Egy példa a háború erkölcsi fertőjének termékeire

 

Igaz történet alapján.

Az Úr 2004. esztendejében…

 

A közel-keleti sivatag. Hogyan jellemezné egy alkotó, aki meg akarja ragadni a lényegét? Sok minden eszébe juthat. Forró, természetesen, no meg száraz. Unalmas és egyhangú, vagy pont, hogy érdekes, ez már a szemlélőtől függ. Azonban a tulajdonságok sorozatából, amivel a sivatagot jellemezni lehet, én egyet emelnék ki. Azt, hogy a homokdűnékkel borított táj, ami a mostani történetemnek a helyszíne lesz, öreg, mindennél öregebb.

Az idős sivatag szemmel kísérte az emberiség egész történelmét. A keblén futó Tigris és Eufrátesz ölelésében építettek először kőből házat az emberek sátor helyett, először vágták bele kapájukat a nedves földbe, termésben reménykedve, először tömörültek közösségekbe, településekbe, és választottak maguk közül vezetőt. Tanúja volt annak, hogy Isten kiválasztott népe bevonul az ígéret földjére.  A sivatag némán szemlélte, amíg az emberek évek ezrei során felépítik városaikat, országaikat, birodalmaikat, hogyan hajtják uralmuk alá a világot. És jaj, hogy könnyei nem voltak, amiket kisírhatott, hogy némának kellett maradnia, miközben látta, mit tesz az ember! A birodalmak, amik kegyetlen zsarnokok uralma alatt szempillantásonként váltották és váltják egymást a mai napig! A viszály és az öldöklés, annyi háború, amit a fiak ősöreg apjuk keblén vívtak! A millió, milliárd életről, amit kioltották a nyugodt dűnék között! Az első évezredekben elrettentő volt mindezt látni a sivatagnak, azonban egy idő után megszokta. Más birodalom, más módszer, más ember, de a bűnök mind maradtak ugyanazok és kevés tudta már meglepni az öreg homokot. Aznap azonban hosszú idő óta ismét olyan történt, aminek láttán azt kívánta, bár lenne szeme, amit eltakarjon, vagy könnye, amit kisírjon.

Az egyszínű homoktengerben apró lábak hagytak nyomot. Egy kislány sétált lassan, lépésenként előre. Aliyahnak hívták. Az ő tragédiája láttán szörnyedt el az ősi sivatag. Miért? Mi történt vele? Kinézete nem keltette volna föl senki figyelmét. Apró testére illő világoskék melegítőt hordott, és egy rózsaszín pólót, amin Minnie egér volt ábrázolva. Piszkosak voltak bár, és helyenként szakadtak, ebben nem lelt volna senki igazi szenvedést, hisz a háború évei alatt Irak szegény peremvidékén ki olyan gyerek volt, aki nem így öltözködött? Fiatal volt, még a helyi szokások szerint is több mint fél évtizednyire a házasságtól, vele született szépségét azonban már látni lehetett bronzszínű kerek arcán. Hosszú, hullámos, homoktól piszkos kiengedett hajával játszottak a pajkos, ámde szúrós sivatagi szelek. Hol volt hát a bánat, a szenvedés? Hol volt a tragédia ez szép, erős, életre hívó kislány életében? Minden reményt felemésztő, keserűen záporozó könnyeiben, a biztosítószegeiknél fogva derekához drótozott három kézigránátban, amiket a karjaiban tartott kenyérbe rejtettek és az amerikai Stryker harcjárműben, ami felé araszolva csupán azt tudta magában ismételgetni…

Még egy lépés, még egy lépés…

A falujába érkező katonák nem hagytak helyet engedetlenségnek. Elfoglalták a helységet, és megöltek mindenkit, aki ellenállt. Aliyah már akkor szenvedett. Anyja bezárta rejtett pincéjükbe, hogy ne találják meg. A korhadó deszkák által tompított halálsikolyokat hallani, szomszédjaiét, barátaiét, szüleiét, ez megviselte a lányt. A halál viszont olyan dolog, amit rendszeresen lát az ember, és az idő lassú évtizedei képesek betölteni az általa hagyott űrt, még ha közelállók is hunytak el. Azonban amikor a fegyveres férfiak meghallották panaszos sírását a padló alól, és megtalálták, majd sorban megerőszakolták, az nyomot hagyott a kislány lelkén. Megtörte. Csekély erejével aligha tudott volna ellenkezni a katonáknak, de így már nem is próbált. Miután a kézigránátokat rögzítették hozzá, és elküldték megölni az amerikaiakat, azzal az ígérettel, hogy boldogság vár rá a túlvilágon, nem tudott arra gondolni, hogy ellenkezhetne. Minden gondolat holtan feküdt az elméje egy rejtett zugában, egyen kívül.

Még egy lépés, még egy lépés…

Egyre közelített a Strykerhez, és bekövetkezett az elkerülhetetlen, észrevették a katonák.

– Állj, vagy lövök! – üvöltötték az amerikaiak, vastag akcentussal. Ismétlődő kiáltásaik lassan táplálták Aliyah félelmének égő lángját, még keservesebbé téve sírását.

Rettegésének tüze azonban akkor lobbant fel úgy, mintha benzint öntöttek volna rá, amikor lövések tompa puffanását hallotta maga körül a homokban. Nem tudom mit csináljak – gondolta elkeseredetten, miközben megtorpant. – Nem akarok meghalni. Miért nem találtak el eddig a katonák? Miért nem öltek meg? Csak figyelmeztető lövések ezek? Azt akarják, hogy fussak el? De hiszen nem jelenhetek meg a falumban, ott rossz emberek vannak. Mit csináljak, mit csináljak? Úgy kapkodta a levegőt, hogy azt hitte, akármikor elájulhat. Valami melegséget érzett a lábai között. Lepillantott, és egy gyorsan szélesedő sötét foltot látott elterülni a homokon. Rosszul érezte magát, egyre rosszabbul. A gyomra összeszorult, és kihányt magából mindent, amit csak képes volt. Nem fordulhatott vissza.

Még egy lépés, még egy lépés…

Egyre közelebb ért, de se a lövések, se a vizelete, se a sírása nem maradt abba. Hallotta, ahogy érthetetlen nyelvükön kiáltoznak a katonák. Ha ennyire haragosak, miért nem ölnek már meg? – gondolta kétségbeesetten – Lehet, hogy nem akarnak bántani, mert kicsi vagyok. Csak még többet szenvednek miattam, én vagyok a felelős azért, hogy ennyire dühösek. Hadd haljak meg. Nem akarok meghalni. Miért nem lehet már ennek vége?

Még egy lépés, még egy lépés…

Vizelet és gyomortartalom bűze, égető könnyei, nedves ruhái, az égető forróság, a katonák ordításai, még egy, a távolban száguldó harcjármű zúgása, a lövések ismétlődő robaja, a golyók ütemes puffanása a homokban. Ennyi kínnal és kétségbeeséssel körbevéve Aliyah úgy érezte, a pokolban van már. A megérkező másik Strykerből a mellkasába repülő golyó végül oda is küldte.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…