Megint Március van és megint születésnap! Most már a sokadik mondja Melinda, aki ezzel a kijelentéssel egy időben, ügyelvén arra, hogy tapintatos legyen, széthúzza az ejtőző függönyt, felhúzza a redőnyt, majd megnyitja az ablakot. A hamvas szellő, ezek után, elég hamar üdvözli is arcomat.
Amennyire az ágyról látom, most legalább olyan szép tavaszi idő van, mint amikor huszonkét évesen sétáltam ugyanezen a napon és a Knocking On Heaven’s Door című dalt hallgattam. Ekkor volt az első alkalom, hogy levélben ugyan, de Melinda felköszöntött. És ettől a pár soros üzenetváltástól én akkor valóban a Mennyek országában éreztem magam. Emlékszem, úgy duzzadt a mellkasom alatt valami, mint amilyen erővel a tavasz igyekezett előbújni a hosszan tartó álmos tél után.
Vén csotrogányok vagyunk már, Ernő! kuncogja és leül az ágyam szélére. Elém nyújtja a szokásos reggeli tablettáimat és a bögrémet. Az egész rítusban csak a bögrében található tiszta víz az, ami más a tegnapihoz és a tegnapelőttihez képest. Se öregesen remegő mozdulatom, ahogyan a bögre füle után nyúlok, se a ráncaim számai nem változtak kézfejemen. Ha jól számolom őket. Ő bezzeg, még úgyis jobban tartja magát, hogy nálam tíz évvel idősebb és túlélt egy rákot.
Gondolkoztam a tegnapi kérdéseden mondom neki, miután lenyeltem az orvosságomat. Hófehér arcának bőre enyhe pírba módosul, ahogyan mosolyra görgeti szája szélét. Zöld szemével közben úgy néz rám, mint aki ünneplésre készül. Mint akik most majd jól megünneplik ezt a napot. Mozogni, menni bárhová is, már aligha tudunk. Mi már csak úgy ünneplünk, hogy lélekben. És Lélekkel. Felidézzük a legkedvesebb emlékeinket és újraéljük azokat. Talán most éljük csak igazán őket. Mert amikor mindez történt, még fel sem fogtuk teljesen.
Megkérdezted, mi a legkedvesebb születésnapi emlékem.
Ő türelmesen bólint egyet. Mi sosem siettettünk semmit, de most már, ebben a korban, már végképp nem sietünk sehová sem.
Tegnap egész nap ezen törtem a fejem. Mindhiába. Dél körül már elkezdtem sajnálni magamat. Mert még akkor sem jutott eszembe semmi, akárhogyan is törtem. Ilyen szánalmas életet éltem volna? Se egy emlékezetes ajándék, összejövetel, buli? Hát mi bajom volt nekem egész életemben, hogy sose szerveztem össze egy emlékezetes születésnapot magamnak?
Na! mondja ezt a nát elnyújtva, miközben vállamra teszi bal kezét. Kellett ott lennie valaminek! Csak mi már csak ilyenek vagyunk. Kicsit jobban kell koncentrálnunk ahhoz, hogy előjöjjenek az emlékeink.
Igen, van itt valami! mondom a szépkorúak legnagyobb lendületével, amekkorával csak lehet. És amit most fogok mondani, arról tudom, hogy ő is ismeri. Csak most éppen abba a köntösbe öltöztetem ezt a valamit, amilyen köntöst húz az ember, amikor talán utoljára van lehetősége elmondani a legfontosabbat az életében.
Én akkor kezdtem el élni, amikor legelőször szerelmes voltam kezdek hát bele. Tizenkét évesen. Úgy érzem, ekkor születtem meg. És lehet, hogy furcsa, de ekkor ébredtem a tudatomra is. Furcsa lehet, hogy egy érzéshez fűződik az öntudatra ébredésem. De ahhoz fűződik. Ekkor ébredtem annak tudatára, hogy mindenhol és mindig ezt és az ehhez hasonló érzést keressem. Mert ez értelmet ad az életnek. Később nyilvánvalóvá vált számomra az is, hogy az ehhez hasonló érzés értelmet ad egy munkának, egy hobbinak, egy hétköznapnak. És bármiben meg lehet találni a szerelmet. Így az, aki megtalálja, egyfajta születésnapot ünnepelhetne mindig. Melinda féloldalasan ül az ágyam szélén, így a szemét eléri az ablak irányából sompolygó napsugár. Először készséggel üdvözli azt, feléje fordul, majd visszapillant rám. S tenyerét vállamról felemelve az ablak felé mutat, úgy mondja:
Mint ahogyan a tavasz értelmet ad a természetnek a hosszú szürke és fáradt tél után.
Március, március! Tavasz, a természet újraéledése, a hormonok tombolása; dalolászó madarak, egymásért hízelgő macskák, lágyabb éjszakák, tisztább, csillagosabb égbolt. Ezek már önmagukban kipattintják a virágok bimbóit.
Ő mindeközben újra bazsalyog. De csak szelíden.
S ha már szerelem, azt szeretném elmondani, hogy olvasmányaim alapján az emberek többsége kétféleképpen szeret. Sok nő vonzódik a rossz fiúkhoz, ami azt hiszem én soha nem voltam. Ezért a nők jelentős része sosem vonzódott hozzám. Az emberek másik jelentős része pedig felfelé szeret. Tehát a magánál valamiként tisztábba, jobba esik szerelembe. Az a história, miszerint megszépítjük és felmagasztaljuk szerelmünket, még így is mind a két típusra igaz lehet. Meg még van egy negyedik mítosz. De ez már, azt hiszem, a nagyon alternatívok sajátja. Eszerint minden ember igazi valója az, ahogyan szerelmesen és ajnározva látjuk. Mindenki és tehát minden, amiben szerelmet találunk, igazából olyannyira meseszép, mint amennyire ilyenkor az. Azt azonban még soha sehol sem olvastam, amit én tapasztaltam. Hogy hasonlóan az évszakokhoz, szerepek szerint váltakozhat az életünkben ember és minden, úgy, hogy mégis egész életünkben velünk marad. Ha ez kevesek sajátja is, de velem például megesett. Valamikor ő nekünk a tavasz, máskor a tél. Mi mindig mást tanulunk tőle és kicsit magunk is másmilyenek vagyunk vele. De az biztos, hogy vele vagyunk.
Kezdem elveszíteni a fonalat, hogy jön mindez a legemlékezetesebb születésnapodhoz, Ernő! Kezeivel megigazítja a párnát fejem alatt, majd kérdőn visszapillant rám.
Tizenkét évesen éppen az általános iskolám folyosóján igyekeztem egyik teremből a másikba, amikor az előttem haladó tanárnőm megemlítette egy kisdiáknak, hogy ma van a születésnapja. Azt hittem, rosszul hallok! És éveken keresztül rejtély is maradt számomra az, hogy mostam e aznap reggel fület, vagy elmaradt volna véletlenül. Létezne, hogy a szerelmemnek ugyanakkor van a születésnapja, mint nekem? Nos, ünnepelhetném a születésnapomat is minden évben, de innentől kezdve inkább ünnepeltem az egész márciust. Ünnepeltem márciussal azokat a sejtelmes véletleneket, melyek életemben való megjelenése innen datálódik. Később ünnepelni kezdtem március havával a szerepek kinövését és átalakulásukat is. Ez a tanárnő és vele az első szerelem, a ballagásom után tíz éven keresztül egyszer itt, másszor ott bukkant fel véletlenül orrom előtt az utcán. Így én már nem bírtam megállni, hogy ne keressem őt fel és ne tudjam őt újra életem részeként.  Ő innentől kezdve mindig tanított nekem valami újat. Szerelmesek egymással, ha szabad így fogalmaznom, végül is, sosem lettünk. De először kisdiákként a tanítóm és az első szerelmem volt, majd mondhatjuk úgy, a mesterem, mert sok mindenben mutatott utat, sok dologgal kapcsolatban szerettük ugyanazt, és azt az utat ő már kitaposta, mire engem érdekelt, így megmutatta, merre menjek. Ezt követően pedig a barátommá vált. Így történt az, hogy végtére is, az egész életemet végigkísérte a legelső szerelem. Úgyhogy tulajdonképpen, ha a szerelmessé válásommal ünneplem a születésemet, már pedig én azzal ünneplem, akkor emiatt az egész életemet megnevezem a legemlékezetesebb születésnapi emlékemként.
Melinda elégedett mosollyal nyugtázza történetem végét, miközben a két leheletnyit töltött pezsgőspoharat leemeli íróasztalomról. Az egyik poharat kezembe adja, megvárja, amíg megtartom, a másikkal pedig megkoccintja azt.
És mind a két fél kellett ahhoz, hogy korábbi szerepeiket le merjék tenni. Engedni kellett az átalakulásnak, ahogyan a természet enged a tavasznak, engedi a márciusnak, hogy valami közüle újraéledhessen. Boldog születésnapot, Ernő!
Boldog születésnapot, Melinda!

Harangi Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Saját weboldal: www.nememind1.hu Irodalmian spirituális online interaktív folyóirat. Hús-vér emberek. Igaz történetek. Közösségi háló. …