“Én nem haltam meg, az, ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek a nevemen, beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig. Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek, csak én az út másik oldalán megyek.”

 

 

Vajon az a boldogság, amit benned kerestem szüntelen?
És már beletörve nem találtam vigaszt a sóhajokra?
Vajon a súlya az életemnek büntetlen?
Vajon lesz szükségem még az elfojtott vigaszokra?

Próbáltam jelezni mindenkinek körülöttem
Nekem nem terem gyümölcsöt többé a fa,
Mindennek ára volt, a szónak, az árnyaknak mögöttem.
És már nem vagyok más, csak porba hullott mag.

Szívemen egy utolsó húr még ismétlésért könyörög,
De a könyörgés mit sem ér.
Nem szólalok semmit, szelíd halk … nyökörgés.
A szoba padlóján lassacskán alvad már a vér.

Vére folyik itt a szégyennek, a szégyentelennek,
Vére folyt, mert elbújt a világ elől, várja a csodát,
Reggel csak nézik meredten,
A testét találják, és mellette a levélben a magányt.

A levél, mely az utolsó tollírásból fakadt,
A kéz, ami utoljára remegett,
A szív, mely szanaszét szakadt,
Az érzések, amiket önmagába temetett.

Halottként születtem
És halottként éltem köztetek,
És csak egy halott maradtam, élők közt is csak a gyötrelem.
A gyötrelem a saját hitem hiánya,
Boldogságom ára,
A szépség vitorlája,
Anyám szíve,
Apám esze,
A testvéreim élete
És az én,
Az én megjátszott végzetem.

Balog Bercel az Irodalmi Rádió szerzője. Balog Bercel vagyok, a nagy átlagnak csak Berci. Az említett nagy átlagban…