Amikor az esti sötétség az éjbe fordul,
Odakinn már nincs semmi kékség,
Az udvaron komondor mordul.
Mikor egy pályáról letérő égitest vagy
Munkában megfáradt férfitest
A másik irányba fordul,
Az édes álom okozta nyál kicsordul…

A telefonban még hallja a hangod,
Mellette csendesen elúszva
Az egyébként zúgó harangot.
Közben egyre ritkábban (de) megidéz,
Pillája lezárult, már befelé néz…

Vágyná a hangodat, nem attól hallgatag!
Mind többször elidőz. Hiába az akarat,
Az álom mindenkit legyőz.
Már a holnapot látja, s közben egy kávét lefőz…

A pihentető álmok mezején,
Akár a felkelő nap az ormok szegletén,
Előjössz. Még kissé halványan,
Mint hajnali pír a lombok között.
Erősödve, biztatva magadat bátran,
A meghittség, a remény pillangói mögött.

Bár még nem ismered, hisz nem is láttad,
Az őszinte, hű szerelméért
A hátsó szegletedben talán régóta vágytad?!
Lehet? Tudattalanul is titokban imádtad!

Ifjúkori emlékeid álmát okozva,
Asszonyi lelked vágyát fokozva,
Eleinte csak óvatosan, félve,
A tüzelő érintésért majd elégve,
Mint valaha egykor a vágytól űzve,
Múltat, sérelmeket méltón elűzve …

Szerelméért vágyad meg nem kopva,
Büszkeséget, régi megbántódást,
Vélelmeket, sérelmeket, fájdalmakat
Okosan sutba dobva,
Csendesen belépsz a szobájába, lopva.

Nem csupán egyszer, tízszer, százszor …
Azt csak Ő tudja, hány valahányszor?
Ezerszer! Épp úgy, mint máskor
Érzi, hogy ott Vagy. Álmából előbújsz,
Izzón, fénylőn azonnal megújulsz.

Nyugvó pillák észlelik a lényed,
Felnőtt ajkak is érzik a tünetet …
Mint csecsemő, ki kapja a létet,
A lényeget, a mannát, a szükséges étket,
Csak az nem lehet jelen, ki meg sem született.

Lángoló elmédből szolidan zúgsz,
Fülébe andalító szavakat súgsz,
Szerelmes gerliceként szelíden búgsz.
Régóta peng szívednek húrja,
Álmaid léggömbjét nincs már, ki kiszúrja,
Fénylőn csilloghat lelked azúrja.

Simogatva arcát, fejed felemelve,
Tekinteted az alvó személyre ejtve.
Óhajaid, vágyaid nem elrejtve,
Szíved szerint most rögtön hozzábújva,
Újra és újra védelmet nyújtva!

Vigyázod, kívánod szinte epedve!
A rettegett dolgot, mint egy tényként kezelve,
Nehogy valami a mindig dolgozó
Tudatalattijába jusson, és
Tévedésből új prédához fusson!
Netán kísértésbe essen, elhagyva Téged
Ne kövessen, egy szebbhez siessen?!

Várod, hogy megébredjék,
Nehogy álmában máshoz tévedjék!
Nem akarod, azt vélhetnéd:
Életed nélküle élhetnéd, mert
Félted, hisz szereted és mindig szeretnéd!

Nem szeretnél az álmaitól félni,
Csak azt tudod ígérni, hogy
Nem akarsz nélküle egy percet sem élni!
Remegve állsz a vánkosa mögött.
Az élet, a sors már hozzá kötött,
Ezért is hűen őrködsz az álmai fölött.

Tags:

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…