A változás félelmetességéről és a múló dicsőségről

 

 

Az Úr 1525. évében

 

Az eső lágyan szemerkélt, és az apró cseppek egyenletes ütemben kopogtak a páncélunkon. A lovak fújtak, és patáikkal kaparták az ázott, saras földet. A Francia Királyság nemes lovagjai idegesen fogták a kantárt egyik kezükben, és kopjájuk markolatát a másikban. A spanyol és német hadsereg szinte teljesen bekerített minket, több tízezer ellenség készült az összecsapásra, úgy ahogyan mi is. Rengeteg érzés kavargott nekünk, lovagok szívében, de azok közül egy se volt félelem. Láttuk, milyen rettentő erőt képvisel az ellenfél hadsereg, tudtuk, mire készülünk, hogy mire utasított a királyunk, és mégse féltünk.

A paviai csatát elvesztettük. Eljöttünk erre az idegen földre, hogy királyunkat és Istenünket szolgáljuk, és nem is olyan rég, még úgy tűnt, teljesíthetjük ezt a kötelességet. Nekem, és sok más társamnak is véres volt a kopjája, akinek pedig hiányzott fegyveréről az emberi hús és vér, az csupán azért, mert az előző fegyverét már beletörte az ellenség torkába. Egy roham már sikerrel járt, már eltiportunk több száz embert. De az oly keveset számított, eltörpült a birodalmi sereg egésze mellett. Hiába öltünk meg annyi embert, az nem állította meg a fősereget. Nem tudtuk elkerülni a bekerítést, és vakmerő hadmozdulatunkkal megakadályoztuk a tüzérségünket abban, hogy segítsenek, hisz minket találtak volna el. Hiába, ebben a korban már a lovagok elsőrendű páncélzata, és félelmet nem ismerő rohamai nem nyertek csatákat. Az ágyúk, a puskák és a gondosan felépített haditerv többet ért ezer lovagnál.

Meg kellett halnom abban a csatában. Nem zavart ez a gondolat. Úgy jöttem el az otthonomból, hogy tudtam, erre sor kerülhet. De legalább annyiban reménykedtem, hogy szabályszerű, dicső harcban halok meg, egy másik nemes lovag keze által. Az a halál, ami várt rám és mindannyiunkra, közel sem volt ilyen. Landkschnettek, svájci pikások, és a spanyol terciók katonái igyekeztek éppen bekeríteni minket. Parasztok voltak, mind egy szálig. Közemberek, akiknek semmi földje sem volt, semmilyen címe, semmi nemes a vérükben. És mégsem a szántóföldjeikről érkeztek ide, kiegyenesített kaszákkal. Bár páncélzatuk közel sem volt olyan teljes, mint a miénk, mindannyian jól képzett katonák voltak, kiváló fegyverzettel. Olyan szaktudással, és olyan fegyelemmel harcoltak, hogy még ránk is veszélyt jelentettek. Egy olyan világban kellett meghalnom, ahol már egy paraszt is tanulhatott harcművészetet. És ezek az emberek nem császárukért, királyukért vagy hercegükért harcoltak, attól függően, hogy Habsburg Károly milyen címet birtokolt az ő hazájukban. Nem is Istenért, vagy valami nagyobb jóért. Ezek az emberek zsoldosok voltak. Míg én hűségből, egy eskü kötelezettsége alatt készültem életemet adni királyomért, ők pénzsóvárgásból, egy szerződés alatt akarták kiirtani a francia lovagságot.

Rá kellett jönnöm, hogy Pavia mezején nem csak a Francia Királyság és a Szent-Római Birodalom seregei csaptak össze, hanem az előző korszak küzdött meg az újonnan érkezővel. Mi, a letűnt kor képviselői életünkért küzdő oroszlánokként harcoltunk azért, amiben mi nőttünk fel, azok ellen, akik a változást hozták. Mint minden ember, nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy egy más világban kell meghalnom, mint amiben születtem, és a gyermekeim már mást fognak ismerni, mást fognak tanulni, más eszmékre fognak esküdni, mint én. A kisfiam, aki otthon maradt, nem fog többé páncélt hordani csatatéren. Sőt, csatában sem fog járni egyáltalán. Ha apródnak, majd fegyvernöknek veszik, az csupán egy szertartás lesz, amely a családok közti egységet erősíti meg. Amikor elutazik egy másik lovaghoz, ott nem fogják kiképezni, nem tanul meg karddal vívni, íjjal lőni, vagy kopját törni. Otthon fog maradni, és kövér üzletemberként fog a birtokai gazdaságával foglalkozni. Ha a királya szólítja, zsoldosokat fog küldeni maga helyett, nem fog fénylő páncélban, emelt fővel háborúba vonulni. Szerettem a fiamat, de tudtam, hogy ilyen lesz, mint minden társa, mert ez az új kor ezt várta el a nemesektől, az ilyen embereket hívták “lovagnak”.

Tudtam, hogy minden ember halálakor úgy érzi, túl sokat változott a világ. Így vélekedtek apáink és nagyapáink, akármennyire is ostobaságnak tűnik ez nekünk. De hát nekem, egy új kor határán, nem állt jogomban elszörnyedni az új világon? Eddig az erények, a becsület, a hűség, a szolgálat, a dicsőség, az igaz hit, az igazság volt fontos. Most már a fösvénység, kapzsiság, becstelenség, hűtlenség, árulás, eretnekség, haszonlesés és hideg számítás állt mindenek felett. Mintha csak elérkezett volna az Antikrisztus, és a világ végnapjait éltük volna.

Azonban mindennek ellenére sem adhattam fel. A világ elveszett, a teljes francia hadsereggel és az én életemmel együtt. De volt még egy esélyünk a dicsőségre, egy utolsó roham, amivel bearanyozhatjuk annak a kornak a nevét, aminek vége szakad a mi halálunkkal. Láttam, hogy Ferenc király, aki előttem ült lován díszes páncéljában, lassan felemelte a kezét, hogy elrendelhesse a támadást. “A királyért” – gondoltam magamban. – “Istenért, és az ő dicsőségéért. Az erkölcsökért. Minden bűnös és minden rossz vesztéért. A nemes vérért. A lovagság bemocskolt nevéért. A velünk haló letűnt korért. A múló idők holt dicsőségéért, még egyszer utoljára…”

– Rohamra!

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…