“Egy hét eltelt megint..”- csendül fel az éppen aktuális kedvenc nótám első mondata. A falon a beszűrődő napsugarak nekem táncolnak és minden egyes villanásukkal azt üzenik, hogy minden rendben lesz. Már nem folynak a könnyeim, már nincs velem a mellkasszorító fájdalmam. Egyszerűen csak üres vagyok. Azt hittem nem lehet annál rosszabb, ha az ember állandóan sír, és fáj a lelke. Most már azonban tudom, hogy van rosszabb. Ez az üresség gyilkos. A tekintetemmel bámulom a plafont, és nem felelek a világ jeleire. Az oldalamra fordulva a másik párnán az arcod látom pihenni. Édesen mosolyogsz és lassan behunyod a szemed. Egy szót sem szólsz, és én is csak némán figyelek. Az arcod gyönyörű vonásait, a hajadon megvillanó világos foltokat, majd kinyitod a szemed és én elveszek. Elveszek mindabban, amit látok: a legvilágosabb zöld erdő, amiben valaha jártam, mélység amely titkokat őriz és remény, amely életben tart. Csak nézlek hosszú perceken át és azon gondolkozom, hogy lehet valaki ennyire csodálatos, hogy vágyhatok ennyire végtelenül a csókod ízére, a hangod megnyugtató duruzsolására és az érintésed óvó pillanataitra?
Elbújik a nap, hirtelen elszürkül minden és a szemhéjam belsején oly tökéletesen kirajzolódó arcod a napsugárral együtt eltűnik. Lassan nyitom ki a szemem, a forró könnycsepp azonnal útját találja a megszokott helyén. Hát ez volna a valóság. Borús időszakok járnak, az ábrándozásom egyre hamarabb megszűnik, az emlékek egyre fakóbbak. Hiányzol. Hiányzik az, amik mi voltunk magányosan, együtt.

Seres Adél az Irodalmi Rádió szerzője. Nem rendelkezem írói tapasztalattal. Ami fáj, papírra vetem. Boldogságomban kevésszer írok, mert…