.
A nap melegen tűzött. Megszomjaztam. Valahol vizet kellene találnom. Leszegett fejjel szimatolva haladtam. Mintha már jártam volna erre, ezt még egy városban sem éreztem soha. Ennek a háznak nagyon furcsán állnak az ablakai, lehet, hogy láttam már valamikor? Egy ismeretlen erő szállt meg és hajtott előre, valami, valami van itt, ami engem vonz mint a mágnes.
Egy házhoz értem, a széles, cirádás vaskapuja csupa rozsda. A régi zöld festék már csak itt-ott maradt meg rajta. Nem festették újra. Orrommal betaszítottam résnyire a kiskaput és besurrantam. Az udvar kopár, a füvet a nap nagy foltokban kiégette. Betonjárda vezetett a lépcsőig. A szélére ültetett rózsabokor sora foghíjas, az elpusztultak helyére nem ültettek újakat. Hol kaphatnék itt vizet – ezen tépelődtem, amikor a lépcső tetején kinyílt az ajtó és egy asszony lépett ki rajta. Barna papucsát láttam, ahogy lassan jött lefelé, kezét védekezően a szeme fölé tartotta. Én gyorsan bebújtam egy rózsabokor alá, onnan figyeltem. Arca fiatalos, bár mély ráncok szabdalták keresztül, szeme fáradt, tört fényű, hajában már nagyon sok az ősz szál. Lassan haladt át a kopár udvaron, görnyedt testtel, mint aki nagy terhet cipel. Egy padra leült, háttal a háznak, előtte tenyérnyi smaragd színű, gondozott fű, fehér kövekkel körbe kerítve. A füvön egy kifakult, nap égette, esőverte műanyag kismotor állt, hajdan piros kerekekkel, sárga, baleset nyomát idéző, horpadt ülőkével. Mellette homokozó vödör, meg kis lapát.
Világoskék homokozó vödör, rajta Micimackó integet! Ez az én vödröm! A másik oldalán a Tigrisnek kell lennie! Tudom. Az én vödröm, az én motorom!
Beugrottam a fűre, hogy megnézzem igazam van-e, de az ugrás hevében feldöntöttem a vödröt. Az asszony felpattant, kezét a magasba emelte.
– Hogy kerülsz te ide, menj innen! Ijedtemben hanyatt dobtam magam, lábaimat az égnek emeltem és az asszony arcába néztem. Ő is nézett rám. Hosszú idő telt el, amíg egymást néztük. Mentünk vissza az időben hónapokkal, hosszú-hosszú évekkel visszafelé. Egy idő után a szeme megtört fénye újra csillogni kezdett, ráncai kisimultak, haja sötéten keretezte az arcát, mint amikor a kiságyam fölé hajolt. Felemelt kezét leengedte, az már nem ütésre kész, inkább hívogató.
– Ne félj kiskutya, nem bántalak!
Hangja bársonyát sok-sok éve őrzi az emlékezetem. Talpra ugrottam és szaladtam feléje, két kis kurta mancsommal átkaroltam a bokáját, belül egy hang kiabált, de kívülről csak halk nyöszörgés hallatszott:
– Anya, haza jöttem.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…