Egy ember életének megváltozásáról

 

 

A nevem Ashoka Maurya, Bindusara fia, India császára, és Kalinga meghódítója. Ez akarok én lenni?

 

 

Az Úr születése előtt 262 esztendővel.

 

A szablya hatalmasat kondult a fejem fölé emelt pajzsomon, több szívdobbanásig lehetett hallani a fém zengését. Fogyatkozó erőm utolsó pár cseppjével elsodortam magamtól a velem szemben álló kalingai katona kardját, és egy végső, győzedelmes mozdulattal bedöftem a saját fegyveremet bordái közé. Remegő kézzel egyre beljebb és beljebb toltam a szablyát. Ahogy az egészen a markolatáig belemélyedt a katonába, a kiszivárgó vér rácsorgott a kezemre, és még a lánckesztyű acélszemei között is éreztem forróságát. Még mielőtt kihúztam volna fegyveremet testéből, még mielőtt hagytam volna, hogy végleg összeessen, és kilehelje lelkét, felemeltem a fejem, és belenéztem a szemébe. Talán az, talán az a pillanat volt az, ami mindent megváltoztatott. Az a gyönyörűséges barna szempár. Tudom, szokatlan ez a leírás. Tudom, úgy hangzik, mintha a kedvesemet írnám le, nem pedig egy idegen férfit. De annak a fiatal, harc által mégis megviselt katonának utolsó, kétségbeesett pillantását csak így tudnám leírni. Gyönyörűséges.

Annyi mindent mondott ez a gyönyörű szempár. Elmesélte az életét: a nehéz, mégis boldog gyerekkort, a szerető szülőket, akik bár többször fogták dologra, mint akarta, mégis mindent megtettek boldogulásáért. Mesélt nekem a régi jóbarátokról, azokról, akikkel együtt játszott a poros utcákon, és akikkel oly sok szoros barátságban töltött év után együtt iszogathatott egy nehéz nap után. Mesélt még a gyönyörű barna szempár a szerelemről: arról a forró, nyári naplementéről, amikor a két fiatal egymás karjában pihenhetett. Elfelejthettek minden problémát, minden gonoszságot, mindent, ami rossz. Csupán egymásnak voltak ott, és akkor nem létezett semmi rajtuk kívül. És miután ezeket elmesélte, miközben tűnt el a fény belőle, és miközben a lélek végleg kiszállt testéből, az a gyönyörűséges barna szempár megkérdezte tőlem: „Ashoka Maurya, miért vetted el mindezt tőlem?”

Ahogy a holttest lecsúszott véres szablyámról és tompa puffanással földet ért a sáros talajon, belőlem elveszett minden harci kedv, minden kapzsiság, és minden vágy a hódításra. Szerte néztem a csatatéren: a felkelő nap által gyéren megvilágított folyóparton győztesen álltak dicső és hatalmas seregem katonái. Az égnek emelték fegyvereiket, és hangosan kiáltoztak, sokan egymás karjába borultak. Örültek, hogy vége a csatának, és ünnepelték a győzelmet. De én nem őket láttam, nekem nem ők tűntek ki a csatatéren. Én az ezer meg ezer sáros, mocskos hullát láttam, amik aznap azon a csatatéren lehelték ki a lelküket. Nagyrészt kalingaiak voltak, de sok volt közöttük a saját katonáim közül is. Mind az életüket adták, mindannyian kilehelték lelküket a legszörnyűbb kínok között. Csupán azért, hogy az új, meghódított terület adójából több aranypénzt kapjak, és hogy a térképen ezt a területet is befesthessem a Maurya birodalom színével. Teljesen hiábavaló volt.

Leejtettem a szablyámat, és levettem a sisakomat, ami alól kibomlott hosszú, fekete hajam. Lassan elkezdtem sétálni, én se tudtam merre. Csak el attól a végtelen haláltól, ami azon a sáros vérmezőn zajlott.

– Császárom! – szólított meg az egyik katonám. Zihált, és megviseltnek tűnt, mégis széles mosolyra húzódott a szája. – Győztünk! Annak a sok szenvedésnek megvan a jutalma, végre győztünk!

– Nem, mi nem – válaszoltam nyugodtan, érzelem nélkül. – Nézz szét a csatatéren, és lásd meg ezt a rengeteg halott embert. Ma nem emberek győztek, hanem a pokol összes démonja.

Rá se néztem a katonára, ugyanolyan beletörődéssel sétáltam tovább. Az ő arcára meglepődés ült ki, nem tudta mire vélni kijelentésemet. Faképnél hagytam, és tovább mentem.

Lassú, nyugodt léptekkel végre eltávolodtam alattvalóim fülsértő, hiábavaló ujjongásától. A rothadó emberi hullák egyre ritkultak, míg végre mindegyik távolinak tűnt. A szenvedés azonban nem korlátozódott arra a sáros vérmezőre, amin aznap a csata lezajlott. Félig az akaratommal, félig maguktól a lábaim elvittek a legközelebbi kalingai faluhoz. A lángoló épületek füstje távolról látszódott, akár a hullákat fosztogató katonáim is láthatták a messzi csatatérről.

Ahogy egyre közelebb értem a faluhoz, tetteim súlyos következménye egyre nyilvánvalóbban látszott előttem. A kapzsiság által fűtött bűnös cselekedeteim nem csak a kalingai katonák tízezreit taszították sírba. A falu határán levő földek lángoltak, vagy le voltak pusztulva, ahogy fémbe burkolt katonáim tízezrei kipréselték az életet az elvetett magokból. A környék embereinek a megélhetése elveszett ezekkel a földekkel. Tudtam, ezrek fognak éhen halni, amint a következő aratáskor üres földekről igyekeznek összeszedni minden megmaradt búzakalászt. És az a pár haszonállat, ami hússal látta volna el a falu éhezésre ítélt népét, holtan feküdt az út mentén. Belsőségeik kiömlöttek a földre, befogtam orrom és hátra hőköltem, amikor megéreztem rothadó húsuk pokoli bűzét.

Ahogy beértem a faluba, a halál, a szenvedés, a reménytelenség és az elveszettség még töményebben lengett a levegőben, mint a földeken vagy a csatatéren. A házakat emésztő lángok füstje több mérföldre ellátszott, és sok építmény félig, vagy teljesen összetörve hevert romokban a földön. Az első látvány, ami fogadott, egy asszony bűzlő holtteste volt, aminek szétszakadt ruhái egyértelműen jelezték, mivel oldották katonáim a feszültségüket a közelgő csata előtt. Meggyalázták az ártatlan, védtelen asszonyt, majd kioltották élete lángját.

Lassan, nyugodtan végig sétáltam a falu főutcáján, ráeszmélve tetteim igazi következményeire. Hirtelen megpillantottam az első élő kalingait, amióta elsötétítettem azt a gyönyörű barna szempárt, egy órával azelőtt. Az idős asszony egy vele hasonló korú férfi hullája fölé hajolt. Siratta, és könnyei sorban potyogtak a halott ember karddal felnyitott mellkasába. Ki tudja, az az ember talán a férje volt, talán a testvére, talán másvalaki, aki igazán közel állt hozzá. Akárhogy is, én felelős voltam élete elvesztéséért, és megfosztottam a lehetőségtől, hogy szeretteivel lehessen még. Az asszony észrevett. Kellett neki pár pillanat, hogy felfogja, kivel is áll szemben, de miután felmérte díszes páncélomat, és felismerte a pénzérmékről az arcomat, tudta, Ashoka Maurya, India császára az, aki végig ballagott akkor faluja főutcáján.

– Légy átkozott, minden démonok leggonoszabbika! – üvöltötte eltorzult arccal. – Nézz körül, és vedd észre kapzsiságtól és önzéstől hajtott tetteid mit eredményeztek! Minden ég és minden elpusztult, amit az uralmad alá vontál. A szeretteink közül oly sokan holtan hevernek, a te romlottságod miatt. Mind ártatlan lelkek voltak, és most tízezrével fekszenek holtan a környező vidéken. Mondd, császár, megérte mindez? Volt valami értelme?

Látszott az asszony tekintetében, azt várta, hogy megvédem tetteimet, hogy hosszasan megmagyarázom, miért volt az ő népét leigázni egy igazán dicsőséges tett, hogyan tettem ezáltal jobb hellyé a világot. Vagy talán azt várta, hogy egyszerűen megölöm. De nem lett volna értelme. Nem volt már értelme semminek, bűneim mindent megfosztottak ettől.

– Nem – válaszoltam egyenes arccal. – Teljesen értelmetlen volt. Sajnálom.

Ahogy lassan, nyugodtan továbbsétáltam, hátrahagyva a Kalingai asszonyt, egy árva könnycsepp gördült ki egyik szemem sarkából. Rá kellett jönnöm, hogy minden tettemnek igazi, véres következménye volt.

 

A nevem Ashoka Maurya, Bindusara fia, India császára, Kalinga meghódítója. Nem akarok ez lenni.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…