Betakarja a tél már
rég a nyarat,
a szívemből hullik
minden darab.
Betakarja a tél már rég az emlékem,
és a lelkem belülről rét a szemétben.
És ilyenkor megfagy egy kicsit
a lelkünk is,
elbújnak és előjönnek a gonosz,
szürke felhők is.
Megfagy ilyenkor valamennyire
az érzés is,
és majd tavasszal elfolyik,
mint a párás víz.
A gondolatom ilyenkor egy
gyönyörű tengerparton jár,
az örök tavasz vagy nyár még
sokáig vár.
Felépíti a tél kastélyát, várát,
nem marad ránk semmi,
csak az ablakon a hideg páfrány.
Eltakarja a hó a virágot,
nem értem mostanában a világot.
Elhullik majd lassan, mint az égő cigicsikk hamuja,
kinyílik majd újra a nyár kapuja.
És
érzésekkel telik majd meg a test,
minden művész egy gyönyörű képet fest.
Minden alakzat újra nyeri formáját,
és nem lesz tél, ez a hatalmas, nagy totálkár.
Nem lesz bánat, most nincs is öröm,
nem lesz hideg otthon a kövön.
A szeretet újra fellángol,
a tél biza elpárolog.
És boldog lesz minden pillanat,
gyere, nyár, várlak ily hamar.
És majd cseppen a tüzed fel a dombtetőre,
gyere, és itt leszel egykettőre.
És majd vágtatok feléd egy
fekete lovon, és látom majd, ahogy hajad lobog.
Keleti tűzre veszi majd magát, és újra
meghalljuk gyönyörű-szép szavát.

Balog Bercel az Irodalmi Rádió szerzője. Balog Bercel vagyok, a nagy átlagnak csak Berci. Az említett nagy átlagban…