Elvadult vizionálás…

Élni hosszan… Gyanakodni és félni?
Vagy félelemből mélyen gyanakodni?
Mindkettő a hétköznapok részei!
Nyikorgó, zakatoló agy részei…

Az élet, elég lehetetlen küldetés,
Itt mindenki öntelt, nincs benne megértés,
Azt nem találok, talán majd, lent a sírban,
Addig meg csak élek, mostoha sorsomban…

Az életünk része, a félni és gyanakodni,
Meg sok bosszú elöl csak bénán ellopakodni…
Gyanakvók az istenek és félnivaló az élet,
Sír szélén látni meg bizony, hogy az ember mivé lett!

Kicsit sem gyanakodni és nem is félni?
Helyette netán, öncélúan szeretni?
Rosszat és a bántást, folyton elfeledni?
De, majd a lelkemben, a sírba bevinni?

Életben az utamat görnyedten, oly’ megtörve jártam,
Életben végig, rögökbe, tócsákba botlott a lábam.

Gyanakodva félni, hogy elmúlik a szeretet?
Azt észlelni, hogy nincs többé már dúló szeretet?
Észlelni, hogy a lelkünket áthatja a félelem?
Hogy Ti is érzitek, ez a részemről, nem vélelem!

E front-harcba, test éle adja ki a domborút…
Gyanakvó félelem, megint csak lepel mögé bújt.
Ez a mocskos élet, látom félni még meg nem unt!

Ösvényeken, ingatag voltam, csak téptek a tüskés bokrok,
Sebeim széle meg olyan volt, mint kettétörött fasírtok…
Ha csókra gondoltam, szívemben feléledtek a jégcsapok…

Miért nem kell félni, ha nincsen kit szeretni?
Hogy lehet őt szeretni, ha, mindig kell félni?
Na, kérem ez, így aztán egy lehetetlen küldetés,
Partner nélkül, hol találunk jót, és mi a megértés?

A szeretet, ha megnézem, olyan, mint egy ákom-bákom,
Majdnem felismerhetetlen a keskeny dörzspapír sávon…
E nélkül nem szűnik, gyanakvás és félelem… úgy bánom…

Mese nem ér semmit, ha a fránya sors, vad mostoha,
Folyton csak nyakunkon tekereg a “félelem-kobra”!
Gyanakodni, hogy csak rossz lesz, félni meg, hogy a sorsa…

Vecsés, 2016. szeptember 23. – Kustra Ferenc