Miért adja életét egy katona?

 

Az Úr 1916. esztendőjében…

 

Tudom, sokan azon elmélkedtek volna, hogy rendben van-e minden otthon. Anyáék hogy érzik magukat? Jól vannak? Mindent meg tudnak szerezni, amire szükségük van? És a kicsi húgom, a kicsi öcsém? A kedvesem, a menyasszonyom a feleségem? Ugye nem esett bántódása? Ugye gondol rám? Megszakadnék, ha nem. Add Isten, hogy hazatérhessek hozzájuk! De ezek a kérdések nem fogalmazódtak meg az én elmémben. Engem hosszú ideje elkergettek otthonról, és sohasem ismertem a szerelmet. Lettek volna, akiknek hiányzom, ha elpusztulok a háború mezején, de én senkiért sem aggódtam, senkire sem gondoltam. Elmémet, ami egy percre kiüresedett, és mindent kizárt, más foglalkoztatta. Miért kockáztatom a saját vérem, életem? Miért vagyok hajlandó másét elvenni, kioltani? Van-e értelme harcolnom a háborúban? Add Isten, hogy legyen!

– Az már szerintem eléggé megsült, Louis – ejtett ki gondolataimból Pierre. – Vagy te jobban szereted a szenet a kenyérnél?

– Jaj, észre se vettem – mondtam bizonytalanul, miközben elkaptam a szelet túlsült pirítósomat a tűz fölül. – Csak… elvesztem a gondolataimban.

– Nem tanácsos – dünnyögte Lafayette babbal teli szájjal. – Mi katonák vagyunk. Nekünk azt nem szabad. Meghalunk, nem gondolkodunk. Ha gondolkodnánk, nem lenne itt senki, se az itt, se a németek lövészárkaiban.

Igaza lehet? – kételkedtem. – Nem, nem, biztos van értelme a harcnak. Meg kell védenem az országom, igen, küzdenem kell a németek ellen, akik el akarják venni a népem szabadságát. Igen, Franciaországért teszem.

Azért, hogy a kétségbeesés ne verjen gyökeret az elmémben, inkább a reggelimmel foglalkoztam. A túlpirított, széntől feketéllő kenyérszeletemre ráöntöttem a kicsi babkonzerv tartalmát, majd elfogyasztottam. Szinte éhesebb voltam azután, hogy befejeztem, mint előtte, de tudtam, legközelebb csak naplemente után eszek. Reménysorvasztó érzés.

Öt katona, egy négyszer négy méteres lyukban a föld alatt, ami egy Verdun közeli lövészárokból nyílt. Milyen különleges helyzet, mi mindent jelenthet ez egy nagy elmének! A legszörnyűbb szenvedéseknek, magának a halálnak kitéve a hűború kellős közepén, milyen hatalmas, világmegváltó gondolataink születhettek volna! Ha valamelyikünk alkotó lett volna, milyen szép vers keletkezhetett volna, milyen izgalmas kalandokkal teli regény! Ha valamelyikünk bölcs volna, aki érti a világ nagy dolgait, mily sokat mondó, milyen fontos értekezés születhetett volna a kínokról, a bánatról, az ember lelkéről! Mi mindenről beszélhettünk volna mi öten az olcsó olajjal feltöltött lámpás táncoló fénye mellett!

Mindannyiunkban elfojtva világnyi gondolat volt elrejtve. Lafayette mit érezhetett? A tizennyolcat sem töltötte be, de tudtam, hogy házasodni készül. Milyen gyönyörű lehetett a lány, aki egy lelket ily korán magához láncolt! Milyenek lehettek együtt töltött édes perceik az ifjúság szabad, zabolátlan szerelmével eltöltekezve? Voltak-e még könnyei a lánynak, vagy kisírta-e mindet, miután elszakadt tőle párja? Hogy hiányozhatott neki kedvese, aki csupán fiú volt, de férfiként kellett viselkednie! Milyen gondolatok zakatolhattak a fiú arca mögött, ami nem mutatott érzelmet? Haza fog-e még térni Lafayette, vagy névtelenül rohad el egy tömegsírban? Charlest a szerelem áldó átka nem érte, az ő helyzete nem volt versbe illő. Azonban egyenes tekintete szintén felkeltette érdeklődésem. Kevés olyan embert ismertem, akinek akarata olyan erős, és elméje olyan éles lett volna, mint neki. A jogi diplomáját közvetlen azelőtt szerezte meg, mielőtt behívták. Ki tudja, mi mindent érhet el szakmájában? Párizs legnevesebb ügyvédje lehet, akinek szolgálataiért milliókat fizetnek. Politikussá válhat, akár az ország élére juthatott volna, kivezethette volna Franciországot, talán egész Európát a vészterhes időkből. Haza fog térni, hogy ezt megtehesse? És még ha nem is voltunk tele mind az öten lehetőségekkel, reménnyel egy boldogsággal teli életre, mindannyian emberek voltunk. Mindenkinek megvolt a maga élettörténete, ami hosszabb, szövevényesebb és érdekfeszítőbb volt a legkiválóbb kalandregénynél is. Ezer napon és éjen át társaloghattunk volna az emberi életről. Mi azonban némán ültünk, bután bámulva magunk elé. Öt fiatal, akik rettegnek életükért, nem fognak semmi nagy gondolatot alkotni. Csupán arra jók, hogy meghaljanak. Így hát csak erre vártunk. A legtöbb férfi számára, aki aznap Verdun mellett a lövészárkok alatt beásva várt, a németek tüzérsége ezt el is hozta.

– Russel, azonnal telefonálj a parancsnoknak, hogy mit tegyünk! – igyekeztem túlordítani a robbanásokat, miután mindenki elsütött egy sor káromkodást.

– Nem tudok! – kiáltott fel, miután megpróbálta használni a készüléket. – Az istenverte németek biztos ellőtték a vonalakat!

– Sohasem láttam még ilyen méretű tüzérségi csapást – állapította meg Lafayette. – A német hadsereg összes ütegének fele a küszöbünkön állhat.

Én sem tapasztaltam még sohase hasonlót. A háború eleje óta sok csapást vészeltem már át, de egyszer sem érkeztek ilyen sűrűn a töltetek. Úgy éreztem, még a föld alatt sem vagyunk biztonságban, és láttam a többiek arcán, hogy ugyanígy gondolták. De kint még kisebb eséllyel éltük volna túl, így hát ültünk egyhelyben, remegő kézzel markolva puskánkat, és csak rettegtünk.

Amikor az ütegek már órák óta szóltak, és az égnek azon kicsiny szelete, amit láttunk beásott lakhelyünkről, pirosodni kezdett, a faszerkezet, ami azt akadályozta meg, hogy beomoljon a menedék, repedezni kezdett, és egy szívdobbanásnyi idő sem telt el, amikor a több tonna föld, ami a fejünk felett volt, már ránk is zúdult. Azonnal a kijárat felé szökkentem, ami mellett eddig helyet foglaltam, és szerencsémre csupán a laza törmelék temetett be részlegesen, amiből pár pániktól fűtött, lendületes mozdulattal kitörtem, majd egyből a lövészárok túlsó felének tövébe kúsztam, hogy menedéket leljek a robbanások elől. A földomlás alől, aminek egy része éppen csordogált ki lakhelyünk bejáratán, rajtam kívül csupán Lafayette menekült meg. Pierret, Charlest és Russelt vagy összezúzta a homok súlya, vagy éppen földdel teli orral és szájjal fuldokoltak. Összenéztünk egyetlen életben maradt katonatársammal, és némán, csupán tekintetünkkel megegyeztünk: Meghaltak. Erről soha többé nem beszélünk.

A helyzet a lövészárok szegényes védelmében is hasonlóan alakult, mint a rókalyukban. A háború közepén voltunk, mégsem történt semmi említésre méltó, nem tettünk semmi hősieset. Egy alkotó unottan szemlélt volna minket, miután reményei ellenére semmi sem történt, ami regénybe illő volna. Csupán ültünk, és rettegtünk, mást nem tehettünk. Ebben a helyzetben már részben ráláthattunk a lövészárkaink által felszabdalt vidékre, elsősorban azt, hogy a fedezékeink nagy része már nem létezett, a robbanások betemették az összeset, minden akadályt semlegesítve, ami a németek útjába állhatott volna. Csupán a szerencsének köszönhettük, hogy nekünk volt még valami, amiben elbújhattunk. Újabb és újabb töltetek zuhantak az égből és szórtak földet, törmeléket és forró repeszeket szerteszét. Az egyik bele is fúródott Lafayette combjába. Azonnal felkiáltott, ami azonban számomra egy ásítás is lehetett volna: karnyújtásnyira volt tőlem, de leghangosabb ordítását se hallottam volna a robajtól, csak szélesre tátott száját láttam. Így hát szó nélkül letéptem egy szeletet egyenruhám ujjából, és igyekeztem a sebet bekötve elszorítani a vérzést. Oly kevés volt a remény ebben a cselekedetben, sírni támadt kedvem, amit végül szerencsésen visszafojtottam. Igyekeztem kerülni Lafayette tekintetét, hogy ne lássa meg a szememben, hogy tudtam, soha többé nem fog hazatérni. Nem tudom, mennyi időt tölthettünk rettegéssel, de amikor a nap lassan lebukni készült a horizont mögé, a tüzérség elhallgatott. A remény lángja azonban még kisebbre fogyott, amikor a folyamatos robbanások hangját fülem egyszínű csengése váltotta le. A német gyalogság akármikor megérkezhetett.

Nem tévedtem, amikor az elkerülhetetlenre következtettem, pár percre rá emberi alakokat láttam megjelenni a felismerhetetlenné lőtt táj buckái és egyenetlenségei között. Még pár perc kellett, és már lőttek is ránk. Szerencsénkre az egyetlen dolog, amit a kezünkben markoltunk, amikor kivetődtünk az összeomló rókalyukból puskánk volt, és mivel pont azt a helyet a lövészárokban, ahol voltunk, nem érte töltet, egy lőszeres láda is érintetlenül maradt. Viszonoztuk a németek tüzét. Bár mi nem láttunk magunkon kívül egy másik francia katonát sem, jobbra és balra is elnézve észrevettük, hogy ellenállásba ütköztek az előre haladó gyalogosok. Ezt a reménysugarat felhasználva igyekeztem elhitetni magammal, hogy van értelme visszalőni a németekre, így Lafayettel együtt viszonoztuk ellenségeink tüzét. Két francia katona, az egyik sebesült, ki tudja hány száz vagy ezer német ellen. Alig lehetett látni valamit, a több száz méterre levő katonák szürke egyenruhája beleolvadt a sebzett tájba. Lehetetlen volt megmondani, hogy lövéseink érnek-e valamit homokon kívül, mégis folytattuk. Lőttem, egy kar meghúzásával megszabadultam az üres töltényhüvelytől, visszatoltam a helyére, ismét lőttem, és amint ezt háromszor megcsináltam, kicseréltem a tárat, miközben imádkoztam, hogy ne akadjon be a puska – ezt csináltam addig, amíg az égről eltűnt az utolsó fénypászma is, és az este sötétsége vette át a helyét. A láthatóság a nullára csökkent, az egyetlen dolog, ami alapján arra következtettem, hogy emberek vannak arra, amerre lőttem, a saját lövéseik villanása és hangja volt. Lehetetlen volt küzdeni ilyen körülmények között, így a támadók hamarosan vissza is vonultak, és a robajt ismét fülem csengése váltotta le, pár percre csupán, ugyanis amint elég távol értek saját katonáik, a németek tüzérsége folytatta munkáját.

– Ennyi volt? – kérdezte Lafayette a rövid szünetben a töltetek érkezése előtt. – Visszavertük a támadásukat?

– Dehogyis – mondtam lemondóan. – Szinte nem is próbálkoztak. Szerintem csak megnézték, él-e még valaki az árkokban.

Az újra elkezdődő robbanások megszakították beszélgetésünket, és ismét szótlanul rettegtünk egyhelyben ülve, reménykedve, hogy az egyik töltet nem épp a mi fejünkre fog zuhanni. Az egész éjszakát és a hajnali órákat is a lövészárokban gubbasztva töltöttük, mozdulatlanná dermedve a minket körülvevő pokoltól. Ahogy a Nap lassan kidugta fejét a keleti horizont mögül, egyikünk se aludt vagy evett közel huszonnégy órája, azonban ennek legkisebb nyomát sem éreztük. Nem korgott a gyomrunk, és nem ragadt le a szemünk, amikor millió ágyúlövedék robbanása vett körül minket. Csupán rettegésen üzemeltünk, nem táplálékon vagy pihenésen.

Napkelte után pár órával abbamaradt a fülsiketítő tüzérségi csapás, és éles csengés váltotta fel, mint előbb. Az előző nap kora esti eseményeinek másolata tovább folytatódott, ugyanis a halottá lőtt táj apró dombjai és mélyedései között megjelentek a szürke egyenruhás német katonák.

– Te is látod, Louis? – kérdezte Lafayette haldokló reménnyel a hangjában, hogy megcáfolom.

– Persze – válaszoltam határozottan. – Legalább tízszer annyian vannak, mint tegnap. Igyekezzük hát ritkítani soraikat!

– És mikor fogsz elfutni? – ezúttal nem hallottam reményt szavaiban. – Mikor fogsz itt hagyni, hogy meghaljak?

Mit válaszolhat erre az ember? Én nem tettem. Elszakítottam tekintetem az övétől, és célkeresztemen keresztül a felénk araszoló szürke tömegre szegeztem. Franciaországért fog meghalni, igen, a hazáért. Nem lesz hiábavaló ennek a reményteli, fiatal életnek a vége. Add Istenem, hogy ne legyen!

Eleinte az előző nap estéjét jellemző tudatlan lövöldözést tudtam csak produkálni. Több száz méterre voltak az ellenségeim, és nehezen láttam, hogy húst és vért érnek a lövedékeim, vagy egy fa lombját kopasztom velük. Azonban most nem maradtak távol, lassan közeledtek felénk. Becslésem szerint egy óra sem telhetett el, és már olyan közel értek a lövészárkainkhoz, hogy tisztán láttam a vért, ami kifröccsent az összeesni készülő testből, ami egy pillanatnyival azelőttig még egy élő ember volt, amíg meg nem öltem. Ugyanolyan szörnyűséges volt látni, mintha egy honfitársammal történt volna meg. Franciaországért teszem? Volt értelme?

Az elkerülhetetlen végül eljött, és a németek olyan közel értek, hogy egy pillanatra sem dughattam ki a fejemet a fedezékből anélkül, hogy ne lőtték volna el. Nem volt mit tenni, el kellett hagyni az állásainkat, és vissza kellett vonulnunk. Pontosabban csak nekem. Lafayette a tegnapi repesszel a lábában, ami még mindig vérzett, nem ment sehova. A szemébe néztem, és megmarkoltam a kezét. Nem vetett föl ostoba ötleteket, nem könyörgött nekem, hogy valahogy menekítsem ki. Tudta, hogy esélytelen volna minden próbálkozás.

– Franciaországért – igyekeztem vigasztalni a halálán.

– Nem, Louis. Semmiért.

Megfordultam, és délnek iramodtam, mielőtt még Lafayette láthatta volna az árva könnycseppet bal szememben. Lehúzott fejjel futottam addig, amíg meg nem találtam a feljáratot, amivel kijuthattam a lövészárokból. Miután annyire messze kerültem a németektől a sebzett tájon haladva, hogy a puskalövések csupán messzi pukkanásoknak hallatszottak, lelassultam, és végül átváltottam sétába. Idővel elértem a Meuse folyót, és folytattam az utamat Samogneux falu felé, abban reménykedve, hogy ott találok francia csapatokat. A több mint egy napnyi hangzavart felváltó csöndességet nehezen bírtam, így az elmém magától lejátszotta a La Marseillaise-t, hogy kitöltse az ürességet. Nem hallatszott valójában sehonnan a dallam, és azonban elkezdtem dúdolni. A boldog, erőt hirdető, harcra hívó dal javított valamit a kedvemen, és segített abban az igyekezetemben, hogy kitöröljem azt a tudatomból, hogy nemrég halt meg négy barátom. A dal azonban nem állt összhangban a történtekkel. Arról énekeltem, hogy a tisztátalan vér áztatja a földjeinket, most azonban nem ellenségeink, hanem a honfitársaim, franciák hullái borították a földeket, és feküdtek a lövészárkok alatt elásva ezerszámra.

Végül elértem azt a pár darab egymás mellé állított házat, amit valaki Samogneux-nek nevezett el. Aprócska falu volt, de megfelelő arra, hogy itt megálljuk a helyünket, amíg a legfelső vezetés kitalálja, mit csináljon a ki tudja hány ezer támadó német ellen. Az egyik ház kertjében francia egyenruhába öltözött férfiakat láttam tevékenykedni.

– Louis Gerard közlegény, szolgálatra jelentkezem – tisztelegtem.

– Pihenj katona – válaszolt az, aki ezek szerint a tiszt volt a jelen levők közül. – Túlélte valamelyik bajtársad, várunk még valakire?

– Senkiről sem tudok, uram.

– Kár – nyugtázta. – Szükségünk lenne az emberekre. Összesen százan se vagyunk ebben a faluban, és nincsen semmilyen fegyverünk puskákon és pár darab gránáton kívül. Esélyünk sincs hosszú ideig feltartani a németeket, azonban minden óra számít. Bevesszük magunkat a házakba, és addig maradunk, ameddig tudunk. Adrien beoszt majd valahova.

– Van elég lőszer nálad? – lépett hozzám oda egy férfi, aki bizonyára Adrien volt, miközben a tiszt visszatért teendőihez.

– Egy tucatnál biztos nem több.

– Akkor szükséged lesz még többre, el szeretnénk lövöldözni a németekkel egy darabig. Szerencsére van itt elég. Lebel vagy Berthier?

– Berthier.

– Szerencséd van. Nem sok közlegénynek van ilyen jó fegyvere. Ahhoz ott találod a tárakat – mondta egy nyitott fedelű ládára mutatva.

Adriennek igaza volt, a közlegények szinte mind a nehezebb és lassabb Lebel puskát kapták, ahogy én is, amikor besoroztak. Azonban alig pár hete megtaláltam egy tiszt hulláját, és eltulajdonítottam fejlettebb Berthier-ét. Neki már úgyse volt szüksége rá. A ládához léptem, ami meg volt töltve rézszínű töltényekkel. Megmarkoltam nyolc-tíz darab hármas tárat, és elraktam őket lőszeres táskámba, ami az övemen függött.

– Gyere, megmutatom, hol az őrhelyed – szólított meg Adrien. – Annak a háznak a gyerekszobájában van egy észak felé néző ablak, és még nem áll ott senki. Arra kérlek, maradj is ott. Senki sem tudja, mikor fognak megérkezni a németek, most már akármelyik órában megjelenhetnek. Hamarosan elhordjuk ezt a kis tábort is, amit felhúztunk, és meghúzzuk magunkat a házakban. A legjobb az lenne, ha előbb kezdenénk el lőni a németekre, mint hogy rájönnének, hogy van valaki a faluban.

Adrien beszámolóját némán hallgattam végig, közben hevesen bólogatva. Végül elértünk a szóban forgó házhoz, aminek gyerekszobájához elvezetett kísérőm. Az ajtónál megállt, szó nélkül intett, hogy menjek be, én pedig így tettem. Miközben bezárult mögöttem az ajtó, szemügyre vettem a helyiséget. Téglalap alakú volt, a rövidebb falak egyikén volt az ablak, ami azokra a dombokra nézett, amerről jöttem. A szoba jobb falánál állt egy üres bölcső, mellette pedig egy szék. Megfogtam az ülőalkalmatosságot, és a szoba végébe húztam, elég távol az ablaktól, hogy nehezen látszódjak, azonban úgy helyezkedtem, hogy szemmel tarthassam az északra elterülő vidéket. Közel harminc órája folyamatosan küzdöttem, meg sem érezve a fáradságot, ami azonban most úgy zúdult rám, mint a hidegzuhany. Miután leültem a székre, és elkezdtem az északi dombokat vizslatni, percek alatt olyan kimerült lettem, hogy szinte lehetetlenné vált nyitva tartani a szememet. Keresnem kellett valamit, amire koncentrálhattam. Egyszer csak meghallottam valamit. Halk zokogást, ami tompán hallatszott át a szomszéd szobából. Ez a fiatal katona, akinek arcát sem láttam, vajon milyen tragédia miatt sírt? Családját félti, akik otthon maradtak, talán gyönyörű szerelmét? Barátait, a kalandokat, amiket soha többé nem fognak megélni? Reménnyel teli életét, a lehetőségeket, amiket elsorvasztott a háború? Bánatában sírt, hogy itt kellett hagynia boldog életét, vagy örömében, hogy eltávozhat az emberi létezés szenvedéssel teli tragédiájából? Miközben ezen gondolkodtam, lassan álomba merültem.

Arra riadtam fel, hogy majdnem lefordultam a székről, amin ültem. Mindenem fájt, és borzasztó éhes voltam. Nem volt kellemes ez a kelés. Szörnyen megijedtem, hisz ki tudja hány órán át aludtam. Kint még világos volt. Vagy már? Nem is tudtam, hogy ugyanaz a nap volt, vagy a következő. Kinéztem az ablakon, és szerencsére németeket még mindig nem láttam sehol. Felnéztem a Napra, és az az ég keleti felén volt. Tehát már a csata harmadik napja volt, hisz amikor megérkeztem a faluba, a Nap már az ég tetején foglalt helyet. Felálltam a székből, és igyekeztem kinyújtózni, amennyire csak egyenruhám engedte, hogy megszüntessem izmaim sajgását. Miután az ébredés kínjai elültek, ismét lehuppantam a székre, és vártam, hogy történjék valami. Hosszú percek teltek el, amik összeadva talán egy órát is kitettek, én pedig azon gondolkoztam, hogy legalább a házban körbejárok, és megismerem a szomszéd szobákban gubbasztó katonákat, csakhogy elűzzem az unalmam. Azonban mielőtt még cselekedet követhette volna a gondolatot, töltetek robbanását hallottam magam körül. Ezek szerint megérkeztek a németek. A sisakomat a fejembe húztam, és óvatosan az ablakhoz lopództam, vigyázva arra, hogy egy betévedő repesz ne sebezhessen meg.

Miután biztonságban éreztem magam az ablak tövében, az első gondolatok, amik az elmémben felbukkantak, kétkedést hordoztak magukban. Hogyan vették észre a németek, hogy a házakban lapulunk? Már előző nap mindenki meghúzta magát a házakban, se repülőről, se látcsővel nem láthattak meg minket. Ha pedig még előző nap megláttak minket, amíg többen kint tartózkodtak az utcán, hamarabb támadtak volna. Minek várni majdnem egy egész napot? Amikor vigyázva kitekintettem az ablakon, a kételyek csak még nagyobb lángra lobbantak. A töltetek egyértelműen délről jöttek, a francia erődök felől.

– Lehetetlen – szóltam sóhajtva.

Mintha az eddig száguldó gondolataim betonfalba ütköztek volna, nem voltak képesek tovább haladni. Tudtam mi történik, de nem fogalmazhattam meg elmémben, valami megakadályozta, hogy szavakba önthessem. Így csupán visszaültem a székbe, és vártam. Úgy tűnt, a szerencse, aminek köszönhetően a társaimmal ellentétben túléltem az eddigi csapásokat, csak a német tüzérségre volt érvényes. A francia ütegek már sokkal halálosabbnak bizonyultak számomra, ugyanis egy lövedék pont a fejem felett csapódott bele a házba, amiben meghúztam magam, rám zúdítva az egész tetőszerkezetet.

Volt értelme? – kérdeztem magamtól, még mielőtt halálra zúzott volna a törmelék.

 

Fehérségben ébredtem. Nem volt föld, nem volt ég, csak fehérség. Felültem, majd a láthatatlan talajra támaszkodva felálltam. Egy fehér ruhába öltözött alak állt előttem. Egy angyal? Bizonyára. Meghalni új volt nekem, nem volt tudásom semmiről, és bizonytalan voltam ebben az új világban.

– Ez a túlvilág? – kérdeztem, miközben megpróbáltam magabiztosnak tűnni és hallatszódni. – A mennyország?

– Hamarosan, Louis – válaszolt melengető nyugalommal az alak. – Előbb hadd válaszoljam meg a kérdésed. Az események, amiket látni fogsz a jelenedhez képest három évre történnek.

 

Az Úr 1919. esztendőjében…

 

Feléledt bennem a remény, amikor meghallottam az angyal kijelentését. Sok mindent el tudtam képzelni, amit mutathat. Dicsőséges diadalmeneteket Európa városainak utcáin. Egy szebb jövőt, egy háború nélküli békés Európát, mint amilyet vezetőink ígértek nekünk, ahol mindenki jólétben él. Gazdagságot, boldogságot. Ezekért lett volna értelme meghalni.

Egy sötét szobában találtam magam, amiben a közepén álló asztalon helyet foglaló lámpás pislákoló fénye világított csupán. Mellette két férfi kártyázott. Egy pocakos, kopasz, nagybajuszos férfi, akiben felismertem Franciaország belügyminiszterét, Georges Clemenceau-t. A másik alak számomra ismeretlen volt.

– A te halálod óta Clemenceau miniszterelnök lett, aki vele szemben ül, az pedig David Lloyd George, Britannia miniszterelnöke – világosított fel az angyal.

– Most már foglalkozni kellene azzal, amiért találkoztunk, akármennyire is élvezzük ezt a partit – jelentette ki Lloyd George.

– Nagyon egyszerű – állapította meg Clemenceau. – Vesszen Németország.

David nagyot sóhajtott.

– Igen, igen szenvedjenek, tudom – mondta. – De ezt tényleg muszáj? Hány ember életét fogjuk tönkre tenni a feltételeinkkel?

– Ne érdekeljen! – förmedt rá Georges – Azok szegény életek lesznek, nem számítanak. Amúgy meg mit akarsz, még egy háborút? Szörnyű volt ez az üzletnek, ezt nem kéne még egyszer eljátszani.

– Igazad lehet, minden bevétel sokat esett. És mit szeretnél a németektől?

– Elzász-Lotaringiát, természetesen!

– És a másfél millió német, akik ott élnek?

– Majd kitelepítjük, vagy lemészároljuk őket, még eldöntöm.

– Jogos.

– És követelünk tőlük egy nagy rakás pénzt is! Segít helyrehozni az üzletet.

– A gazdaságuk ugyanolyan roncs, mint a miénk. Mit fogsz csinálni, ha nem tudnak majd fizetni? Mert biztos, hogy képtelenek lesznek mindazt teljesíteni, amit tőlük követelünk.

– Ha megszálljuk az országukat, majd készek lesznek az együttműködésre.

David egyetértően bólintott.

– És mi legyen a Monarchiával? – kérdezte a brit miniszerelnök.

– Majd összedobunk pár francia gyarmatot a térségben, és nekik adunk mindent. A csehek, szerbek meg románok pont jók lesznek erre. Ha már nektek briteknek ott van India meg Kanada, nekünk lesz Csehszlovákia és Románia! Bulgáriát is majd nekik adjuk nagyrészt. Ha kiirtják a kisebbségeiket, egész jó piacot alkothatnak a termelésünknek. Ti is jól jártok vele, ne aggódj!

– Tetszeni fog ez az új Európa – dörzsölte össze tenyerét David. – Sok-sok pénzt fog hozni nekünk!

– Milyen igaz – mondta Georges, mielőtt ivott volna poharából.

Elszörnyedve hallgattam, miket mondtak. Egy szavukban sem szerepelt az igazság, a dicsőség. Nem akarták jobb hellyé tenni a világot a katasztrófa után, ami érte, csak…

– Pénz – mondta az angyal. – Ez a válasz a kérdésedre. Annyiszor kérdezted meg magadtól, „Van értelme ennek az egésznek?” Van. Pénz, és még több halál.

– Még több halál? – kérdeztem megrökönyödve.

Az angyal intett, és egy térkép rajzolódott ki a levegőben. Európát ábrázolta. Folyamatosan változott, 1918 novemberétől kezdve minden hónap álláspontját megmutatta nekem. Megjelenő feliratok jelezték az újabb és újabb kitörő háborúkat és konfliktusokat, feljegyezve a halálos áldozatok számát is.

Orosz forradalom, majd polgárháború. Német forradalom. Magyar-román háború. Török szabadságharc. Egymás után tűntek fel a feliratok, alig tudtam mindet elolvasni. Kapkodva igyekeztem összeadni a sok számot, amit láttam, és elvesztettem a számlálást, amikor már több milliónál tartottam. Végül az egész térkép elégett, és az alábbi felirat jelent meg: „II. világháború. 80 millió halott.”

Ezért adtam életemet, ezért folyt a vérem. Pénz és még több vér.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…