Nyoma sem volt már szép időnek, október elejét koptatták a szelek, és a városkát satuba fogta a vacogtató hideg. Az eső hajnal óta hullott a szennyes, szürke égből, a Napot látni sem lehetett, pedig a melege jót tett volna a testnek, léleknek.

Valahol a fák között erősen párállott egy apró gyerektest, mely a hideg idő ellenére az izzadságtól tocsogott. Számára nem volt ebben semmi különös. Rég megszokta már, hogyha úgy hozta a sors, szaladnia kellett. Jobban futott már a nyúlnál, az agárnál is sebesebben. Akkor is nagy sprinten volt túl, majd a fa tövében megbújt nesztelen. Biztosan tudta, hogy az üldözőit rég elhagyta már, mégsem moccant meg. Köhögni sem mert, pedig a szapora lélegzetvétel erősen reszelte a torkát. De az a fiú a futáson kívül azt is eltanulta a nyúltól, hogy nem elég, ha gyors az ember, olykor lapulni is tudni kell.

Így görnyedt hát a fák takarásában, hagyta, hogy az eső tovább verje a hátát, hogy a hideg cseppek befúrják magukat a ruhája alá, és reszketve leguruljanak a bőrén.

„Bár nagy lehetnék, bizony, sosem szaladnék el!” – dohogta magában, majd végignézett erőtlen madártestén, és elszégyellte magát. Vézna volt és ügyetlen, a fiúk leginkább emiatt nem szerették. Akkor is épp előlük kellett eltűnnie, ugyanis aznap újra csak miatta veszítették el a csapatjátékot, és olyan csúfság esett meg velük, hogy a lányok nyerték meg a versenyt velük szemben. Ahogy tudott, kereket oldott. Nem akarta, hogy a sárba nyomják a fejét, vagy szétszaggassák a táskáját. Hogy másnap mi lesz vajon, azzal még nem volt ereje gondolni.

Már remegett a hidegtől, amikor végre már fel mert egyenesedni, de még ki sem nyújtóztatta elmacskásodott tagjait, máris valaki megszólította, egészen közelről. Lágy volt az a hang, simogató, mint a tavaszi szél, de a fiú mégis megrázkódott, ijedten fordult irányába. Egy pillanat múlva ébredt csak rá, hogy nincs mitől tartania. Akkor vette jobban szemügyre az épületet, ami néhány méterre állt a menedéket nyújtó fáktól. Nagy volt az az épület, szép fehérre meszelt falakkal, s a nyitott ablakából egy idős hölgy mosolyogott rá.

– Szervusz! Nagyon eláztál! Mondd, mi a csudát csináltál odalent, és végtére is mióta kuporogsz a fák alatt? – kérdezte a néni oly kedvesen, hogy már szinte a puszta szavaktól is felmelegedett a fiú.

– Csókolom! – mondta megszeppenve, miközben a ruhájából simogatta ki a faleveleket, hogy mégis illendően nézzen ki a néni előtt.

– Szeretek esőben játszani! – válaszolta, nem túl meggyőzően. Közben, mintha csak lángot kapott volna az arca, úgy belevörösödött a füllentésbe. Nem merte beismerni a gyávaságát.

A néni egy pillanatig fürkészett a lesütött gyerekszemekben, majd mintha minden helyénvaló lett volna, ismét kedvesen szólt:

– Gyere! Meleg van nálam, és talán akad egy bögre forró tea is! Amíg kortyolgatod, megszáradhat a kabátod. Csak tudod, csendben kell lenned, mert ez egy könyvtár, ahol nem illik zavarni a másikat! – magyarázta el a dolgokat a néni.

A fiúba mintha a villám csapott volna, úgy meredt arra az épületre. A szíve hevesebben vert, a tenyere izzadni kezdett, az izgalmán csak nehezen lett úrrá. Nagyon szeretett olvasni, igaz máshoz sem értett, de a könyveket valósággal falta. Régebben a nagyinál bújta állandóan a megsárgult lapokat, mert bizony neki nagyon sok könyve volt ám! Mindenféle izgalmas történeteket elbeszéltek azok, mások sosem látott földrészeket mutattak be, de kerültek köztük olykor-olykor mesék is. Bizony, a fiú nagyon szeretett odajárni, míg aztán egyszer minden odalett, amikor egy szomorú napon a szülei elmondták, hogy a nagyi nagyon messzire költözött, és hogy soha nem jön már többé vissza. A fiúcska nagyon szomorú lett. Nem értette miért hagyta el őt olyan hirtelen a nagyi, hiszen még el sem köszönt tőle.

Aztán sok idő telt el, de mit sem változtattak a naptáron megavasodott napok. Az az év mintha nem csak a nagyit sodorta volna el a fiúcskától, hanem a könyveket is, az olvasás szeretetével együtt. A hosszú hónapok alatt sok mindent elveszett. Sok szép és jó dolgot, mígnem a fiúcska egyszer csak magára maradt a rút valóságban, ahol nem tehetett mást, csak futott a többiek megvetései, gúnyjai elől, mert ügyetlenebb és gyengébb volt tőlük. Cserébe viszont, immár nem talált vigasztalódást semmiben.

Az idő lassan fátyolosodott rá a múlt ejtette sebekre. A gyermek mégsem zökkent vissza a régi életébe, oda ahol a kedves könyvei várták. Valahogy már nem ugyanaz volt kézben tartani egy kötetet, mint egykoron a nagymama megsárgult könyveit.

Azon a délutánon viszont, amikor a könyvtár előtt állt, semmi nem keserítette el a múltból. Semmi, de semmi. Tudta, hogy csurom vizes, hogy a cipője sáros, és hogy már rég otthon kellene lennie, de az az épület egyszerűen nem eresztette, egyre húzta őt magához. A kisfiú nagyot nyelt, és izgatottan elindul felé.

Odabent alig jutott szóhoz, talán még lélegezni is elfelejtett, amikor a falak mellett megpillantotta az egymás mögött rogyadozó könyvespolcokat. Megbecsülni sem tudta a könyvek számát. A szemüvege bepárásodott, levette hát, majd hunyorogva próbálta leolvasni a könyvek gerinceiről a címeket. Egyiket a másik után. Közben még azt sem vette észre, hogy a néni lesegítette róla a vizes kabátot, és a kezébe nyomta a megígért teát. Miután feleszmélt, kérlelő tekintettel az asszonyra pillantott.

– Szabad? – kérdezte halkan, miközben a polc felé mutatott a vékonyka ujjával.

– Persze! De egyszerre csak egyet vegyél el! – mondta a néni, aki a mosolyából még akkor sem fogyott ki, sőt talán akkor ragyogott csak igazán. A fiú hálásan pillantott vissza rá, majd lelkesen elindult a könyvek felé. Közben mélyen beleszagolt a hatalmas terem ódon levegőjébe. A könyvekből kiáradó fáradt illatok furcsa érzéseket kongattak meg a fiú szívében. Régről ismert, lüktető érzéseket.

„Pont, mint a nagyinál!” – gondolta a fiú, s talán hitt is benne, hogy a nagymamája elbújt valahol a polcok mögött, a könyvek lapjai közt, és ragyogva figyeli őt.

Nosztalgiára azonban nem volt idő. Gyorsan átfuttatta a szemét a kínálaton, majd a legnagyobb, legvastagabb enciklopédiát ragadta ki. Drága, színes, gyönyörű könyv volt az, olyan, amilyen még a nagyinál sem volt soha. A fiú nagy odafigyeléssel emelte le. Amikor megfordult, tétován a nénire pillantott.

– Te aztán jól beleválasztottál, de semmi akadálya! A kályha melletti asztal üres, ülj oda, legalább te is hamar megszáradsz! – tanácsolta neki az idős hölgy.

A fiúcska megköszönte a segítséget, majd úgy is tett. Amikor feltárta a könyv lapjait, úgy érezte, hogy az egész világba betekintést nyert. Abban a vaskos kötetben rengeteg dologról volt szó; állatokról, fákról, híres emberekről, feltalálókról, és még sok minden másról is, amire egy kíváncsi gyermek fantáziája vágyhatott.

Amikor megunta a tudományt, a kalandregények között keresgélt. Egy rojtos borítójú könyvön akadt meg a szeme, amin egy lovas vitéz alakja feszült. Nagy volt az a vitéz, hatalmas és erős. A fiú ámulattal nézte a könyvet, majd lassan leemelte a polcról, és az asztalhoz vitte. Pillanatok múlva peregni kezdtek előtte a betűk, és a gyermek megtudhatta, miként győzte le az a lovag az útjába kerülő összes gonoszt, miközben izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba került.

Észre sem vette az idő múlását, egy idő után a néni figyelmeztette, hogy hamarosan leszáll az este. A fiúcska nehéz szívvel vette ezt tudomásul, majd fájdalmasan búcsút mondott a lovagnak, a néninek, és már rohant is.

Szökdécselve ment hazafelé, a félelmét mintha elfújták volna. Nem aggódott, hogy a társai valamelyik sarokról figyelik, vagy, hogy másnap ellátják a baját. Akkor semmitől sem félt. Úgy érezte szétveti az erő, és a láthatatlan kardjával hadonászni kezdett a levegőbe, csakúgy, ahogy azt a vitéz tette a könyvben. Akkor este a lovag, az ő rettegését is kettévágta.

A fiú másnap is elment a könyvtárba, majd harmadnap is, ahogyan nagyon sok délután azok után. Amikor kiolvasta azt a könyvet, újrakezdte. Sosem unta meg. Persze mást is forgatott, de minduntalan visszatért ahhoz a kötethez, mert úgy érezte, erőt adnak neki azok az elnyűtt lapok, a kopott betűk, amik a rettegett páncélost voltak hivatottak dicsérni.

Egy délután aztán olyat tett, mint még soha. Nem is igazán ő akarta elkövetni azt a dolgot, inkább csak az a kicsi része mozgatta az ujjait, ami még akkor is gyenge volt benne. Az kiabált belülről szüntelenül.

Engedett neki.

Ellopta azt a könyvet.

Amikor az idős hölgy nem figyelt, álnok módon a kabátjába csúsztatta. Égette a zsebét, mégis elvitte, mert úgy gondolta, hogyha magával hordja, soha többé nem kell futnia senki elől, mert a páncélos vitéz elkergeti a rosszakat.

A fiút azután valóban békén hagyták a társai. De hogy valóban a lovag riogatta volna el az ártó szándékot, az soha nem derült ki.

A fiú sokáig nem ment aztán a könyvtárba, s csak ritkán vette elő a könyvet is, pedig az még mindig olyan szép és izgalmas volt, mint ahogyan korábban, de a lapjai valahogy bántották a fiúcska szemét.

Aztán egy este a lovag megjelent az álmaiban. A fiú remegett, amikor meglátta jöttét. Tudta, hogy a vitéz csak a rosszakat keresi fel. S ő bizony, már nagyon hosszú ideje tolvajnak érezte magát. A lovag megállt vele szemben, le sem szállt a paripájáról, még a kardját sem húzta ki, de a szeme szúrt, ahogyan ránézett, és a hangja menydörgött, miként megszólalt.

– Az a könyv nem a tiéd! – ennyit mondott csak, aztán megfordult, és elléptetett. A fiú kővé meredve állt, és nézte a tovatűnő alakját. Majd maga is kimondta:

– Az a könyv nem az enyém! – majd elmondta még egyszer, és sokszor azután. Még akkor is ezt ismételte, amikor hajnalban felébredt. Eldöntötte, hogy még aznap visszaviszi a páncélos lovag történetét a mosolygós, öreg néni könyvtárába. Nagyon bánta már akkor dicstelen tettét.

Reszkető lábakkal lépte át a könyvtár küszöbét. Amint felpillantott, azonnal megtorpant a látványba. Az asztal mögött ugyanis, nem az idős néni fogadta, hanem egy másik nő.

– Szia! Segíthetek? – kérdezte a nő, akinek szintén nagyon szép mosolya volt. Emlékeztette az őt valakire.

– Csókolom! Volt itt egy másik néni korábban…– mondta remegő hangon a fiú, mire a nő arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly, és tétova mozdulatokkal az asztalon kezdett pakolászni, csak hogy ne kelljen a gyermek szemébe néznie.

– Ő már nincs itt! – ennyit mondott csupán.

– Elköltözött? – kérdezte egy idő után ismét a fiú, aki azt hitte majd beleszédül abba az egyetlen szóba.

A nő ráemelte a tekintetét, mosolyogni próbált. Az ajkai azonban egy pillanatban megremegtek. Nem mondott semmit, csak bólintott. A fiú a könnyeivel harcolt, amikor odaballagott a polchoz, hogy visszategye a könyvet a helyére.

Soha többé nem vett el semmit, ami nem az övé volt.

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…