Lassan húsz éve már, hogy utoljára Olaszországban jártunk – de az volt már a kilencedik olasz utunk – és akkor az egyszer egy jutalomút kapcsán, repülővel jutottunk el Rómába. A korábbi útjaink jóval kalandosabbak voltak: a férjem, mint mozdonyvezető évente igényelhetett négyszer hetvenkét órára érvényes ingyenjegyet az egész családnak. Vagyis egy-egy alkalommal több, mint nyolc napot tölthettünk úgy az országban, hogy mindig éjjel utaztunk a vonattal, nappal pedig várost néztünk.

Először mindig Velencébe érkeztünk, majd onnan olyan úticélt választottunk, ahová legalább 7-8 órát ment a vonat átszállás nélkül. Nem hálókocsival, mert azért fizetni kellett volna. A megoldás az volt, hogy mindig októberben vagy februárban indultunk útnak: ilyenkor nem utazott sok turista, volt esélyünk rá, hogy hárman egy hatszemélyes kupét lefoglaljunk. Ezekben a régi olasz kupékban összenyithatók voltak az ülések, tehát ha gyorsan kinyitottuk és jól „szét bazároltunk” (esetleg az egész nap viselt férfizoknikat is „előfelejtve”), akkor – ha be is nyitott valaki – általában visszahőkölt. Nem azt mondom, hogy olyan kényelmes volt, mint egy nagy franciaágy, de a vonat előbb-utóbb álomba ringatott.

Szóval így jártuk be Észak-Olaszországot, de voltunk egyszer Szardínia szigetén (éjjel, komppal, viharban hánykolódva keltünk át) és kétszer Szicíliában is, ahová a vonatunkat komppal átvitték, el sem kellett hagyni a fülkénket. Mi ugyan a férjemmel felébredtünk a kocsik szét- és összekapcsolásakor, és szóltunk az akkor kb. 12 éves fiunknak is, jöjjön, nézze meg, hogy a tengeren megy a vonat, de olyan álmos volt, hogy azt válaszolta „majd máskor”… és neki lett igaza, pár év múlva még egyszer átkompoltunk Szicíliába, és ekkor már ő is ébren várta az átkelést.

Reggeli és vacsora az otthonról cipelt lekvár és konzerv, napközben a hátizsákok a csomagmegőrzőben, mi pedig egyszál fényképezőgéppel jártuk a városokat. Zuhanyozni minden nagyobb pályaudvaron lehetett, de azért volt, hogy egyszer hazaúton Velencében inkább egy halasi csipkéhez hasonló módon készített kerek terítőt vettem azért a huszonegyezer líráért, amennyiért egyébként hárman letusolhattunk volna.

Most, így húsz év távlatából nehéz már elmondani, mennyi csodát láttunk! Rómával nem lehet betelni, de a Firenzei dómot, vagy Veronában Júlia erkélyét sem szabad kihagyni. Mégis, ha a legemlékezetesebb perceket idézem fel, az Pompeiben történt… nem, nem az, hogy a Görbe utca – vagyis a kupleráj felé vezető út – sarkán Garas Dezső jött velünk szembe egy magyar turistacsoporttal. Ha Pompeira gondolok, a férjem arca jelenik meg előttem: beszédes kék szemének sarkában két csillogó könnycseppel. Amkor rákérdeztem: „mi a baj” átölelt, és csak annyit válaszolt: „tudod, amikor tanyasi kisdiákként ott az alföldi pusztában esténként a petróleumlámpa fényénél Pompeiről olvastam… Remélhettem én azt, hogy valaha ezeken a köveken sétálok”?

De micsoda élmény volt az is, amikor egyik évben itthonról hatalmas hóban, hosszúszárú csizmában és tollbetétes kabátban elindultunk – emlékszem Semmeringen lépésben haladt a vonat a hófúvások miatt – aztán egy nappal később Salernoban érett gyümölcstől sárgálló narancsfák alatt és nyíló jácintok között csatangoltunk a csodás tengerparton. Az ott élők – akiken általában csak egy kardigán volt – kb. úgy néztek rám a nagy csizmában a magammal cipelt „pufi” télikabáttal, mint egy marslakóra!

Ó, igen! Az a tengerpart! Egyébként nemrég tudtam meg, hogy az országnak az a partszakasza, ott délen a Világörökség része, annyira szép – és ez nem túlzás. Ez a part sziklás, amitől nagyon vadregényes, és ami miatt rendkívül tiszta a víz. De a part homokos, tehát nem kell cipőt húznod, ha a tengerbe gyalogolsz, mint mondjuk Horvátországban. Álomszép. Talán csak azért nem felkapott, mert messze van.

Utolsó napra hagytuk Palermot. Egy nappal korábban komppal keltünk át Szicília szigetére, vonattal mentünk tovább, és menetrend szerinti busszal feljutottunk az Etnára is. Igen, az az út az Etnára! Először is: Matteo a sofőr rajtunk és egy idősebb angol turistán kívül mindenkit név szerint ismert – hiszen az a néhány felszálló kivétel nélkül mint az Etnán található szállóban vagy ajándékboltban dolgozott. Nem a megállókban, hanem ahol éppen intett a felszálló, lefékezett – és óriási ovációval köszöntötték egymást. Az út kb. kétharmadánál egyszer csak megállt, kinyitotta a buszajtót, ránk és az angol úrra mutatott, és „lezavart” bennünket a buszról. Csak amint értetlenkedve leszálltunk, akkor láttuk meg, hogy a busz másik oldalánál ott van egy emeletes, manzárd ablakos ház – szinte a tetejéig eltemetve a lezúduló lávával! Szóval azért állt meg, hogy kedvünkre fotózhassuk ezt a nem mindennapi látványt!

A nap folyamán ott fönt 2500 méteren volt többféle időjárásban részünk. Először is: őrült szél tombolt, így arról, hogy a Funivio dell’ Etna lanovkával feljussunk a kráterig, le kellett mondanunk. Azért ameddig lehetett, körbe sétáltuk a hegycsúcsot, gyönyörködtünk a kilátásban, majd a hirtelen keletkezett jégeső elől jobb híján előbb egy ajándékboltba menekültünk (ahol vettem egy kicsi, de csodás képet egy papiruszra festett amforáról). Majd miután kezdett kellemetlené válni, hogy ott álldogálunk, átmentünk a tér túloldalára egy presszóba, mert a busz délelőtt az előtt tett le bennünket. Gondoltuk, itt kivárjuk a délután négy órai indulást. Az üzletvezető hölgy próbált velünk szót érteni – el kell árulnom, hogy a gyenge orosz tudásunkon kívül egyetlen idegen nyelvet sem beszéltünk. Annyi azért kiszótáraztunk, hogy azt kérdezi honnan jöttünk, milyen nyelv ez, amit beszélünk. Gondoltam, Kecskemétet hiába mondom, ezért Budapestet említettem, mire odarohant, átölelt, azt kiabálta „Pető intézet”, könnyekre fakadt, és egy kislány fotóját kezdte mutogatni: a testvére gyerekéét, akit ott megtanítottak járni!

Ezután visszarohant a pultba, leszedett a polcról vagy négy-öt féle üveget: volt abban egy piros színű „Etna könnyé”-től kezdve ki tudja már milyen alkoholos ital, sorra kóstoltatta, kínálgatott. Kis idő múlva bejött egy fiatal nő olyan másfél éves forma babával, azoknak is mutogatott ránk és boldogan magyarázott… közben a baba kicsi lábáról leesett az egyik kötött cipellő, amit Robi felvett és odavitt nekik. Erre is mosoly és ölelés volt a válasz, majd kisvártatva a hölgy újra hozzánk lépett, és az órájára nézve azt kérdezte „autobus?” Mondtuk, „si,si”, mire ő felkapta a kabátját, belém karolt és betuszkolt minket az imént érkezett hölgy csöpp Fiatjába. Mint kiderült, az egyetlen aznapi busz nem innen, az érkezési helyről, hanem a jóval távolabb lévő hotelt elől indult! Ha nincs ez a kedves hölgy, ha nem szerették volna annyira hazánkat a Pető intézet miatt, ma sem tudom, hogy jutottunk volna le az Etnáról az esti Palermoba induló vonatunkhoz?

A buszban már ott ült a reggel látott angol úr, és három utas, de az indulási időben a sofőr nem volt sehol. Vártunk már vagy tíz perce, mikor az angol úr leszállt, és bement a szállodába. Kisvártatva vigyorogva jön ki, és magyaráz: mutatja, hogy a sofőr nagyban „veri a blattot”, vagyis kártyázik a portással – és amig a partinak nincs vége, nem lehet indulni!

Végül előkerült Matteo (mindenki igy szólította, megjegyeztük a nevét), nevetgélve, térdét csapkodva magyarázott az olaszoknak – ujja között jelképesen pénzt dörzsölgetve – nyilván nyerésre állt, azért nem hagyhatta abba a játszmát. Végre elindultunk, de kb. három perc után lefékezett. Ezúttal azért, mert kiderült: az apró jég, ami déltől kezdve esett síkossá tette a hegyi utat: hóláncot szerelt föl az autóbuszra, azzal gurultunk szinte lépésben lefelé – úgy kb. félútig. Ott aztán a hóláncot levette, és onnan jó tempóban – visszafelé is a saját lakásukig fuvarozva azt a pár helybéli utast – végül baj nélkül odaértünk a cataniai pályaudvarra.

Szerény szállásunkon töltve az éjszakát, másnap elindultunk felfedezni Palermot. Miután megnéztük a normann katedrálist, és teljesen véletlenül betévedtünk egy nagykövetség parkjába (a nyitva felejtett hátsó bejáraton), ahol egész állatseregletet tartottak, és sok-sok madár trillázott és énekelt (amiket az ott raboskodó mátyásmadár szinte tökéletesen leutánzott), a fiam kitalálta, hogy nézzük meg a conventini kapucinust – vagyis a katakombákat. Brrr… a katakombák! El tudtok képzelni egy helyet ahol egy pincerendszerben, hosszú – hosszú folyosókon át emberek alusszák örök álmukat? Ez a világ egyik legnagyobb múmiagyűjteménye! Koporsóban, vagy anélkül – felállítva a falak mentén, egy-egy sort drótkötéllel akadályozva meg, nehogy kibukjanak.

Misi és Robi természetesen fotózott és videózott legalább egy órán át – én pedig reszkettem. Higgyétek el, a palermoi katakombák a világ egyik legfélelmetesebb helye. A végén már kérleltem őket, hogy menjünk már föl a levegőre, mert nekem ebből nagyon elegem van, amikor hirtelen kialudt a villany, és mi ott maradtunk az éppen csak derengő világosság mellett egy hosszú folyosón, melynek a két oldalán fedetlen koporsóban emberi maradványok feküdtek. A férjem persze rögtön mondta, mit izgulok, ezek csak tetemek, nem fognak bántani, a világítás meg biztosan mindjárt megjavul – de ekkor a folyosó egyik elágazása felől síron túli hangok, és futó léptek hallatszottak. Szerintem sóbálvánnyá váltam, úgy éreztem többé birok megmozdulni, amikor a léptek elhaltak és huhogást hallottunk. Kisvártatva viszont visszafojtott kuncogás hallatszott, majd a keresztfolyosó végében feltűnt egy zseblámpával hátulról megvilágított fehér stólás táncoló alak, követői pedig – 4 vidám olasz tinédzser – hangos éljenzéssel hozzánk futottak és megölelgettek: amica! amica! (barát)

Ebben a pillanatban kigyulladtak a lámpák, és én ott álltam reszketve: velem szemben egy kaszát tartó öregember csontváza, mellettem az én jó uram, akinek sokkal jobban tetszettek a történtek, mint nekem, a jobbomon pedig az a díszes kompánia –a kis „szellemes szellemek”- aki olyan jól szórakozott az én ijedtségemen! Szerintem ők nagyon jó tréfának találták ezt, amit én még így utólag sem látok annak. Csoda hogy infarktust nem kaptam!

Végre kifelé indultunk, és én azt hittem: megpróbáltatásaim ezzel véget értek. De nem! Miután az olasz fiatalok eltűntek a kijárat felé vezető folyosó végén, a világítás ismét lekapcsolódott, és hallottunk, amint döngve becsapódott a katakomba ajtaja. Teremtő isten! Minket bezártak – döbbentünk rá. Valószínű, hogy a jegyszedő lány –aki már ideérkezésünkkor is a barárja göndör fürtjeivel volt elfoglalva a látogatók helyett – az iménti áramszünettel jelezte, hogy záróra közeledik és mindenki siessen kifelé, és azt hitte, hogy a fiatalok voltak az utolsó látogatók. Rohanni kezdtünk a kijáratot jelző vészvilágítás irányába, és ahogy az erőnkből tellett, dörömbölni kezdtünk. Nekem végtelennek tűnő percek teltek el, mire az ajtó végül kinyílt, és egy ijedt tekintetű szerzetes állt előttünk. „ meriggiare” mondogatta, de nem értettük. Ekkor odavezetett a bejárati ajtó melletti táblához, és megmutatta: 12-16-ig meriggiare –azaz déli pihenő van. Elgondolni is rossz, mit lett volna, ha nem hallja meg a kétségbeesett zörgetést, és négy órán át a sötét, hűvös katakombában kellett volna kuksolnunk.

Így volt, régen volt, és jó volt. Fiatalok voltunk, és ha nem is gondtalanok – hisz folyton építkeztünk, költözködtünk és sokat dolgoztunk – de boldogok. Jó, hogy ezeket az emlékeket senki sem veheti el tőlünk.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…