A hétköznapi tettek dicsőségéről

 

 

Dicsőség játékosan, könnyedén szökdelt végig a csatatéren. Nevetgélve ugrándozott a tetőtől talpig fémbe burkolt hullák és haldokló emberek között. A két sereg véres csatája idecsalogatta a félénk lányt, hisz ennek a sok ezer embernek egyetlen egy cél lebegett a szeme előtt. Ezért a testüket a végkimerülés szélére hajszolták, ezért képesek voltak megtenni az elképzelhetetlent, azért, hogy ezt elérjék megrepesztették a lelküket, ezért megtették azt, ami mindenben a természetük ellen volt, a gyilkosságot. El akarták nyerni Dicsőség kegyeit.

A lány fénylő teste el volt rejtve a harcosok elől, hisz azok akárhogyan próbálkoztak, még nem nyerték el őt maguknak. Dicsőség gyönyörűen nézett ki, szépsége sugárzóbb volt az összes halandóénál. Nem volt rajta ruha, nem volt rá szüksége. Az előtt fedte fel magát, aki előtt akarta, nem kellett rejtegetnie a testét. Tovább szökdelt az egymásba csapó arcvonalak között, könnyedén és nevetgélve ugrált. Meglepődést színlelt, valahányszor kitért egy földre zuhanó hulla, vagy egy lecsapó alabárd elől, ami a mögötte álló férfit célozta meg. Csupán kedvtelésből tette ezt, a fém es a hús egyszerűen keresztülsuhant volna rajta, mint a ködön.

Szórakoztatta az egész helyzet: a csata zajlott körülötte, folyt a vér, zengett a fém, és emberek ezrei utolsó, szívszaggató halálkiáltásukat hallatták, mielőtt végleg kilehelték volna lelküket. Mindezt hiába, tökéletesen értelmetlenül. Mert az uralkodók, a vezéreik elhitették velük, hogyha harcolnak ebben a csatában, ha akár az életüket is vesztik itt, elnyerik Dicsőség kegyeit. Ahogy végig gondolta ezt a lány, jólesően kuncogott. Semmi sem állhatott volna távolabb az igazságtól. Ezek az emberek sohasem fognak közel kerülni hozzá, sohasem láthatják meg, még egy röpke pillanatra sem. Mert Dicsőség kegyeit egészen más emberek élvezték.

A lány egy apró szobában tűnt fel. A padló egyszerű deszkákból állt, a falat pedig vályogból készítették. A függöny félig el volt húzva, a napfény csak egy vékony sugárban világított be, láthatóvá téve a levegőben szálló port. A helyiségben még egy rozoga ágy állt, és egy láda, amiből a ruhák félig kilógtak, vagy körülötte hevertek a földön szétszórva. Dicsőség figyelmét egy régi íróasztal vonta magára, és a fiatal férfi, aki feledte görnyedt. Félig vagy teljesen teleírt lapok halmaza vette körül, a kezében pedig egy lúdtollat tartott, amit időnként belemártott a könyöke mellett levő majdnem üres tintatartóba, hogy utána hevesen kaparjon valamit az előtte fekvő papírra. A csatában harcoló katonákkal ellentétben ez az ember olyat csinált, ami már igazán tetszett Dicsőségnek. Világokat alkotott. Azokra a sok helyen mocskos, összekent papírokra igazi alkotások voltak lejegyezve, történetek apró darabjai. Ezek a világok a férfi elméjében léteztek, ő alkotta őket egyedül, mind egy szálig. Ez az ember Dicsőség egyik szeretője volt.

A férfi az asztalhoz vágta a lúdtollat, láthatóan egyszerre volt dühös és kétségbeesett, nem tudta, hogyan haladjon tovább művével. A lány lassan, nyugodtan odasétált hozzá, hisz segíteni akart neki. Gyengéden átölelte hátulról, majd megcsókolta a feje tetejét. A férfi elmosolyodott. Bár nem láthatta és nem is érinthette kedvesét, érezte a jelenlétét. Azt a jelenlétet, ami erőt, magabiztosságot és elhatározást árasztott, azt, ami arra ösztönözte, hogy világokat alkosson. Így hát ismét nekiveselkedett munkájának, hogy megmaradjon Dicsőség édes kegyeiben.

A lány most egy rizsmezőn állt. A megérett növényekkel teletűzdelt termőföld el volt árasztva, Dicsőség lábszára közepéig ért a víz. A lánytól pár méterre egy idősödő férfi hajolt a hajtások fölé, és egy sarlóval sorra vágta le őket. Fájt a háta a görnyedéstől, fáradt volt, és már csak nehézkesen tudta elvégezni ezt a munkát. De ez az ember Dicsőség szeretője volt, ő nem adta fel olyan könnyen. Hisz a felesége és a lánya vártak rá otthon, nekik enniük kellett, és nem volt más, akire számíthattak volna. Ha ő nem dolgozik keményen azért, hogy ellássa őket, éhen haltak volna. Így hát egy határozott mozdulattal letörölte az izzadságot ráncos homlokáról, és folytatta a munkát.

Az emberek azt mondták volna, ez az ember biztosan nem jár Dicsőség kegyeiben. Nem volt semmi hatalmas, semmi kimagasló tetteiben, nem a világ megváltásán törekedett. Egyszerű, kétkezi munkát végzett, ami nem bírt semmi hatalmas következménnyel, a férfi puszta létezéséről is csupán kevesen tudtak. Az emberek azonban semmit sem tudtak a lányról, egyáltalán nem ismerték ki. Ez a férfi önzetlen és nemeslelkű volt, képes lett volna halálra dolgozni magát, hogy a szerettei életben maradhassanak. Dicsőség elégedett mosollyal odalépett a munkáshoz, átölelte, és gyöngéden megcsókolta az arcát. Az ő szája is hasonló mosolyra görbült, mint a szeretőjéé. Tudta, munkájának megvan az eredménye.

A lány egy apró szobába lépett. A helyiség sarkában levő rozoga ágyon egy anya ült, ölében síró gyermekével. Az asszony igyekezett megnyugtatni. Dalokat énekelt halk, vékony hangon. Ezek bár egyszerűnek hangzottak, szeretettel voltak átitatva, igazán szépnek számítottak Dicsőségnek, aki gyönyörködött bennük. De a csecsemő lecsitítására nem voltak elegek. Az anya megpróbált békés, szerető hangon szólni gyermekéhez, hogy annak hallatán találja meg a nyugalmat, de ez sem járt sikerrel. Éjfél már elmúlt, a nő pedig még semmit sem aludt. Fáradt volt, és nem érezte magában az erőt, hogy tovább foglalkozzon az aprósággal. De sokkal jobban szerette őt annál, mint hogy itt hagyhatta volna. Ezért tovább próbálkozott azzal, hogy lecsitítsa.

A lány odalépett a csecsemőhöz és rátette fejére az egyik kezét. Az elhallgatott, majd elaludt. Az anya nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, örült, hogy gyermeke kipihenheti magát. Dicsőség homlokon csókolta a nőt, aki így ismét érezte, nem hiába küzd.

Dicsőség ugyanolyan, mint a nővére, Szerelem: ha az ember kiáltozva rohan utána, hogy megkaparintsa, ő el fog menekülni, és sosem érhetik utol. Azonban ha csendesen, nyugodtan várnak arra, hogy megközelítse őket, részesülhetnek kegyeiben.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…