A kapitány sétál, a nap épp lemenőben,
Egy hazájától távoli kikötőben.
A szivárvány mögött meglát egy Nőt,
Gondolja: Kell neki …, megszerzi Őt!

Megmozdul, elindul, eleinte félénken lépked,
Később egyre előbbre halad.
Vele együtt agyában egy ismeretlen képlet,
Vágyik utána, onnantól nem csak a tudata alatt!
Véli, a másik egy biztos kikötő,
Megindul felé s nála kiköt Ő.

Az elegáns uniformis mint tudjuk hódító,
Az édes finom női illat csábító, bódító.
Hajóba szállnak, mert erős a szerelem, hogy
Együtt éljenek egy békés tengeri szigeten!

De odaér Zeusz, a hatalmas orkán …
Ordít, üvölt, ahogy csak kifér a torkán.
A hajó meginog, igaz, jól megtervezték,
Mégis recseg, ropog minden ereszték.

Hánykódnak a Sors nevű hullámhegyen.
A kapitány, bár jártas tengerész,
Mégsem tudja, mitévő legyen ?
Nincs ideje számolni egytől a tízig,
A hullámok felcsapnak bokától a szívig.

Az iránytű beázik, a mécses elázik.
Mindkét utas retteg, remeg, fázik …
A stabil hajó silány bárkává válik,
Elmerülnek együtt mindketten állig.

A hajóút eleje csodás románc,
Mint egy üdítő, pezsdítő tánc.
Azután mégis eltűnik a mélyben
Az erősnek vélt kötél, a horgony, a lánc …

Tags:

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…