A háború kínjairól

 

 

Az Úr 1417. esztendőjében.

 

Békésen, nyugodtan léptettem végig lovammal a birtokomhoz tartozó egyik falun. Ritkán mozdultam ki a csata óta, a kastélyom biztonságos szobáiban töltöttem az időt. Szinte csak az ágyban feküdtem, míg a szolgáim elláttak, és csak nagyritkán álltam ki a várfalakra, hogy végig tekintsek a tájon. És szinte sohasem merészkedtem azokon túl. De a csata már két éve volt, most már ideje volt, hogy ismét a földjeimen járjak-keljek, és hogy a vazallusaimmal találkozzak. Vissza kellett térnem a feladataimhoz, és el kellett felejtenem mindazokat a szörnyűségeket, amelyeknek tanúja voltam.

Ezzel a lelkülettel haladtam az apró falu főutcáján. Reményteljes voltam, hátra akartam hagyni mindazt a rosszat, amit láttam, és ami történt velem, hogy újra szolgálhassam a királyom, és Istenem. Azonban nem voltam kellően óvatos. Talán többet kellett volna várnom, talán még az ágyban kellett volna feküdnöm, akár még hónapokig. Nem lehetett tudni. A szörnyűségek, akármennyire is próbáltam menekülni előlük, ismét rám találtak.

A lovam, mivel nem tartottam szorosan a kantárját, nem diktáltam neki mozdulataimmal, hogy pontosan merre menjen, egy kovácsműhely közelébe vitt, ahogy haladt az egyszerű földúton. Bár a gyógyítók, és más katonatársaim figyelmeztettek, hogy maradjak távol a fém zengő hangjától, én nem néztem körül. Megmondták, hogy ha meghallom a fém csengését, az visszahozhatja a démonokat, amelyekkel oly sok ideje küzdök. És bár még az eszemben volt, amikor elindultam, hogy el kell kerülnöm a falu kovácsműhelyét, az azóta kiveszett a fejemből, mélyen elmerültem a környék látványában.  Hallottam, ahogy a mester a kalapácsával ráüt a forró fémre, újra és újra. És a fém ismerős zengése visszahozta azt, amit két éve próbáltam elfelejteni.

Eltompultak az érzékeim, az elmém elkezdett átszivárogni egy másik világba. Már sokszor megtörtént ez, tudtam mi fog következni, de akárhogy próbáltam, nem tudtam észnél maradni. Mint ahogy a bárd a húsba, úgy vágtak belém az emlékek. Csak homályosan, csak tompán, de felderengett előttem a csatatér. A lovamon ültem, és teljes páncélzatban voltam. Láttam, ahogy rohamoztunk. Láttam, ahogy a sártengeren keresztül vágtattunk gyönyörűen felszerelt hadiménjeinkkel, az angolok vonalai felé. Láttam a szenvedést, és a halált, ami töményen lengett a levegőben.

Bár éreztem, hogy vissza fognak térni, az emlékek eltűntek pár pillanatra. Ismét a falumban voltam. Nem hallottam, de a torkomban éreztem, hogy kiáltottam. A jobbágyok felém néztek, próbálták feldolgozni, mi történt. Egy-kettő embernek közülük, aki kezdte felfogni, hogy baj van, láttam a szemében, hogy oda akar jönni segíteni. De még mielőtt akárki akármit is csinálhatott volna, a látásom ismét homályosulni kezdett, és éreztem, hogy az elmém ködösödik. Egyre kevésbé voltam magamnál. Elvesztettem az egyensúlyomat, és lassan ledőltem a lovamról…

– Uram! – kiáltotta valaki – Francois gróf! Jól érzi magát?

A kérdést már épphogy csak felfogtam, és válaszolni már nem tudtam. Kiestem a nyeregből, és már Agincourt sáros talaján értem földet.

Ott voltam, 1415. október 25-én, azon a véres sármezőn. Előttünk volt a barikádokkal megerősített angol arcvonal, mögöttünk pedig gyalogosaink vártak. A két fél közötti sártengeren már nagy számban feküdtek nyílpuskásaink holttestei, akiket az angolok nyilai már leterítettek. Az ő megcsonkított, torz hulláik adták az első árnyalatát annak az emberi természet ellen való szenvedésnek, amit már szinte a bőrünkön lehetett érezni, ahogy a levegőben lengett.  Az országunk nemeseiből összeállított lovagsereg megrohamozta az angolok vonalait, mit sem törődve társaink hulláival, amiken könnyedén átvágtattunk. A sár azonban mély volt, a nyilak pedig záporoztak. Azok, akik aznap dicsőségért és jutalomért vonultak fel a csatamezőn, csak kínhalált találtak.

A lovam nyilat kapott, én pedig leestem róla. Azt mondják szerencsés voltam: az állat nem dőlt rám, és én nem fejjel előre zuhantam ki a nyeregből. Így, két évvel később azt kívántam, bár megfulladtam volna, vagy kaptam volna egy nyilat a torkomba, úgy, mint a többiek. Akkor könnyedén vége lett volna, meghalok, és nem szenvedek többé. De így meg kellett birkóznom az emlékekkel, a szörnyű emlékekkel.

A páncélom súlyos volt és lehúzott, így nehezen álltam föl, de amint hatalmas fáradsággal feltápászkodtam, megláttam azokat a dolgokat, ami miatt a mai napig nem imádkoztam egyszer sem. Körbe néztem, és nem láttam semmit mindabból, amit ígértek nekünk a hadjárat elején. Dicsőséget ígértek, hírnevet, azt, hogy Istenért és a királyért harcolhatunk, egy igazságos háborúban. A papok, a hírnökök mind hazudtak. Dicsőséget, végtelen dicsőséget ígértek, de itt csak halál, végtelen halál várt mindenkire.

Láttam, hogy a nyilak sorra találják el az embereket, akik utolsó pillanatukban felkiáltottak, míg lelkük kiszakadt a testükből. Láttam ahogy a lovak fülsiketítő nyerítések közepette estek össze, és ledobták gazdáikat. Láttam, ahogy az emberek teljes lemezpáncélban zuhantak bele a ragadós sárba. Nem tudtak felkelni, és a nagyurak olyan kislányos, magas hangon sikoltottak a félelemtől átitatva, hogy azt még a sárral betapasztott sisaknyílásaikon keresztül is tisztán hallani lehetett. Mindannyiukra kínkeserves, szörnyűséges halál várt.

És a végtelen szenvedés ellenére a parancs ki volt adva, nekem pedig haladnom kellett tovább az angol barikád felé. A csatamező két oldalán fakarókat állítottak fel, így csak középre tudtam menni, ahol pedig az ellenséges gyalogság várt felsorakozva. Amennyire csak tudtam, kizártam a sikolyokat és kiáltásokat, amik mindazokat a pokoli kínokat képviselték, amik körülöttem zajlottak, a barátaimmal, bajtársaimmal, honfitársaimmal. Siralmasan lassan, de átvergődtem magam a sártengeren több társammal együtt, akik túlélték a mészárlást, és eljutottunk olyan közel az angol vonalakhoz, hogy közelharcra kerülhetett sor. Az angol nehézgyalogság sorba rendeződött előttünk, és mi is így tettünk. Amennyire csak kitelt tőlünk, próbáltuk fegyelmezetten tartani alakzatunkat. De a folyamatos halál és szenvedés, ami körülvett minket, még a francia lovagok messze földönhíres fegyelmét is meglágyította.

Akármennyire is rettenetes volt az, ahogy tömegével fulladtak az emberek a sárba, és szúrta át őket nyilak sokasága, a fegyver-fegyver elleni harc talán még szörnyűbb volt. Ahogy az arcvonalaink közeledtek egymáshoz, és a két fél lecsapni készült egymásra, belenéztem a velem szemben álló angol szemébe. Láttam benne, hogy ugyanúgy retteg, mint mi mindannyian. Félt, egyszerűen itt akarta hagyni az egészet, és haza akart menni. Nem akart hihetetlen kínok között meghalni, csupán azért, mert Henrik és Károly nem tudta eldönteni, ki üljön a francia trónon. Sajnáltam, hisz ugyanazt láttam benne, amit én is éreztem, és ez még szörnyűségesebbé tette a gyilkosságot. Nem csak nekem kellett a testemet szinte szakadásig feszíteni, miközben hihetetlen kínokkal vettem el valaki életét, társaim halálhörgéseit hallgatva. Talán könnyebb lett volna, ha egy gonosztevő áll előttem, valaki, aki megérdemli, amit teszek vele. De ez az ember teljesen ártatlan volt.

A csata azonban zajlott, és én nem tehettem ellene semmit. Nekirohantam, és ellöktem kardját magamtól, hogy a torkába szúrhassam a saját fegyveremet. A forró vér kibuggyant a sebből, az angol katona pedig hörögve meghalt. Ahogy elkövettem a gyilkosságot, éreztem, hogy megreped a lelkem. Minden porcikám ordítva küzdött az ellen, hogy megtegyem. Mégis végeznem kellett vele, és nem ő volt az utolsó… Három órán át folyamatosan tartott a küzdelem. A gyalogságunk egy része utánunk jött, kipótolta sorainkat és segített az angolok elleni közelharcban. És bár látták, hogy a csata zajlik, és segítségre van szükségünk, a katonák nagy része mégis hátramaradt, pontosan ugyanott állt, mint a csata legelején, messze a haláltól és szenvedéstől. Nem támogattak, magunkra hagytak.

Láttam, ahogy egy ember ordít, miközben kiomlott belsőségeit tartja a kezében. Láttam, ahogy valaki egy alabárddal kiszakította egy másik ember kulcscsontját, ami vércsíkot húzva maga után leesett a földre, és gazdájának nélküle kellett tovább küzdenie életéért. Láttam olyan dolgokat, amik mindenben az emberi természet ellen voltak, olyanokat, amiknek sohasem kellett volna megtörténniük.

A harmadik óra végére messzebb toltuk az angolokat, létszámfölényünket kihasználva. Az oldalainkon levő ellenséges íjászok, akik eddig a fakarók mögött bújtak meg, eldobták íjaikat, és kardokat kaptak föl, hogy segítsék társaikat. És mivel a fabarikádokat már rég a hátunk mögött hagytuk, ahogy egyre visszább és visszább szorítottuk az angolokat, könnyedén bekerítettek minket.  Azonban volt, aki a gyűrűn kívül maradt, én is ezek a katonák közé tartoztam. Talán, ha van ott egy tehetséges vezető, aki újraszervezi sorainkat, akkor kiszabadíthattuk volna társainkat. Talán, ha van ott valaki, megnyerhettük volna a csatát, de a parancsnokok rothadó hullái a többi elesett katonával együtt a csatatéren hevertek, és nem volt senki, aki átvegye a vezetést, aki újra szervezze a sereget. Így hát mi, akik kívül maradtunk, elfutottunk, a társaink pedig egyesével meghaltak az angolok gyűrűjében.

Ahogy az életemért menekültem, még láttam mi történt velük: megadták magukat, hisz értelmetlennek tartották a küzdelmet, és rettegtek, féltették az életüket. Nem akartak meghalni. Az angolok ezzel mit sem foglalkoztak, folytatták a mészárlást, mintha mi sem történt volna. Minden egyes francia meghalt, aki aznap az angolok gyűrűjében ragadt.

Azóta sokan mondták, hogy szerencsés vagyok, hisz visszatértem abból a csatából, ahol több ezren a legszörnyűbb kínok közepette haltak meg, de ez nem volt így. Azok az emberek már Istenre vannak bízva, és már megbékéltek, véget ért minden szenvedésük, senki semmit nem kér rajtuk számon.

Nekünk, élőknek azonban együtt kell élni a fém szelíd, halk zengésével.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…