– Megölöm ezt a kurvát- mondja Panna, mikor az ajtaja előtt állva elsírom magamat. 

Panna becsukja maga mögött az ajtót, és szorosan magához húzva megölel. Nem tudom abbahagyni a sírást. Csak állok az ajtónak dőlve, és folynak a könnyeim. 

– Gyere be a nappaliba- feleli, kiveszi a kezemből a bőröndöt. Szomorúan Panna után megyek, és leülök a szürke kanapéra. Egyből az jut eszembe, hogy mennyivel jobb érzés itt lenni, mint Kornéléknál. 

Kis idő múlva sikerül befejeznem a sírást, és a mosdóba megyek. Megmosom az arcomat. A tükörképemet nézve elképedek a látványtól, borzasztóan fest az arcom. A szemeim bedagadva, a tekintetem szomorúságot és csalódottságot tükröz, az arcom piros, mert erősen megdörzsöltem az előbb. 

– Komolyan mondom, hogy ha amiatt a nő miatt vagy ilyen állapotban, én…- mondja Panna idegesen a kanapé egyik szélén ülve, aztán látva az arcomat, elhallgat. – Sajnálom, Dalma! Idővel minden rendben lesz, hidd el! Hamarosan már mosolyogva fogsz visszagondolni erre a napra. 

– Köszönöm, hogy idejöhettem- felelem, és egy mosolyt erőltetek magamra. 

– Ez természetes. Nem is értem miért nem ide jöttél először. 

– Én sem értem- válaszolom. Tényleg nem. Panna felajánlotta. Ez lett volna jó döntés. – Rosszul döntöttem. 

– Csak a szívedre hallgattál- vonja meg a vállát. Elvigyorodik. – Pedig én is tudok ám olyan jófej lenni, mint Kornél. Játszhatunk ilyen ismerkedős szart, mondjuk a kocsimat nem vezetheted, de biciklizhetünk…

– Jaj, Panna! Annyira köszönöm- megölelem a barátnőmet, aki mosolyogva viszonozza. 

– Még be sem fejeztem, mert edzeni is elmehetünk- feleli. Felnevetek. 

– Inkább ne, a belépőre elment egy csomó pénzem, aztán nem is edzettem- válaszolom. – Nem értem mi kerül rajta 1500 forintba. 

– Egy óra 1500?- kérdezi. 

– Aha- bólogatok. – Jó, ez így nem olyan sok pénz, csóróknak meg nem kell menni edzőterembe. 

– Futni amúgy is jobban szeretsz, nem? Majd elmegyünk futni- feleli, mire rá mosolygok. – Kérsz valamit inni? Vagy enni?

– Egy pohár vizet kérek- mondom. 

– Sütöttem sütit, nem kérsz?- érdeklődik. 

– Nem vagyok éhes- felelem. – Az előadásig meg nem is kellene felszednem plusz kilókat. 

– Úgy is jól néznél ki!- kiált Panna a konyhából. 

Visszaül mellém, én megiszom a vizet, aztán csendben meredünk magunk elé. Én gondolkodom ezen az egészen: Kornélon, az anyján, hogy miért nem idejöttem, mikor bezárt a kollégium, és hogy mennyire szerencsés vagyok, mert ismerhetem Pannát. 

– Még hány hét van az előadásig?- kérdezi. 

– 1 hét 2 nap- mondom. 

– Holnap nekem be sem kell mennem- feleli. – Elmegyek anyukámékhoz, majd este hazajövök, mert csütörtökön lesz két órám. Neked tömény lesz a csütörtök. 

– Tudom, megyek be reggel kilencre, és hatig leszek- válaszolom. – Nem ártana addig összeszednem magamat, úgy érzem így nem fog menni Kornéllal játszani. Még arra is gondoltam, hogy visszaadom a szerepet. 

– TE MEGŐRÜLTÉL?- kiált fel Panna. – Biztos nem fogod visszaadni. Nem engedem. 

– Folyamatosan sírni fogok a próbákon- mondom, és hátradőlök. 

– Meséld el, mi volt. Az hátha segít- javasolja Panna, mire egy nagyot sóhajtva elmondom neki. 

– De amúgy így visszagondolva annyira nem is bunkó, csak megkért, hogy ne beszéljek senkivel…

– Dehogynem, ez a nő egy idióta! Ez szerinted nem bunkó? Végülis csak arra kért, hogy csendben éld a napjaidat, aztán őrülj meg. Hülye kurva- Panna idegesen rácsap a kanapéra. – Te, és Kornél hol volt eközben? 

– Nem tudom, lehet megint elment edzeni- vonom meg a vállamat. 

– Kíváncsi vagyok, mit reagál majd. 

– Lehet, holnap be sem megyek az egyetemre. 

– Te is tudod, hogy muszáj lesz. 

Miközben vacsorázunk Pannával kint elkezd szakadni az eső. Dörög, villámlik, és mintha dézsából öntenék, esik az eső. Illik a hangulatomhoz ez az idő, elveszve a gondolataimban bámulok ki az ablakon. Aztán segítek Pannának mosogatni, közben zenét hallgatunk, és arról beszélgetünk, hogy milyen jó lesz majd, ha végzünk az egyetemen, és a tagjai leszünk egy színház társulatának. Kis idő múlva én éppen egy tányért törlök szárazra, mikor valaki erősen verni kezdi az ajtót, majd ráfekszik a csengőre. Ijedten Pannára nézek, aki megrázza a fejét. 

– Ki ez az idióta kilenckor?- kérdezi felháborodottan. 

– Kinyitod?- ismét hangosan kopog. 

– Tudok jobbat? 

Hirtelen nem tudom, hogy bezárkózzak a konyhába vagy Panna után menjek. Félve megállok a falnál, így rálátok Pannára. Amint kinyitja az ajtót, és meglátom, hogy ki áll ott, elkezdek sírni, és berohanok a fürdőbe. 

– Bocs, hogy itt rád törtem ilyenkor, de én már nem bírok magammal. Nem veszi fel, nem ír vissza, én meg már halálra aggódtam magamat. Mondd, hogy itt van!- hallom Kornél zaklatott hangját, mire a padlón ülve csak még jobban zokogok. 

– Itt van- feleli Panna, és sóhajt egyet. – Kornél, beszélnünk kell! Miért jöttél ide?

– Miért? Mi az, hogy miért? Mert Dalma egy szó nélkül elment a cuccaival, anyámnak sem szólt, pedig ő otthon volt, még egy kurva üzenetet sem hagyott, csak eljött! És akkor ne aggódjak? Bármi történhetett volna vele, én már mindenre gondoltam, azt hittem, megőrülök- kiabál Kornél. – Hol van? 

– Várjál, már! De mit akarsz, most mi lesz? – kérdezi Panna, én pedig az arcomat a kezeimbe temetem. 

– Mi lenne? Visszajön hozzánk, megbeszéljük, hogy mi baja volt. Anyám azt mondta, hogy nem csinált semmit- feleli idegesen. – Panna, mondd meg már, hol van?!

– Ó, igen, anyád egy áldott lélek- mondja nevetve. – A konyhában voltunk, gyere. 

Gyorsan megdörlöm az arcomat, felállok, és megmosom ismét. A tükröbe meredek, még rosszabbul nézek ki, mint délután. A hajam is szana-szét áll, gyorsan kibontom, és a fésű után nyúlok. Nem akarom, hogy Kornél így lásson. 

– Várj itt- mondja Panna, és benyit a fürdőbe. Becsukja maga után az ajtót, és halkan mondja: – Itt van Kornél. Elég zaklatott állapotban van. 

– Panna én nem tudok így elé állni- válaszolom, és beharapom a számat, hogy megállítsam a feltörekvő sírásomat. 

– Muszáj lesz. Kibírod. Majd segítek. Erős vagy, menni fog- mondja, megölel, és ad egy puszit a homlokomra. Még egyszer belenézek a tükörbe. A hajam így már elviselhető, de akkor is borzasztóan nézek ki, és borzasztóan is érzem magam. 

Ahogy meglátom Kornélt, előjönnek az érzéseim. Tényleg zaklatottnak fest, de még így is hihetetlen jól néz ki. Egy fekete rövidujjúban, és egy kék farmerben van. Kezében a kocsikulcs, a haja kócosan, össze-vissza áll, kicsit vizes is lett az esőtől. 

– Jól vagy? Nincs semmi bajod? Miért jöttél el? Nagyon aggódtunk- hadarja, majd hozzám lép, és megölel. Én majdnem elsírom magamat, a lepkéim felélednek a gyomromban, megszédülök, és érzem, hogy elvörösödtem. Kornél megölelt! Panna ölbe tett kézzel áll a kanapé előtt. 

– Jól vagyok, köszönöm. Nem kellett volna aggódni, nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra- mondom, mire felnevet. 

– Te is kiakadnál, ha arra mennél haza, hogy anyád bőgve vár, mert eltűntél- válaszolja, mire elkerekednek a szemeim. 

– Anyádnak is így hiányzok? Milyen aranyos!- mondom gúnyosan, majd egyből meg is bánom. Ezt nem kellett volna. 

– Biztos bűntudata van- motyogja Panna. 

– Mi van? – fordul körbe Kornél értetlenül. Aztán rám néz. Majd Pannára. Az arcát a kezeibe temeti, elernyed a válla. Én majdnem elsírom magamat, Panna pedig felemeli mindkét szemöldökét, amolyan ,,kezdődjön a balhé” pillantással, mire rá nézek, és megrázom a fejemet. – Mit csinált? Mit mondott? Bántott? Nekem azt mondta, nem csinált semmit! 

Kornél hangja megremeg, és gyanúsan csillogni kezd a szeme. Kornélnak sírhatnéka van? Istenem, ne! Én hoztam ilyen állapotba! Legszívesebben a nyakába ugranék, és megpuszilnám, miközben a haját simogatva elmondom neki, hogy mennyire szeretem… 

– Csak beszélgetett velem- felelem, mire Kornél komor arccal levágja magát a kanapéra. Pannára nézek, aki sóhajt egyet, és kimegy a konyhába. 

– Mit mondott?- kérdezi közömbösen. Ettől a hangtól sírni tudnék. Gombóc keletkezik a torkomba. 

– Hogy mióta én nálatok lakom, te rossz irányba változtál. Ti miattam nem tudjátok élni a saját életeteket, mert én bezavarok. És arra kért, hogy ezentúl úgy éljek ott, mint egy idegen, ne beszéljek senkivel, ne létesítsek kapcsolatot veletek- hadarom, és beharapom a számat, hogy ne sírjam el magamat. Elegem van ebből a napból. 

– NEM!- üvölt fel Kornél, és hátradönti a fejét a kanapén. Idegesen felpattan. – Megölöm! Megölöm anyámat! Miért? Miért? Megígérte! Megígérte, hogy normális lesz! BASSZA MEG, MEGÍGÉRTE! 

– Kornél, semmi baj… – kezdem. 

– Nem hiszem el, hogy ezt is elrontja nekem!- üvölti vörös arccal. Nem ismerek rá. Csillog a szeme, vörös az arca, ökölbe szorította a kezét. – MINDENEMET TÖNKRE TESZI! 

– Kornél, nyugodj le!- felelem, és megsimítom a karját. Zihálva veszi a levegőt, én pedig méyen a szemébe nézek. Elkapja a fejét, majd szomorúan újra rám néz. 

– Sírtál? Miatta sírtál?- kérdezi, és lefolyik egy könnycsepp az arcán. Nekem végem. Hiába harapom be a számat, úgy hogy már érzem a vér ízét a számban, elsírom magamat. Kornél előttem sír. Ezt nem bírom elviselni. Leveszem a kezemet a karjáról, a szám elé teszem a kezemet, és a falnak dőlve zokogok. 

– Kornél, nagyon sajnálom- mondom a sírástól szagatottan. – Már amúgy is tervben volt, hogy eljövök, de nem így terveztem. Sajnálom, hogy így alakult. Kornél, te egy csodás ember vagy, örökké hálás leszek neked, amiért nálatok lakhattam, és megismerhettelek. De a barátságunk nem szakad meg. Én ugyanúgy leszek veled, csak nem fogok nálatok lakni. 

– És akkor hol fogsz lakni?- kérdezi. Teljesen más a hangja, mintha nem is ő lenne. Megtörli a szemeit, amik vörösek. Nem bírom elviselni ezt az érzést, hogy Kornélt sírni látom. Újra sírni kezdek. Kornél közelebb lép hozzám, kitárja a karjait, magához húz, és szorosan megölel. Újra. Ebben az ölelésben azonban én úgy érzem rengeteg érzelem van. Az arcomat a vállába fúrom, és a kezemmel megsimogatom a haját. A gyomrom teniszlabda méretűre zsugorodik, ahogy a hajához érek. Selymes a haja. Egész nap tudnám simogatni. Legszívesebben most megcsókolnám. Azt kívánom, soha ne engedjen el, és örökké így legyünk, mint ahogy most. Kornél kezei a derekamra csúsznak, mire egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, és megszédülök. Az ujjaival gyengéden cirógatja a hátamat, nekem pedig ismét sírni lenne kedvem. Azonban most a boldogságtól. Sajnos Kornél egyszer csak elenged, nem tudom meddig álltunk így, de életem legszebb másodpercei vagy percei voltak. 

– Itt maradok Pannánál- mondom  a sírástól rekedt hangon. Könnyes szemmel nézem Kornél arcát, aki szintén a könnyes szemeivel fürkészi az arcomat. Egyszerre elnevetjük magukat. 

– Egy Shakespera dráma az én életemhez képest semmi- motyogja, mire elmosolyodom. Aztán komoly arccal rám néz. – Nagyon rossz érzés, így látni téged. Sajnálom, amit az anyám tett. Nem tudok mit csinálni, Dalma. Én nagyon szerettem, mikor nálunk voltál, egyáltalán nem változtattál meg rossz irányba, sőt… Boldog voltam, ha a közelembe voltál. Sajnálom, hogy így alakult. Elnézést kérek az anyám miatt. 

– Semmi baj, Kornél. Én is nagyon szeretek veled lenni, de ezután is lehetünk együtt, mehetünk edzeni, meg minden más… Az egyetemen is együtt leszünk, csak te reggel otthonról jössz, én meg Pannától- felelem, és magamra erőltetek egy mosolyt. 

– Hát rendben- sóhajt fel. Nagyon szomorúnak tűnik, rossz érzésem lesz, ha ránézek. – Holnap találkozunk az egyetemen. 

– Igen, nagyon várom már a közös próbákat- válaszolom. 

– Ja, én is- mondja közömbösen, és az ajtó felé veszi az irányt. – Sziasztok, jó éjt! 

– Szia, Kornél! Vigyázz magadra, hazafele!- mondom, mire bólint egyet, és kilép a lakásból. 

Lehanyatlok a kanapéra, és a fejemben lejátszódik minden újra. Ahogy megölelt. Ahogy simogattam a haját. Istenem, de jó volt! A tekintete, a könnyes szemei, amiktől most megint sírni tudnék. Annyira szerelmes vagyok Kornélba… 

– Hát, drágám, nem jutok szóhoz- ül le mellém Panna. – Láttam, ahogyan megölelt, abba az ölelésben minden benne volt. Szeret téged. És nem csak, mint egy barátot! Én a barátja vagyok, engem még sem ölelget így! Pedig el bírnám viselni, nem azt mondom, hogy nem…

– Szeretem őt, és borzasztóan sajnálom- mondom. – Nem bírtam nézni, ahogy sír. Istenem, Panna, fájdalmat éreztem, ahogy néztem, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcán. 

– Én is sajnálom őt. A hülye anyja miatt szar élete van- válaszolja. – Hallod, amiket mondott, hát azt hittem összeesek a konyhában… 

– Boldoggá teszem, azt mondta- válaszolom, és elmosolyodom. – Az érzés, amikor megölelt, az mindent felülmúlt. Azt akartam úgy maradjunk örökre. 

– Meg tudom érteni- feleli Panna. – Jajj, titeket egymásnak teremtett a sors! Én mondom, hogy nektek még lesz közös jövőtök. 

Éjszaka Kornéllal álmodom. Az álmomban együtt élünk boldogan, és Kornél napközben rengetegszer ölel meg így, mint este. Alvás közben is érzem, ahogy a gyomrom felkúszik a torkomba, remeg a kezem, megszédülök, és úgy érzem, hogy igen, ez most az a pillanat, amiben örökké élnék. 

 

Jaj, hogy megijedek atyám!kiáltok fel a színpadon állva. A kezeimet a szívemre teszem, és ijedt arcot vágva, le majd felpillantok. 

Mitől, az Istenért!- kiáltja Dávid, aki Polonius szerepét kapta. Közelebb sétál hozzám, és kinyújta a bal karját. Megérintem a kezét, majd elfordítom a fejemet, és a nézőtér felé fordulva mondom. 

Amint szobámban varrok az elébb

Lord Hamlet- a mellénye tárva-nyitva,

Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,

  Az is kötetlen csüng bokáira,

Sápadtan, mint az ürge, térdvacogva,

 S oly szánalomra méltó egy alak, 

Mintha pokolból futna egyenest

Szörnyű beszélni- csak elémbé áll. – mondom a szövegemre koncentrálva, így észre sem veszem, hogy Kornél a tanár úr mellett áll a nézőtéren, és engem néz. Mikor észre veszi, hogy nézem, kacsint egyet, én pedig elvörösödve fordítom vissza a fejemet. 

– Köszönjük, köszönjük!- tapsol egyet a tanár úr. – Dalma, tökéletes, nagyon ügyes vagy! Dávid te is nagyon jó vagy, mindjárt folytatjuk is innen, csak Kornélt akkor arra szeretném kérni, hogy menjen a ruhatárba, mert megcsinálták ezt a bizonyos mellényt, és harisnyát, utána pedig majd próbáljuk meg eljátszani így a jelenetet. 

Elképedve nézek magam elé. Na, ezt nem gondoltam volna! Gyorsan visszapörgetem a fejemben a szövegem, és akaratlanul is elvörösödöm. Kornél félmeztelenül, csak egy mellényben, és rövidnadrágban, hogy látszódjon a harisnyája fogja simogatni a homlokomat! Te. Jó. Ég. 

Pár perc múlva Kornél megjelenik a színpad jobb szélén, nekem pedig meg kell fognom a mögöttem álló díszletet, úgy megszédülök, mikor meglátom. Liftezik a gyomrom, és egy pillanat alatt leizzadtam. A szememet nem tudom levenni Kornél felsőtestéről. Egy zöld, rövid mellényben, és egy barna rövidadrágban áll előttem, szakadt testszínű harisnyával, ami a vádlija közepéig van felhúzva. Dávid füttyent egyet, mire Kornél kacsint egyet, majd a szemembe néz, én meg zavartan elröhögöm magam. 

– Nagyszerű!- feleli a tanár úr. – Akkor szeretném, hogyha Kornél Dávid és Dalma közé állna, szeretném Kornélra azt a fehér fényt. 

Kornél fegyelmezetten közénk áll, én a nézőtér felé fordulok, Dávid pedig engem néz, mintha Kornél nem állna köztünk. Türelmesen várjuk, ahogy a világosító fiú próbálgatja a fényeket. Először lilában, majd zöldben, halvány sárgában, és utána fehérben pompázik a színpad. 

– Nem ezt, Pisti!- kiáltja Molnár tanár úr. – Azt akarjuk, amit a szellemre szoktuk tenni! 

Pisti ismét kipróbál minden fényt, a tanár úr az orrnyergét dörzsölgetve néz minket a nézőtérről. A színpad most szürkés fényben van, amit Pisti Kornélra irányít. Kornél elneveti magát mellettem, Dávid pedig az arcát a kezeibe temeti. 

– Pisti, most viccelsz?! Ez szürke! Légy szíves figyelj már egy kicsit oda!- ordítja a tanár úr. Halkan hozzá teszi. – Nem ártana az egyetemnek egy normális fénytechnikus. 

Mire végre sikerül a rendes fényt Kornélra világítani, nekem már fáj a lábam a magassarkúban, de semmi pénzért nem vallanám ezt be. Kitartó vagyok, az előadáson többet kell majd benne állnom, azt is ki kell majd bírnom! 

– Dalmától akkor kérem a szöveget, Kornéltól a mozdulatokat, abba most még nem szólok bele, rád van bízva, Dávid pedig Dalmára figyel- mondja a tanár úr, majd tapsol egyet, ezzel jelezve, hogy kezdjük el. 

Amint szobámban varrok az elébb

Lord Hamlet- a mellénye tárva- nyitvaazzal Kornél széthúzza magán a mellényt, én pedig megpróbálok nem odanézni. Megremeg a hangom. – Csupasz fővel, szennyes harisnya a lábán, 

Az is kötetlen csüng bokáira, 

Sápadtan, mint az ürge, térdvacogva, 

S oly szánalomra méltó egy alak, 

Mintha pokolból futna egyenest 

Szörnyű beszélni- csak elémbe áll. 

Őrült miattad?kérdezi Dávid erélyesen. 

–  Nem tudom, atyám:

    De félek, az lesz. 

Mit szólt?

Azzal miközben tovább mondom Ophelia szövegét, Kornél közel áll hozzám, végigsimítja a karom, felülről, egészen a kézfejemig. Kiráz a hideg. Kornél is biztos érzi, hogy libabőrös lettem… Olyan béna vagyok! Felé fordulok, ő a homlokomat kezdi el cirógatni, közben mosolyogva néz a szemembe, én pedig próbálom kitalálni vajon Dávid merre lehet, és úgy csinálok, mintha Kornél nem állna közöttünk. A hangom elvékonyodott, mire megköszörülöm a torkomat, és úgy folytatom a szövegem. Ezt előadás közben nem szabad majd csinálnom! Kornél leveszi a kezét a homlokomról, még egyszer rám villantja a tökéletes mosolyát, és hátat fordít, majd hátra sétál. 

– Tökéletes!- kiált fel Molnár tanár úr. – Kornél gratulálok! Nagyon jó volt. Dalma és Dávid, úgyszint nagyon jók voltatok. Nagyon jó! Tartunk egy kis szünetet, aztán folytatjuk még 45 percig! 

Végre leveszem a cipőt, és az egyik széken ülve telefonozok. Gondoltam, hogy majd Kornéllal beszélgetek, de egyből lerohant az öltözőbe. Ma mintha nem lenne önmaga. Reggel az egyetem előtt állt Oresztésszel, aki amint meglátott bement az épületbe, én pedig már örültem, hogy most végre tudunk beszélni Kornéllal, de ő is Oresztész után ment. Most is elment. Előlem menekül? Szomorúan sóhajtva válaszolok a volt szobatársamnak, hogy ha ma eljön elém a moziba, tudunk beszélni. Aztán anyukámnak is írok, hogy tudjon róla, elköltöztem Pannához, és megkérem, hogy küldjön egy kis pénzt, mert bár nem kell, én szeretnék beszállni a költségekbe. Aztán miközben a vizemet kortyolgatom fellépek az Instagramra, ahol Lucáról és Daniról fogad egy közös kép, ami a tegnapelőtti randijukon készült. Mosolyogva nézem. Annyira összeillenek! Nagyon aranyosak együtt, szóval hirtelen felindulásból (bár nem szokásom) írok kommentbe három szívecskét. Aztán nem is tudom miért teszem, de fellépek Kornél oldalára, de mivel tudom, hogy nincs már sok idő a szünetből, nem kezdem el nézegetni a képeit, hanem elkezdek keresgélni az emberek között, akiket követ. Legnagyobb meglepetésemre nem találok Vivient, így gyorsan körbe nézek, de még nincs körülöttem senki, így azok között az emberek között kezdek keresgélni, akik Kornélt követik. Pechemre három Vivien is követi. Az egyik egy 10 évesnek tűnő kislány, úgyhogy őt mosolyogva kizárom. A másik egy fekete hajú, elég dekoratív (ha szépen fogalmazok…) lány, így már a gyomrom a torkomban, mikor rákattintok a profiljára. A harmadik képe egy fiúval van, és találok többet is, amin egy fiúval csókolózik, megölelik egymást a sráccal, szóval szerintem nem ő az. Szorít a mellkasom, miközben a harmadik lányra kattintok. Szőke, egyenes, vállig érő hajú, barna szemekkel, műszempillákkal. Mindegyik képén erős sminkben van. Egyik képén egy feszülős, fekete ruha van rajta, nagyon jó alakja van. Nem is tudom mit érzek. Kornélnak egy ilyen lány az esete? Vajon őt is megölelte így, ahogy tegnap engem? Bezárom az Instagramot, és üveges tekintettel bámulom a színpadot. Kis idő múlva Kornél a mellényében bejön a terembe. Ahogy belép, egyből megváltozik a levegő, legalábbis számomra. Nem néz rám, pedig a periférikus látásának köszönhetően biztos látja, hogy ott ülök a nézőtéren. Megrázom a fejemet, és elhatározom, hogy Kornél nem fogja befolyásolni a hangulatomat, bár én magam is tudom, hogy ezt nem tudom irányítani, majd elkeseredetten rájövök, hogy mikor éjjel-nappal Kornéllal voltam, mennyire boldognak éreztem magamat. 

 

– 3400 forint a végösszeg- mondom, és magamra erőltetek egy mosolyt. A vásárló a pénztárcájában kutakodik, addig én iszok egy korty vizet. Ránézek az órára. 17:47, a hölgy már lekéste a filmet. 

– Dalma, fel kell tölteni az üdítős hűtőt?- kérdezi Bence. 

– Szerintem nem, még van benne elég- válaszolom. 

– Oké, mindjárt jövök én is, a fél hetesre özönleni fog a tömeg- mondja, int egyet, és becsukja maga után az ajtót. 

– Köszönöm, viszlát- mondja flegmán a hölgy, elveszi a poharát, és elindul befelé. 

– Viszontlátásra- motyogom, mert már úgysem hallja. 

Leülök a pult mögött elhelyezett székre, és előveszem a táskámból a Poketemet. A plázába menet vettem a Déli pályaudvarnál. Az ötödik pecsét- olvasom a lila borítóról. Egy halvány mosollyal az arcomon nyitom ki a könyvet. 

Három oldalt sem olvastam még, mikor meghallom azt a hangot, amit a legjobban szeretnék. 

– Jó napot!- felpillantok a könyvből. Kornél egy szürke pólóban, és egy fekete bőrkabátban áll a pulttal szemben. Wow. Ez a kabát… 

Felállok, lerakom a könyvet a székre, és közömbös arccal meredek Kornélra, belül azonban repdesek az örömtől. Kornél eljött a munkahelyemre!!! 

– Egy Colát szeretnék kérni, kedves…- majd a névtáblámra néz. – Dalma. 

Felnevetek, és mosolyogva megrázom a fejemet. Kornél komoly arccal néz rám, de a szemein látom, hogy mosolyog. 

– Mi ilyen vicces?- aztán a hajához kap. – Csak nem! Jó a hajam? Mondja, hogy jó a hajam! 

– Nagyon jó a hajad, Kornél- felelem, mire elvigyorodik. 

– Elnézést, mi ismerjük egymást?- kérdezi, én pedig felhúzott szemöldökkel nézek rá, miközben leveszek egy műanyag poharat. – Akkor tegeződjünk. 

– Kornél, miért jöttél?- kérdezem nevetve. Aztán eszembe jut, hogy milyen viccesen nézhetünk így ki, és újra felnevetek. Kornél is elneveti magát. 

– Hiányoztál- feleli. Elkomorodom, gombóc keletkezik a torkomba, és érzem, hogy elvörösödtem. Csendben odatolom Kornél elé a poharat. – Szóval… itt dolgozol? 

– Igen- bólintok. – Egy héten háromszor jövök. 

– Az jó, legalább addig sem unatkozol- mondja. – Mondjuk így darab mellett… nem vagy túlságosan leterhelve? 

– Néha érzem csak úgy- válaszolom. 

– Rossz nélküled otthon- feleli. Zavartan eltűrők egy hajtincset a fülem mögé. 

– Sajnálom, hogy így alakult- sóhajtok. – De míg nem költöztem oda, addig is csak hárman laktatok. 

– Akkor is rossz volt- válaszolja. – El akarok költözni. 

– Mi? Komolyan?- kérdezem meglepetten. 

– Igen, már tegnap óta nézegetem az albérleteket, egy lakást biztos nem fogok venni, anyámék nem adnának rá pénzt- magyarázza. – Sok zsebpénzem van, tudod, sok nagymamám van. 

– Ja, képzelem- nevetek fel. 

– Na, de komolyra fordítva a szót, van annyi pénzem, hogy két hónapra kifizessek egy kicsi lakást, utána meg majd elmegyek dolgozni, vagy bánom is én… 

– Vagy kirabolsz egy bankot- mondom nevetve. Kornél most is valahogy olyan furának tűnik. 

– Igen, ez is egy opció- feleli. – Jaj, máris jobban vagyok, hogy látlak! 

– Óh, Kornél…- elvörösödve a kezeimbe temetem az arcomat. – Én is nagyon örülök mindig, ha látlak.

– Fel kellene írnod ezeket a bókokat tőlem- kacsint. Felnevetek. 

– Nincs erre szükség, erősen emlékszem az összes ilyenre- válaszolom őszintén, mélyen a kék szemeibe nézve. 

– Ooo…- motyogja zavartan. – Khm… hát öhmm… ha tudtam volna, hogy ilyen nyomot hagynak ezek benned, többet mondtam volna. 

– Nem kell, nem kell hazudni, csak azért, hogy én örüljek- mondom. – Emlékszel egyszer azt mondtad, hogy értékés vagyok…

– Mert az is vagy!

– Anyád mintha féltékeny lett volna. 

– Neki nem mondom- von vállat. 

– Hát ez az, még szép, hogy utál engem- mondom mosolyogva. – Néha bókolj anyádnak is, az nagyon jól tud esni… 

– Jó, majd megdicsérem a huszadik ruháját- forgatja a szemeit. – Megyek, holnap találkozunk. Jó voltál ma. 

– Vigyázz magadra, Kornél!- rá mosolygok. Visszamosolyog rám. 

– Tetszek neked a mellényben?- kérdezi vigyorogva. Rákvörös lehetek, zavartan elkapom a pillantásomat az arcáról. – Akkor ezt igennek veszem. Szia! 

 

A fél hetes hajrá után észre veszem Dorkát, ahogy a szembe lévő cipőbolt előtt vár rám. Mosolyogva intek neki, átveszem a felsőmet a mosdóban, és megyek is ki elé. 

– Szia!- ölelem át. 

– Szia, Dalma! Nagyon jó látni- mondja, mire boldogan nézek rajta végig. Kornél is ezt mondta. Tényleg jó engem látni? 

– Már hiányoztál- felelem. 

– Te is nekem. Aggódtam, hogy találsz-e valahol lakást- mondja, majd elindulunk a földszinten található kávézó felé. 

– Hát azóta már kétszer is költöztem- felelem. Dorka már három nappal előttem elköltözött a kollégiumból, úgyhogy bőven lemaradt a dolgokról. – Először úgy volt, hogy hazaköltözök. A szívem szakadt meg… De aztán az egyik barátom felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, de ott nem igazán mentek jól a dolgok, most pedig Pannánal lakom. 

– Hű, akkor te nem unatkozol- nevet. – Ez a barátod csak nem… hogy is hívják… K… Ki… 

– Kornél- mondom. 

– Ó, igen! Ő volt?

– Ő volt- mondom. Megremeg a gyomrom. 

– Ó, Dalma!!! Ez nagyon jó! És? Van valami?- érdeklődik izgatottan. 

– Nincs- vonok vállat. – Nekem azóta sokkal jobban tetszik… Sőt, ez már nem is az, hogy csak tetszik. Szerelmes vagyok Kornélba. Ő pedig… Hát szerintem nem érez így, vagyis fogalmam sincs. Elég sok minden nem passzol náluk. 

– Szerintem biztos bejössz neki- bólogat, majd leülünk egy üres asztalhoz. – Nekem is vannak fiú barátaim, de szerintem egyik sem ajánlaná fel, hogy hozzá költözzek. A fiúk nem túl nagylelkűek szerintem… Persze csak ha nem éreznek irántad többet. 

– Nem tudom, Dorka. Először én is ezt gondoltam, vagyis igazából nem is tudom mit gondolok. Sokat bókol nekem, mosolyog, és nagyon-nagyon jó vele beszélgetni. Csodás ember. De nem tudom, hogy ő tudja-e egyáltalán az érzéseimet. Sokszor elvörösödöm, ha vele vagyok, főleg, ha ilyen szépeket mond… – felnevetek, mert eszembe jutnak, amiket Kornél mondott, és nagyon jól estek. – Viszont én félek neki bevallani. 

– Pedig szerintem nem kellene. Nem vesztesz vele semmit. Jó, tudom, ez tényleg nagy dolog, de én a helyedben beszélnék vele- tanácsolja. – Te úgysem tudsz rá barátként tekinteni, akkor nem lehet az, hogy megegyeztek, maradjatok barátok. 

– De inkább ez a helyzet, mint hogy ne tartsuk a kapcsolatot- válaszolom. – Azt nem bírnám. 

– A te kezedben van a döntés- mondja, és mosolyogva a pincér felé fordul. Én is ugyanazt kérem, amit ő. 

– Képzeld megkaptam Ophelia szerepét- mondom. 

– De jó! Úristen, de örülök! Nagyon ügyes vagy! Gratulálok!- kiált fel, mire mosolyogva megköszönöm neki. 

– Én is nagyon örülök- válaszolom. Elnevetem magam. – Találd ki, ki kapta Hamlet szerepét. 

– Fhu, hát nem kell sokat találgatnom- feleli vigyorogva. – Gratulálok! Látod, a sors elintézte neked. Ezt én egy jelnek venném… 

– És veled mi újság? Milyen az új kollégium?- érdeklődöm. 

Kilenckor hulla fáradtan indulok haza. Nagyon jó volt Dorkával, már nagyon hiányzott. Tényleg nagyon jó volt a szobatársa lenni, mindig tök jóban voltunk. Hazafelé az ő szavain gondolkodom. Tényleg nekem kellene lépnem, és bevallani Kornélnak, hogy szeretem? 

 

Péntek este Pannával a kanapén fekve filmezünk. Pannának sincs ma jó kedve, nekem pedig igazából az elmúlt napokban csak akkor volt igazán jó a kedvem, ha Kornéllal voltam. Persze, az egyetemen kívül. Ott úgy viselkedik, mintha nem is lenne köztünk semmiféle kapcsolat…. Mert hogy nincs is köztünk semmilyen kapcsolat. Már megint mi ütött belém? Szóval, gondoltuk, hogy a Titanic nagyszerű választás lesz erre az estére, majd jót sírunk rajta. Nekem úgyis sírhatnékom van napközben egy csomoszór, és Panna elmondása szerint ő pedig már nem is sírt egy ideje, pedig lenne rá oka. 

A film felénél járhatunk, mikor valaki becsenget. Én egyből felülök. 

– Csak nem? – nézek Pannára egy mosollyal az arcomon. 

– Én nem várok senkit, úgyhogy itt van a pasid- mondja. – Én nézem tovább a filmet. 

– Panna, köszönöm- megölelem, mire mosolyogva a tévé felé fordul. 

Megnézem magamat az ajtó melletti tükörben. A hajam konytba fogva, fekete melegítő van rajtam. Akarom, hogy Kornél így lásson?- kérdezem magamban. Kornél ismét megnyomja a csengőt, mire elhessegetem a ,,Vivien smink nélkül is gyönyörű” gondolataimat, és ajtót nyitok. Tényleg Kornél áll az ajtóban. Elvigyorodom.

– Szia!- köszönök neki. 

– Szia, Dalma! Beszélhetünk?- kérdezi, és látom rajta, hogy megint van valami baja. 

– Persze, gyere csak be- mondom egy óriási gombóccal a torkomban. MI VAN MÁR MEGINT??? 

– Szia, Panna!- köszön Pannának, aki gondolom hallja a hangjában, hogy valami nem stimmel, így leállítja a filmet, majd felül a kanapén. 

– Bemenjek a szobába?- kérdezi, és megforgatja a szemeit. 

– Nem, majd mi akkor bemegyünk- mentegetőzőm, és küldök egy puszit Pannának. Megértem, hogy kikészítem, ezért szeretném, ha lenne pénzem, és elköltözhetnék valahova. 

– Nem olyan bizalmas, ha Pannát nem zavarja, mondom itt- szól közbe Kornél. 

– Engem aztán egyáltalán nem zavar, addig lefekszem- mondja a barátnőm, és eldől a kanapén. 

– Dalma, én az előbb elköltöztem- feleli Kornél, mire ereimben megfagy a vér, és lesokkolva bámulok Kornélra. Csak tompán érzem, hogy a lepkéim is megérkeztek a gyomromba, hála Kornél megjelenésének. – Óriásit veszekedtem a szüleimmel, apám hozzám vágott egy vázát, anyám bőg, Martina felmondott, apám pedig most elment valahova nőzni. 

– Nagyon sajnálom, Kornél- mondom őszintén. 

– Tegnap kifizettem a pénzt a pasinak, beköltöztem az albérletbe délután- folytatja. – Egész szép, bár nincs sok bútor. És nagyon kicsi. 

– Nem baj, Kornél! Neked legalább van lakásod- válaszolom. Kornél nagyon szomorúnak tűnik. Nagyot sóhajt, és mélyen a szemembe nézve azt mondja: 

– Dalma, nekem borzasztó egyedül. Arra szeretnélek kérni, hogy költözz hozzám. 

– Mi?- kérdezzük egyszerre Pannával. 

– Igen, kérlek, kérlek. Várj, ne szólj közbe! Ez az én lakásom, nem az anyámé, nem kell fizetned, mert én már kifizettem, majd a saját kajádat megveszed, mint ahogy eddig, én meg az enyémet. Ott lakhatnál, nem lennél senki nyakán, mert én kértelek meg rá, hogy legyél a lakótársam. Odaköltözöl? 

– Kornél, én… – kezdem, majd kínosan felnevetek. – Olyan déja vum van. Mert egyszer már odaköltöztem hozzád, és hát annak nem lett túl jó vége… 

– De ez most teljesen más lesz!- kiáltja. Pannára nézek. A kanapén ülve nemtetszően megrázza a fejét. 

– Miért akarod mindig, hogy hozzád költözzek?- kérdezem. Nem is tudom mit érzek most. Szeretem Kornélt. Nagyon szeretem. 

– Segíteni szeretnék neked, most itt van a lehetőség, minden jó lesz… 

– Ugye nem miattam költöztél el?- teszem fel a kérdést félve. 

– Nem, már régóta el akarok költözni otthonról- válaszolja. Majd hozzá teszi. – Úgy 10 éves korom óta. Most pedig végre megtörtént. 

– Hát, Kornél én nem tudom mit mondjak. Nagyon-nagyon jól esik ez megint, komolyan, nagyon boldoggá teszel, soha nem találkoztam még nálad értékesebb emberrel, segítőkész vagy… 

– Jössz?- szakítja félbe a mondandómat. 

– Én… 

– Először is Dalma, nekem nem nyűg- szól közbe Panna. – Másodszor meg miért nem jöttél te is ide? Miért kell nektek folyton a saját fejetek után menni? Itt van a lakásom, az enyém, és bármikor jöhettek, mert a barátaim vagytok. 

– Panna, én nem akarok neked tartozni, és itt lakni sem- feleli Kornél. Panna hitetlenül felnevet. 

– Ezt nem hiszem el!- rám néz. – Dalma, ha elmész az életed egyik legrosszabb döntése lesz, csak szólók… 

– Nem! Nem lesz az!- ordít fel Kornél. 

– Miért nem? Az az álmotok, hogy szegénységben éljetek 20 négyzetméteren? 

– Nem, Panna, az az álmunk, hogy önálló életet éljünk, ne egy barátunknál legyünk potya lakók- szól vissza Kornél. 

– Potya lakók, hát ez kész- nyög fel. Feláll, és a szobájába sétál. 

– Dalma…

– Kornél, most még nem tudok dönteni. Úgy érzem, ez nekem most túl sok. Egy hónap alatt kétszer költöztem, a darab… Még meggondolom. Köszönöm, hogy felajánlottad, és segítesz, nem tudok elég hálás lenni- hadarom. 

– Rendben, megértem. Ha jönni szeretnél, csak szólj. És mától vedd úgy, hogy neked is van egy lakásod- feleli, mire meghatottan nézek rá. 

– Köszönöm, Kornél- mondom. 

– Jó éjszakát!- köszön el, és az ajtóban állva visszapillant rám, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. 

– Vigyázz magadra! Köszönöm még egyszer, nagyon hálás vagyok- felelem őszintén. 

– Puszi- becsukja maga mögött az ajtót. 

Fogalmam sincs vajon meddig állhatok egy helyben, a gondolataimba merülve. Döntésképtelen vagyok. Mennék, hát persze, hogy mennék. Kornéllal laknék egy lakásban… Wow, ez… Nem mondom, hogy teljesen nyugodt lelkiismerettel, mert nekem ismét semmi pénzem nincs a lakásban, de mégis nyugodtabban aludnék el éjszakánként. Nem mondom, hogy Pannánál nem jó. Nagyon jó itt, Pannának is örökké hálás leszek, amiért egy szó nélkül belement abba, hogy ide költözzek. Szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. 

– Szerelmes beléd, Dalma. Ez már biztos. Te is tudod, hogy miért csinálta most ezt. Nem bír meglenni nélküled. Csábító ötlet Kornéllal lakni, én mégis azon a véleményen vagyok, hogy sokkal felelősségteljesebb döntés lenne nálam maradni. Nem azért, mert féltékeny vagyok, vagy mert nem tudom… Te is tudod miért. Abba is gondolj bele kérlek, hogyha Kornélnál fogsz lakni, az nem lesz egy álom, nem lesztek jól anyagilag- mondja Panna, és mögöttem állva sóhajt egyet. – Ne hallgass folyton a szívedre! 

Éjjel egy szemhunyásnyit sem alszom, csak ezen jár az eszem. Fogalmam sincs mi tévő legyek.  

Délelőtt, mint utolsó remény, felhívom anyukámat, hogy tanácsot kérjek tőle. Hosszasan magyarázom neki, hogy mi történt, közben ügyelek, hogy úgy beszéljek Kornélról, mintha a barátom lenne, de ez nem esik nehezemre, szeretettel telve ejtem ki a nevét. 

– Dalma, nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szerintem most kellene hazajönnöd- mondja a telefonba. Lehunyom a szemeimet. Beharapom a számat, a sírás kerülget. Hát, ezt megkaptam! 

– Nem tudtok…

– Nem, borzasztóan sajnálom, de nem. Képtelenség- feleli gondterhelten. – És megnéztem, még egy másik kollégiumba sem tudnál menni, ahol hely van, az nagyon drága. 

– Fhuu- a homlokomra nyomom a tenyerem, és a fejemet nekidöntöm az ágy támlájának. 

– Majd elmész másik egyetemre… 

– Biztos, hogy nem! Nem fogom ezt csinálni! Inkább maradok itt. Szia, kösz, hogy tudtunk beszélni- nyomom ki idegesen. Teljesen kivagyok. Komolyan az anyám, az anyám, azt akarja, hogy költözzek haza? Nem venne fel valami rohadt kölcsönt, vagy csinálna valamit, hogy segítse a gyerekét, neeeem, ő azt mondja, hogy hagyjak itt mindent, és menjek haza! Idegesen ütöm a párnámat a fejemhez, majd figyelmen kívül hagyom a folyamatosan csörgő telefonomat. Miért ilyen életet kaptam a sorstól?

 

Az öltözőben állva próbálom magam nyugtatgatni. Már kétszer kaptam egy kisebb pánikrohamot. Szerencsére Csenge nem akar velem beszélgetni, gyűlölködve néz rám az öltöző másik sarkából. Még 20 perc van az előadásig. Borzasztóan ideges vagyok. Panna, a szüleim, Dorka, Bence, és Kornél szülei is a nézőtéren ülnek. Ráadásul jött három ,,nagy ember” is, az egyik egy színház igazgató, a másik férfi színészként és rendezőként dolgozik egy vidéki színházban, a harmadikuk pedig szintén egy fővárosi színház híres rendezője. A tanár úr arcán is láttam, hogy ideges, mert nem számított rá, hogy ennyi neves ember is itt lesz. És akkor én mit mondjak? A szövegemet tudom oda-vissza, attól nem félek, hogy el fogom rontani. Legalábbis remélem, hogy nem fogom… Jézusom, bele se gondoltam, hogy mi lesz, ha elfelejtem?! Ááá, ez miért pont most jutott eszembe?! Szédelegve leülök a tükör előtt elhelyezett székre. Beszívom, majd kifújom a levegőt. Semmit se segít, de mindegy, azért hátha… Belenézek a tükörbe. A sminkem nagyon-nagyon jól sikerült, legszívesebben megpusziltam volna a sminkes hölgyet, miután elém tartotta a kistükröt, hogy ,,jó lesz?”. A hajamat is nagyon jól megcsinálta a fodrász, aki egyébként régen az egyik színházban dolgozott, és mindig nagyon jó sztorikat mesél, hogy milyen művészeknek hajlakkozta, fésülte és festette már a haját. Jó, ezt most úgy mondom, mintha minden este előadás lenne, és fodrászhoz járnék előtte, miközben eddig kétszer voltam, de most is, és a múltkor is nagyon jókat mesélt. Eszembe jut, mikor Kornél azt mondta, hogy csinos vagyok. Vajon most is tetszek neki? Remélem, Kornél nem izgul ennyire. Ő már előbb színpadon lesz, mint én. És nagyobb szerepe is van, mint nekem. Megrezzen a telefonom, mire érdeklődve a kezembe veszem. Csak ügyesen, drágám, szorítok! Itt ülök a harmadik sorban, mögöttem ül az a hárpia, mutasd meg neki, hogy mekkora művésznővel bunkózott! Meghatottan mosolyogva írok vissza Pannának. Nagyon sajnálom, hogy ő most nem lehet itt az öltözőben, és nem játszhatunk együtt életünk első darabjában. A királynét játszó Fanni idegesen nyit be hozzánk az öltözőbe. 

– Gyertek, menni kell! 

Egyből felpattanok, még egyszer belenézek a tükörbe, majd egy nagy levegőt véve kisétálok az öltözőből. 

A színpad bal oldalán szigorúan takarásban állva, nézem a színpadon lévő társaimat. Egyre jobban izgulok, a gyomrom a torkomban, izzad a tenyerem, remeg a lábam, és görcsöl a hasam. Mégis már várom, hogy a színpadon legyek. Egyszer csak Kornél áll meg mögöttem. 

– Anyámék eljöttek?- suttogja. 

– Igen, ott ülnek a negyedik sorban- felelem. 

– A te szüleid hol vannak?- kérdezi. 

– A nyolcadik sor közepén- suttogom. Elfordítom a fejemet. Kornél… Úristen! Hihetetlenül fest. A kék szeme ki van emelve, az arca le van alapozva, és bár elég szokatlan így látni, mégis a lepkéim hevesen csapkodják a szárnyaikat a gyomromban. 

– De szép az anyukád! Rá hasonlítasz- mondja. Elvigyorodom. A közönség felnevet, én pedig Kornél szemébe nézve megkérdezem: 

– Jó lett a sminkem? 

– Nagyon- bólint. Vigyorogva nézek rá. – Csodálatos vagy! 

– Jaj, Kornél…- mondom elvörösödve. Nem bírom abba hagyni a mosolygást, a színpad felé fordulok. – Mindjárt te jössz. 

– Tudom, mindjárt mennem kell- mondja. 

A karomhoz ér, és végig húzza rajta az ujjait. Aztán a vállamra teszi a kezét, engem kiráz a hideg. Felé fordulok. Amint meglátja az arcomat, mosolyogni kezd. Jaj, ez nagyon jó érzés… A kezeit az arcomra teszi, én pedig már nyitnám a számat, hogy megkérdezzem mégis mit csinál… Olyan gyorsan történik minden. Fel sem fogom, hogy Kornél közelebb hajol hozzám, megsimítja az arcomat, és megcsókol. Megcsókolt… Uramisten! Fogalmam sincs, hogy viszonoztam-e, vagy hogy nem tudom… Mintha lebénult volna az agyam, miközben Kornél kezei az arcomon voltak, a szája a számon… 

– Mennem kell a színpadra- suttogja. Én még mindig lesokkolva állok. – Puszi. 

Hitetlenül elnevetem magam, majd gyorsan a szám elé kapom a kezemet. Remélem, nem hallották meg! Kornél megcsókolt! Istenem… Az egyik álmom teljesült… Jó, ez nagyon hülyén hangzik, de tényleg álmodtam már, és töprengtem azon, hogy milyen lesz majd, ha Kornél megcsókol. Vagy hogy lesz-e egyáltalán ilyen, hogy Kornél megcsókol… Az arca, mikor belenézett a szemembe, majd közel hajolt hozzám, szerintem örökre beleégett az emlékezetembe. Ez tényleg olyan, mint egy tündérmese kezdete… Istenem, olyan szerencsés vagyok! 

– Dalma, gyere hátra!- a tanárnő terem mellettem, mire engedelmesen bólintva utána eredek. 

Ismét elkezdek nagyon izgulni, és a fejemben folyamatosan Kornél és a csók jár. Kornél megcsókolt. Milyen jól hangzik ez… 

Uram!kiáltom. 

Szép vagy?kérdi Kornél, és közel sétál hozzám. A szemembe néz. Fhu, remélem nem vörösödtem el. 

Hogyan, fenséges úr?

Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.

Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?önkéntelenül is eszembe jut, mikor Kornéléknál a szobába ülve gyakoroltam ezt a mondatot, Kornél pedig az ajtóban állva válaszolt rá, mint Hamlet. A mély kék szemeibe nézve úgy érzem, mintha neki is ez jutna eszébe. 

Életem legjobb érzése Kornél és Oresztész között állva, egymás kezét fogva meghajolni. A nézőtéren mindenki tapsol, hatalmas ováció van. Panna állva tapsol, és büszkén néz ránk. Anya is állva tapsol, ő is nagyon büszkén néz engem, és Kornélt is, a szeme furán csillog, lehet meghatódott… A tekintetem Kornél szüleire vándorol, Kornél apja szintén áll, és két ujját a szájába téve füttyent egyet. Kornélra pillantok, akin látom, hogy ez borzasztó jól esett neki. Megszorítom a kezét. Kornél anyja mélyen a szemembe nézve bámul, de én állom a tekintetét, inkább rá mosolygok Pannára és a szüleimre. Még egyszer utoljára meghajolunk, majd a kopott piros függöny lehúzódik, és nem látnak többé a nézők. Kifújom a levegőt. Ez hihetetlen volt! Annyira, de annyira boldognak és felszabadultnak érzem magam most! Imádtam Opheliát játszani, imádtam a színpadon állni, imádtam, hogy azt csinálom, amit szeretek. A darab végén pedig eszméletlen érzés volt meghajolni a színpadon, látni a boldog és büszke tekinteteket… Hihetetlenül örülök, hogy volt bátorságom a szívemre hallgatni, és a Színművészetire jönni. Életem legjobb döntése volt. 

Most pedig… Most beszélnem kellene Kornéllal? Vagy nem? A szüleimmel, Pannával, Dorkával és Bencével is szeretnék egypár szót váltani. De mi legyen Kornéllal? Először is az öltözőbe megyek átöltözni. Csenge már a harisnyáját húzza le magáról. 

– Jók voltunk- feleli. 

– Nagyon jó volt, igen!- biccentek. 

– Sokáig- mondja. Jaj, ne! Ne, ne, ne! Csenge látta a csókot? Istenem… 

– Tessék?- kérdezem, és próbálok értetlen arcot vágni. Ezekben a helyzetekben örülök, hogy jók a színészi képességeim… 

– Jaj, ne játszd a hülyét! Tudjuk, hogy együtt vagytok! Különben miért smárolnátok a színpad mögött?- nevet fel gúnyosan. 

– Nem vagyunk együtt- mondom. – De neked ehhez semmi közöd. 

– Most mit bunkózol?

– Nem bunkózok, csak nem tartozik rád, hogy együtt vagyunk-e vagy sem- válaszolom. Csendben öltözök tovább. 

 

A fekete ruhámban állok az egyetem aulájában. Mosolyogva köszönöm meg a gratulációkat, és szorosan megölelem Pannát. 

– Dalma, gyere kérlek, szeretnének veled beszélni! Kornél nem tudod merre van?- a tanár úr megfogja a vállamat. Anya a szája elé kapja a kezét, Panna pedig ugrálni kezd mellettem. 

– Úristen, ugye tudod mit jelent ez?! Jézusom, jézusom, Dalma! 

Lesokkolódva (megint) megyek a tanár úr után. Ez most komolyan az, amire gondolok?! Úristen! Közben megtaláljuk Kornélt, aki Oresztésszel beszélget az öltöző előtt. 

– Ez most komoly?- suttogja, miközben a tanár úr után megyünk az egyik terembe. 

– Nem tudom- felelem. Kornél a hátamra teszi a kezét. 

Belépve a terembe megpillantjuk az igazgatónőt, és az egyik rendezőt. 

– Jó estét kívánunk!- köszönünk egyszerre Kornéllal. Ideges vagyok. 

– Jó estét!- köszön a nő. Végignézek rajta. Eszméletlenül gyönyörű. Egy zöld ruhában van, aminek az ujja csipke, fényes anyagú. Gondolom, mennyibe kerülhet. Fekete tűsarkúban áll. Gondosan ki van sminkelve, nagyon szép az arca. Gyönyörű vonásai vannak, még Pannánál is szebb… – Gratulálok nektek az előadáshoz! Szenzációs érzés volt nézni! Egész végig az járt a fejemben, hogy milyen szerencsések vagyunk, mi színházigazgatók, hogy ilyen növendékei vannak az egyetemnek, és majd ilyenek fognak nálunk játszani. Gratulálok a mestereiteknek is, nagyon jól osztották be a szerepeket! Titeket, kedves Ophelia és Hamlet, szúrtam ki magamnak.  Fantasztikusan tehetségesek vagytok, korotok ellenére sok felnőtt művész is megirigyelne titeket! A következőt szeretném mondani: a színházunkban hamarosan elkezdünk egy újabb darabot próbálni, olvasópróba stb. Még nem osztottuk be a szerepeket, két hét múlva kedden lenne egy meghallgatás szerűség. Én azt javaslom, gyertek el, lenne esélyetek! 

– Köszönjük szépen, ott leszünk- válaszolja Kornél. Én meghökkenten nézek magam elé. Jézusom, ez most tényleg megtörténik? Ezt nem hiszem el… 

– Köszönjük- felelem gyorsan. A hölgy halványan elmosolyodik, és az ajtó felé indul. A tanár úr büszkén néz minket Kornéllal. 

– Én is ezt szeretném javasolni, amit a művésznő is mondott. Gyertek el, mert nagyon jól játszottatok, nektek a színházban a helyetek! Gratulálok én is az előadáshoz! Ünnepeljetek ma éjjel, mert van mit!- feleli a rendezőúr. Udvariasan elnevetjük magunkat. Kezet fognak a tanár úrral, majd a tanár úr udvariasan megcsókolja az igazgatóasszony arcát. 

Mi is elköszönünk, majd amint kimennek, én sikogatva átölelem Kornélt. 

– Úristen, nem hiszem el, hogy ez megtörténik velünk! Annyira boldog vagyok, úristen!! Ez a nap! Imádtam! Istenem, annyira örülök, Kornél!- kiáltom. Kornél elvigyorodik. 

– Én is örülök- mondja mosolyogva. 

– Gratulálok nektek, nagyon büszke vagytok rátok!- feleli a tanár úr. – Hétfőn találkozunk! Örömködjétek ki magatokat a hétvégén! 

– Istenem, ez de jó!- mondom, miközben Kornéllal visszamegyünk az aulába. 

– Összeszedem a cuccomat, aztán megyek. Jössz bulizni? Oresztész is jön, vedd rá Pannát is, ezt meg kell ünnepelni!- mondja vigyorogva. 

– Rendben, mindenképp. Akkor az egyetem előtt találkozunk! – mosolygok rá. Ugyan Kornél viselkedésén nem látszik, de a szemei boldogan csillognak. Annyira örülök! 

Elújságolom a családomnak és a barátaimnak, hogy mi történt, mindenki nagyon örül, ami nagyon jól esik. Aztán elbúcsúzom tőlük, és Pannával, Oresztésszel, Kornéllal együtt elindulunk egy szórakozóhelyre, hogy megünnepeljük életem legboldogabb napját. 

Hajnali négyor lefolyt sminkkel, boldogan, mosolyogva alszom el. Kornéllal álmodom. 

László Zsófia Anna az Irodalmi Rádió szerzője. László Zsófia Anna vagyok, tizennégy éves. Zalaegerszegen élek. Az első novellámat…