Egy illat emléke
Az illatod még itt nyugszik
a párnámon és én hagyom.
Hajnalfényben, lassan úszik
percnyi létem a vágyakon.
De rám tör a konok munka,
már rángatja rézdrótjaim.
Sokat ígér, csendben sújtja,
hajtja egyre csak napjaim.
Jön értem az acélfogat,
fékez, rándul és felnyerít.
Megzaboláz ezer lovat,
ki új frigyre így kényszerít.
Léted köré épült váram
oszlopai még tartanak.
A feledés ostromában
a csókoknak kardot adnak.
És utat kér a hűs magány,
jogos vagy nem megtagadom.
Szép múltunkban sok a talány
szívem inkább nekik adom.
De felszállok, örök vágtám
újra kezdem, csak magamért.
Áttörök a hajnal fátylán;
új vér fakad egy új napért.
Új templomok és új misék
hívnak engem most tanúként.
Kínoz engem sok semmiség,
hogy dolgozzak zárt kapukért.
A tűz kihunyt, nincs már sarja,
összeomlik a csillagod.
De a parázs is megtartja
még bennem az örök napot.
Illatod vár rám a párnán,
így vezet a bizonyosság.
Átkelek a napok hátán,
amíg te vagy az orvosság.
Részeg ajkú víg emlékek
útján térek hozzád haza.
Én a száraz neonfények
vidám esti kis utasa.