„…Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes lehunyt szemmel ülni,

mialatt körülötte családja koplal, koldus nyöszörög…

Óvakodjék a mennyországtól.” – Hamvas Béla [1]

 

Kiskoromban visszatérő álmom volt, hogy úszómozdulatokkal repülök odafent a Tisztviselőtelep fenyőfáinak csúcsa közt. Egy-egy karmozdulattal métereket haladtam. Tér és idő nem volt. Emlékezés egy régebbi képességemre? Lebegés az anyaméhben? Vagy én jártam a másik szférában, és a lélek kiröppent? Mint később oly gyakran, amikor át- meg átjártam téren és időn.

Apám hagyta rám e képességet, miután távozott.

 

Megyünk anyám nagynénjéhez. A száz éves bérpalota belső körfolyosója vásott falécekből, közöttük lelátni a füves udvarra. Visszatérő álmomban eltörnek a lécek a lábam alatt, zuhanok le, de sohasem érek földet.

Csak a félelemre emlékezem, félek a körfolyosókon. Most én is ilyen házban lakom, néha jönnek hozzám, vannak, akik a falhoz tapadva araszolnak a körfolyosón, és nem mernek lenézni.

 

Nagy belső tereket látok magamban, melyekben, mint hintán lengek. A tér a szívemben. Aranykígyót látok tekeredni a Rákóczi-vár alagútjában, madár röppen, színes aranygolyó, s fekete bársonyszalagot fúj a szél. Kalapom a földön, meglebbenti szalagját a szél. Varjak rebbennek szét.

 

Legelőször akkor tapasztaltam meg a beavatkozását, amikor Bécsből hazafele tartottunk. Hajnali kettőkor indultunk, munkásokat vittünk, tárgyalást tolmácsoltam, majd a sofőrrel már csak kettesben eregéltünk hazafelé. Kora délután jóllaktunk egy hortobágyi csárdában, majd megkérdeztem a vezetőt, zavarja-e, ha hátradőlök kicsit szundítani az anyósülésen. Azt mondta, nyugodtan. Nem tudom, mennyit aludtam, rekkenő hőség volt, egyszer csak arra eszméltem, hogy meghalok. Nem beszédet hallottam, nem gondolat riasztott, nem érzés volt. Csak a tudat, hogy meghalok. Nehezen nyitottam ki a szemem. Erőltetnem kellett. A mellkasomat láttam, amint nagy cseppekben gyöngyözött rajta a verejték. Oldalra néztem, s abban a pillanatban a vezető épp bukott az orrával a kormányra. Hirtelen nekiestem:

– Sanyi! Sanyi! – és ráztam erőből. Csak annyit mondott:

– Tudom, tudom. – Tekert kettőt a kormányon, leállította a motort az út szélén, és egy órát megszakítás nélkül aludt. Egy órát halálfélelemben ültem az anyósülésen. Mereven, mozdulatlanul, levegőt is alig vettem.

Soha vezető mellett nem mertem többé elaludni. Két másodperccel később már késő lett volna, a kocsi legalább ötvennel haladt, mellettünk árok.

Ő ébresztett fel. Még nem jött el az időm.

 

***

 

Voltak előzmények is. Fiatalok voltunk, szegényes lakásban éltünk. Egy délután levettem az ágyunk fölé függesztett könyvespolcról négy vaskos szótárt, a polc egyensúlya megbomlott, éjjel kettőkor nagy robajjal ránk szakadt. Lesodorta az alatta levő berámázott képet, mely sarkával a halántékomra esett a több tízkilós súlytól. A férjem kétségbeesetten szólongatott. Azt hitte, meghaltam. Nagyon mély álomból nagyon lassan ébredtem. A hétéves kiszaladt a másik szobából, és izgatottan közölte:

– Rám nem esett semmi!

Amikor felkeltem, akkor láttam: az egyéves a mellettünk levő sezlonon alszik tovább. A zuhanó polcot az ágy fejtámlája felfogta. A kicsi nem aludt az ágy fejénél, pedig máskor mindig felfele túrta magát, az ágyvéghez, de most valami jó fejjel lejjebb tartotta.

Egy gyerek méretű ülhetett a feje felett, és nem engedte felcsúszni az ágyvégig. Puha kötésű könyvek hullottak a hasára, és békésen aludt tovább. A fejét szétloccsantotta volna a lezuhanó polc. Álltam iszonyodva.

Még nem volt itt az idő. Másnap tanítani mentem, az utcán lötyögött egy nagy duzzanat a fejemen.

 

***

 

A nő az aurámat nézte, mint ahogy az újszülött nézi anyja koronáját – az ő glóriával koronázott királynéját –, a nő a fejem fölé nézett, majd oldalt a fejem mellé. A gyerekemet kérdeztem. Hogy lesz-e még.

– Vannak ott többen – mondta, fejét csóválta, látott valamit. Én úgy képzeltem a látomását, hogy egy nagy asztalnál ülünk, mint Jézus az utolsó vacsorán a tanítványokkal, és vidámak vagyunk. Rokonok.

Kérdeztem a látóasszonyt, jó lesz-e, ha pályát változtatok, és anya leszek.

– Ja, hogy főállásban? Hiszen azt nem kerülheted ki. Az már folyamatban van.

A gyerekem nemét tudakoltam.

– Nem látom –, furán nézett rám, mint aki látja, amit lát, de nem beszélhet. – Nem látom a nemét, mert nem látom az apját.

Vállat vontam, örültem a jó hírnek, bánom is én, ki az apja.

Nevelőszülőnek jelentkeztem, de nem került rá sor. Időközben megismertem a férjem, és megszületett a harmadik lányom.

Fiam nem lett.

 

***

 

A fogantatás előtt rengeteg kísértetélményem volt. A lakás tele volt elhunytakkal, különféle szellemlényekkel, néha szóltak hozzám. Szinte tolakodtak. Aztán átadták a helyüket egy fényes kis lénynek.

Ha egy lélek le akar születni, előtte angyalformában jelentkezik a szüleinél, és érzik a jelenlétét. Ketten ültünk egy délután a szobában, és mintha egy kis gyerekfej bebújt volna kíváncsian közénk. Az apja is azt mondta:

– Mintha lenne még valaki itt velünk.

 

***

 

Behunyt szemmel angyalgyermekemmel beszélgettem. Láttam, amint megy a macskaköves utcán, kis cipője kopog, laza hullámos göndör haja, mint a karakterbabáknak. Kis feje rezzen minden lépésnél. Láttam őt, holott a szívem alatt hordtam. Háttal állt nekem, és mégis tisztán láttam az arcát. Panorámalátás.

 

 

Az idő tájt vékonnyá váltak a falak, kapuk nyíltak és nyitva maradtak, érzékeltem a másik világot. Majd a gyermekágy idején kék fénylény állt a nappaliban, éjjel nem mertem tőle kimenni, nem mertem őt látni.

Beszélt hozzám. Mondta, mi következik az életünkben, felkészített a beálló eseményekre. Melyek akkor teljesen valószerűtlennek hatottak. Költözésről beszélt, kertes házról. Akkoriban egy belvárosi társasházi lakásban éltünk, és a nemszeretem események kibillentettek a kényelmünkből. Falura költöztünk félévre rá, épp úgy, ahogy a fénylény figyelmeztetett. Kérdeztem a nevét. Antha néven mutatkozott be. Úgy tudtam, ő lelkem azon része, amely minden földi megtestesülés idején lélekrészecskeként odaát marad.

A lelkem szólt? Kék világos, türkizes fényével… Angyallényem, Antha.

 

 

Álmomban is felkészítettek a környezetváltozásra. Egy függöny nélküli, nagy ablakokkal teli házban a férjem ül egy üvegkalitkában, kendősen, mint egy cigányasszony, és kártyákat rak ki az asztalra. Közben attól tartok, hogy a szomszédok belátnak a házba. A kert végében kimért lassúsággal vonulnak a szarvasok. A férjem a lapokat szótlanul rakja az asztalra. Kimért mozdulatokkal, egyedül.

Tudtam, nem lesz beleszólásom azokba az eseményekbe, melyeket ez a költözés elindított.

Évek múltak, s azóta nélkülem rakja a kártyát.

 

***

 

A kisgyerekem egyéves volt, amikor a kétutcás faluban a csillagos égbolt leereszkedett, szinte a földet érte. Lámpa alig az utcán. Ment, kis szeme az égen, a térdemre fektettem először, utána mindig úgy járt este, szeme a csillagokon. Sarlószerű újholdat is látott, s egy napon, a szoba ablakából kifele nézve – előttünk a zöld mező, az út túloldalán feszület –, megszólalt:

– A kistesók ott vannak szemben. A sárga kisfiú meg a másik.

A szőke szót nem ismerte. Hiába kérdezgettem, kiket látott ott. Tudtam, hogy a két kistestvérét. Akik nem születtek meg.

Kis testük szivárványcsúszdán. Két kis angyal.

 

 

Egy délután tornázni mentem a szomszéd faluba, de vihar kerekedett, nem jöttek a többiek. Elkezdtem egymagam a gyakorlatokat. Hirtelen hajoltam előre, tüdőm tele, a hirtelen mozdulattól módosult a tudatom, és másodperctöredék alatt pergett le szemem előtt egy látomás:

Két kicsi angyal könyököl a felhőn. Akár a régi porcelánokon, bögréken. Pufók arcúak, göndör hajjal. Kis tollszárnyuk suhog. Könyökölnek, s mikor hozzájuk érek – én, kozmoszban úszó, tarka mintás, fekete testű kígyóalak –, hátam mögött a feketeségből felsejlik a föld, mint tarka, kék-zöld labda –, hirtelen leröppennek a felhőről, körtáncolunk, gyorsan, egyre gyorsabban, gyorsabban, s hirtelen mozdulattal elengednek, szinte letaszítanak a mennyből. Ettől mélyen elkeseredem, majdnem sírok.

A képsor elevenebben él bennem, mint ideáti életünk bármely jelentős eseménye.

 

 

Egy este a szárnyas lény ott lebegett fölöttünk. Harmincas férfialak, talán idősebb, kortalan. Hosszú, tollas, hófehér szárnyai a földet érték. Megtisztelő volt a jelenléte, hatalmas égi lény, magas szellemiségű. Döbbenten gondoltam rá.

Bár tudtam volna, miért jelent meg akkor. Velünk lenni? Megmutatta magát? Vagy csak megakadályozta a fogantatást? Nem jöhetett ott, akkor, általa létre?

Mindennek rendelt ideje van.

 

 

Mese, de meddig? Meddig terjed a gyermeki hit? Az álmok világa? Hazajövünk, fekszünk, kelünk. Vannak esti pillanatok, szépek, kevesek. Angyalok jelenléte a szobában.

Egy este együtt voltam vele, majd elszundított mellettem az ágyon. A nagy, földig érő szárnyú angyal alakja a sarokban derengett. Már ismerősként szóltam hozzá.

– Látod, nem vagyok egyedül – kicsit hetyke voltam –, látod!

Csak állt szótlanul. Jelenléte megszentelte az együttlétünket.

 

 

Az álmokat is az angyalok küldik.

Szent Iván éjjelén a lányok meglátják a jövendőbelijüket. Álmomban karácsony volt, egy fehér abrosszal leterített, hosszú asztalnál ettünk, s a másik szobában, ami toronyszerű volt, körben három nagy függönyözetlen ablakkal – átjáró múltba, jelenbe, jövendőbe –, egy ágyon a lánya feküdt háttal nekünk, nem kelt fel, talán beteg volt. Nem bolygattam.

Fakó plüsspárnák voltak a díványon, arra gondoltam, ezeket rendbe kellene szedni, nagyon régi időből valók. Álmomban is a gondoskodás.

Félrehívott egy másik szobába, ahol egy ismeretlen, acélkék pulóveres férfi állt a bal oldalamon, mint egy tanú, és nagyon komolyan figyelte, amint ő elővett egy plüss ékszertokot, abból kivett egy kis rézsodronyszerű aranygyűrűt, amit fel akart húzni az ujjamra. Komolyan vettem át, és felhúztam a kisujjamra, mert olyan kicsi volt, hogy csak arra fért fel.

– Jaj, nem volt idő, de akkor visszacseréli – mondta. Én meg elővettem egy arany karikagyűrűt, és mutattam:

– Ezt nézd, ez a méretem! – és próbálgattam a bal gyűrűsujjamra, le-felhúztam, amíg rászorult, s többet nem jött le.

Három nagy függönytelen ablak. Mit is jósolt? Ő a barátság kötelékét ajánlotta, én többet akartam?

 

 

Az álom sugallatára pár hónapra rá, hirtelen ötlettől vezényelve bementem egy ékszerboltba a körúton, és felírattam egy cetlire egy pár karikagyűrű méretét, árát. Majd átadtam neki. Kiskoromban mindig fel voltam háborodva, hogy miért csak a fiúk kérhetik meg a lányok kezét. Fordítva miért nem lehetséges? Négyévesen eldöntöttem, ha majd nagy leszek, én kérem meg a férjem kezét, punktum.

 

 

Álmomban bemutattam a szüleimnek. Egy parasztudvarban voltunk, fiatalok, falusi ruhában, egy bőr válltáskát tett az asztalra, abból kiszedett papírokat, könyveket, és egy emberfejnyi szép fehér sajtot nedves konyharuhában, azt elkezdte vágni és rozskenyérrel enni, nekem is adott belőle.

Közben az asztalnál ültek velünk szemben a szüleim, a 2000-ben meghalt apám, és kissé szégyelltem magam, mert fiatalok voltunk, ő meg szorongatta a kezem, ölelgette a derekam. Apám úgy tett, mintha nem látná, nem szólt semmit, pedig máskor – még itteni életében – bizony eligazította volna a fiatalembert.

Megint a fiatalság, újrakezdés? Egyszer rég fiatalon ejtettük el életünk fonalát? S most onnan vennénk fel? Hiszen már nem vagyunk fiatalok.

 

 

Egy pici szép templom, mint egy makett látszik egy asztal üvege alatt, mellette a szülőháza abban a bácskai városkában, ahova nyaralni készülök, majd megint két ugyanolyan szép piros-barna téglás templom. Egy utazási iroda üvege alatt csak egy pillantásra láttam meg, mert mire visszatértem, a kép eltűnt. Milyen szép gyerekkora lehetett! – gondoltam.

 

 

Egy este sírtam. Angyal vigasztalt. Hallottam, amint suhogva átrepült a csukott ablakon, és megállt balra tőlem, szemem sarkából láttam a tollát. Féltem tőle, nem akartam látni, de éreztem hűvös jelenlétét, a fuvallatot a hátam mögött. Ilyenkor megborzongok, rémület szorítja össze a szívem, félek. Suttog hozzám, megnyugszom. A hátam mögé áll, hogy ne ijesszen meg a látványával, hűvös fuvallat. Akár most, hogy írok róla. Szeretetről beszél, biztat.

 

 

Ha nem jutsz előre valamely élethelyzetben, idézd fel azt az életedet, amikor rendelkeztél azzal a képességgel, amelynek segítségével meg tudod oldani a jelenlegi életedben az elakadást. Gyertyát gyújtottam…

…és felidéztem. Hiszen voltam örömlány. De akkor mit sem kellett tennem a csábításért, a férfiakért, odaadtam nekik, amit kértek. Tudós voltam, látó voltam, elmezavarodott voltam. Megidéztem a sötétség erejét. És éreztem a hatalmat, mely nem szeretet, hanem leginkább kéj, enyhe bosszú. Piros, szív alakú teagyertyát gyújtottam.

Arca megjelent a láng udvarában. Ott lobogott. Utána elővettem a fénypiros kötelet. Átkötöttem vele a szívét, mely pirosan dobogott, akár a gyertya, ami piros viaszával pillogott, s a piros kötelet átvettettem a saját szívemen. Elsuttogtam egy fohászt. Erős kötelék. Akár egy híd pillére, mely az én szívemtől a te szívedig tart.

– Látod, nem vagy szeretetteljes. Ahogy rá gondolsz, úgy gondolsz magadra. Hibádzik az önszeretet, mely minden más szeretet alapja.

Éreztem az angyalok jelenlétét. Akár most, hogy e sorokat rovom, angyal vezeti a kezem. Itt vannak két oldalamon. Szeretnék az életem megáldani, velem lenni, szeretnék, ha velük lennék esténként, nappalaimat velük tölteném. És még itt vagyok. Gyereket nevelek, gyerekeket tanítok. Felelősséget vállaltam értük. Mennyi gyereket bízott rám a sors!

És a két kicsi, szivárványcsúszdán, angyaltesttel.

Amikor a kötelet megkötöttem a két szív között, a két kis fénytestű angyal körbe forgott a kötélen, ott bucskáztak rajta nevetve.

 

 

Várnom kell. Tekintetem másra fordítani, elmenni, más célokat kitűzni.

Amint hazajöttem, az úton fényt láttam jobbra magam előtt. Tudtam, új következik.

 

 

Bevillanások, képek, érzések, látom, amint eltemetem a párom, pár évvel élem túl, és zokoghatnékom van, ha csak rágondolok. Nem akarok hamarabb meghalni. Szép kort érünk meg mi ketten. Nekem fontos, hogy gondoskodjam róla, amíg él.

 

Ma itt járt, elmondhatatlan. Csak pár percet tartózkodott nálam, és erős kisugárzása ellankasztott, ábrándossá tett. Ó, mennyire tetszik most! Mennyire boldog vagyok a jelenlététől. Hogy keres. Hogy gondol rám, hogy magához vonzza a gondolataimat.

Reggeltől estig, ha nem dolgozik az agy, ha nem sebes a kéz, ott a tudatomban.

Itt ülök, hátam mögött angyalok vigyáznak rám.

 

 

Mígnem a tehetetlenséget, eseménytelenséget megelégelve, hirtelen előre hajolva, angyallényem kiszáll a tarkómon – földig érő fehér tollas, szárnyával fellibben a felhőig, ahol a két kis jómadár változatlanul ül a felhőn, angyallényem a hóna alá csapja őket, mint mikor valaki piacra visz két szárnyast, és lehozza őket hozzánk. Ott átadja társamnak, aki deréktájon a testébe olvasztja őket, utána fénylik az alhasa. Majd szeretkezünk. A fénylények a méhembe ömlenek, átlényegülnek, majd magzattá nőnek párom szeme láttára, és kicsusszan hirtelen a pici újszülött. Ő döbbenten szorítja kis testét a mellére.

Mennyi cirkusszal jár egy leszületés!

 

***

 

Egy éjjel vihar volt, fújt a szél utca hosszat a Dunáról, rezegtette az ablakokat, befújt a szobába. Álmomban hűvös fuvallatot érzek a tarkómon, mögöttem egy kerek fejű, fekete hajú, harminc-negyvenes férfi a nyakamba suttogja:

– Wie ist dein Name?[2]

Utána a tárgyak a földön maguktól mozogtak. Féltem.

Felébredve délutánig gondolkoztam, ki tett nálam látogatást a szellemvilágból.

Délutánra derengeni kezdett: a lakás egykori vásárlója, haszonélvezője lehetett, aki évekkel korábban elhunyt. Érezni akarta a szeretetenergiát.

 

 

Az álmot elmeséltem mindenkinek. A rokon lánynak is, aki hozzám jár tanulni.

– Biztos, hogy ő volt, a bolond nagybácsi! Kerek fejű, fekete hajú. Ó, de fösvény volt, kulcsa volt a lakáshoz, feljárt vidékről, spórolt a telefonon, nem szólt, hogy jön, úgy várt ránk a sötét konyhában, nem gyújtott villanyt, azon is spórolt, hazajöttünk az iskolából, nyúlok a villanykapcsolóhoz, és megszólal a sötétben:

– Szia!

Halálra rémültem.

Majd rám nézett jelentőségteljesen:

– De miért jött?

 

 

Hm. Miért is jött…

Két napra rá elbeszélgettem vele. Magyarázott. Tanított.

– Lehetnél kedvesebb vele. Légy hozzá jó, légy kedves. Azt szereti. Légy szerető, hűséges feleség. Ne búsulj, légy vidám. Szeress mindenkit.

 

 

Hogy a fene egye meg, bezzeg az én angyallá lett kedves nagyanyám, akivel soha nem álmodtam, elmehetne valakihez megkérni, legyen figyelmes és törődjön velem. Velem, nekem, enyém, engem, én! Én miért nem?

Én, én!

Olyant szeretni, aki kedves, figyelmes és szeretetreméltó, igazán nem nehéz! Olyant szeress, akit nem könnyű szeretni! Aki nem hagyja magát! Aki olyan, mint te! Aki magára gondoló, parancsoló, és félresöpri a másikat az útból. Azt szeresd!

Tanuld csak az önszeretetet! Mígnem az arkangyal a harsonával eligazít.

Denn er selbst, der Herr, wird mit einem Feldgeschrei und der Stimme des Erzengels und mit der Posaune Gottes herniederkommen vom Himmel…[3]

 

 

 

Angyallényünk tarkón át kiröppen a testből. Egy aranyerdőben találkozunk aranytisztáson. A fény is aranyból van, átmossa fénytestünk. Testünkből aranyfény árad. Lényünk érintés nélkül ölelkezik, összefonódik. Szárnyunkkal átöleljük egymás fénytestét. Mintha az egész világot ölelnénk át, minden egy, szárnyunk-karunk a világot vonja magához, szívünkben a kozmosz dobban. Mi kint, az bent, ami bent, az mindenhol. Egyetemes szerelem.

Ha szeretsz valakit, a világot vonod kebledre.

 

 

A kisfiú vékony gyerekhangon szól hozzám odaátról. Az aurámban jobb oldalt, a fejem mellett, mint glóriában ott a gyermek.

Jelentkezik, hallat magáról. Talán még tennem kell valamit, valami még nincs elkészítve számára? Nekem kell változnom? Szeretnem kell édesapát. Elfogadni, megkérni arra, hogy jöjjön. Félretenni minden büszkeséget, megkérni szépen. Édesapa, szeretnénk a családod lenni.

 

 

 

Már gyertyát sem gyújtok. Érzem a jelenlétét, néha félek hátranézni, fel kell emelkednem azokról a síkokról, ahol megkörnyékez a félelem.

 

 

Álmomban beszélgettünk. Csak úgy rendesen, csendesen, mint öreg házasok, megbeszéltük a mindennapit. A valóságban is ezt tesszük, már nem bántó, figyelmes. Készséges. Megváltozott.

 

 

Bizonyos dolgokhoz pedig idő kell. Van, amihez sok idő. Mert ha hamarabb kapjuk meg, amire vágyunk, talán nem találjuk annyira jónak, mint amilyennek vágyjuk.

 

 

Ördögös

 

A ház, melybe hazahoztak a szülészetről, a háború előtt egy ember tulajdona volt, magas tűzfalával, két szintjével: fent csak mi laktunk, mellettünk egy iszonyatosan elhanyagolt üres lakás kongott. A tulajdonos odajött néha, kinyitotta a poshadt levegőjű szobákat, szellőztetett, miközben elszívott pár büdös cigarettát, én a nyomában.

– Géza bácsi – beszéltem hozzá négyévesen, s lopva, amikor nem látta, kivettem a tornáckorlátról a hamuzóból az elnyomott csikket, széttekertem és kitekergettem, megcsodáltam a friss nikotintól rozsdára színeződött szűrőpapírt, játszottam vele, lebegtettem, és egyáltalán nem zavart a szaga. A gyerekek másféle szagélménnyel rendelkeznek.

Géza bácsi az egykori tulajdonos volt, akitől államosították a házat, feldarabolták, és kiadták lakóknak. Az egyik lakó fent a nagyapám volt, háború előtt rendes bérlő. Ma a házban a tulajdonos lánya lakik a családjával, s még él Géza bácsi felesége.

Géza bácsi furán halt meg: mintha megzavarodott volna, a szenilitástól pizsamában ment ki az utcára, de mivel legalább ötven éve ismerték a régi lakók, senki nem botránkozott meg rajta. Demiánék, Kissék, Salaték, Tathlerék – a hegyre kúszó utcában, ahol egykor I. József császár vitette fel magát ülőhintóban a vártemplomig, az egész monarchia képviseltette magát. Egymással magyarul beszélt mindenki, a családban ki ki hogy.

A háznak furcsa energiái lehettek, kiskoromban nagyon féltem elalvás előtt a sötét szobában. Néha bepisiltem, csak hogy felkeljenek a szüleim, és felgyújtsák a villanyt. A fotel medveként mozdult, a falvédőn a hímzett piros minták kígyóként tekeredtek. A leginkább a falra szegzett nagyméretű perzsaszőnyeg zavart: azon a minták megelevenedtek, mozogtak. Egyszer anyám levette egy húsvét előtt a pirossal hímzett falvédőt, az üres fal mellett nyugodtan aludtam. Hiába kértem, ne tegye vissza, mosás után visszakerült. Nem volt módomban levenni.

Semmiképp nem értette, miért kellene a szép falvédőt levennie. Úgy éreztem magam, mint akit elátkoztak. Bár nem tudtam, mit jelent akkoriban a szó, mostani szóhasználatom birtokában leginkább így jellemezném akkori állapotom. Kívül minden törvényen, ismeretlen és félelmetes erők birtokában, és nincs segítség. Egyedül.

Önszuggesztióval szoktattam le magam a félésről mintegy tízévesen.

A ház szuterénjében két kivetkőztetett apáca lakott – így nevezték nagyanyámék őket, hiszen ápolónők voltak továbbra is, de szerzetesi ruhát nem hordhattak, a rendet betiltották. Minden nap kétszer jártak a plébániára: rórátéra és vecsernyére, napközben ugyanúgy dolgoztak, mint bárki más, nyolc órában, a kórházban. Hosszú barna hajukat egyszerű fonott kontyban hordták, egyik kicsi és mosolygós-kerekded volt, a másik szikár. Kis Berta, Nagy Berta. Székelyföldről származtak mindketten. Ami biztos jele volt szerzetesi létüknek, a nyakukban csüngő kereszt. Divatból sem hordott olyant akkoriban senki.

Az alsó szinten laktak, a félig földbe ásott szoba-konyhában. Enyhe salétromszaga volt a két helyiségnek. Idővel lakást vettek maguknak, és elköltöztek egy jó környéken levő lakónegyedbe.

Négyéves lehettem, amikor megértettem, hogy apácák. Jézus menyasszonyai. Nosza, akkor biztos félnek az ördögtől – gondoltam. Négyévesen operett-betétet énekeltem, kuplékat, az óvodás énekek untattak. Anyám óvónő volt, két és félévesen már hordott magával az óvodába.

Délután, amikor aludtak a felnőttek, lementem a falépcsőn a füves udvarra, és megálltam Berta néniék ablaka alatt. Csend volt. Először halkan, majd egyre bátrabban danolásztam, hogy Ördög vagyok, lent lakom a pokol fenekén – a poklot jól megnyomtam. S a refrént, miszerint Zimm, zumm-zumm-zumm, féljetek, rögtön végzek véletek! – csak úgy pattogtattam.

Csend. Nem csüggedtem. Egyre inkább győzködtem őket: Mert az ördög oly hatalmas úr, mindent tud és elárul! – mígnem kijött szikárabb Berta, és a kezembe nyomott egy kis kerek csokoládét. Még meg is dicsért, hogy milyen szépen énekelek. És hazaküldött.

Leforráztak.

Hiszen én meg akartam őket ijeszteni! Mert egy apáca csak fél az ördögtől! Még az ördög említésétől is. Ráadásul anyám is lejött, és felszólított, hogy ne zavarjam Berta néniéket, mert alszanak. Nem így képzeltem az egész produkciót. Arra gondoltam, hogy már csak az ördög szó kiejtésétől is libabőrös lesz egy apáca, és mivel én nem vagyok az, nekem szabad a számra venni ezt a szót minden következmény nélkül. Sőt még ijesztgetni is szabad másokat vele. Mintha hatalmam lett volna egy szó birtokában mások felett, olyanok felett, akik kiszolgáltatottak. Jézus erejét nem ismertem. De az ördög számomra kéjes, delejes lény volt, akivel sokkal inkább azonosultam, mint angyalokkal, apácákkal. Távoli lények, nekem az ördög volt mindenekelőtt hasonszőrű.

 

***

 

Annál is inkább az ördöggel szimpatizáltam, minekutána apám számtalanszor kicsi ördögnek nevezett. Ez nekem roppantul tetszett már kétéves koromban is. Hogy olyan eleven vagyok, mint egy kicsi ördög. Az életszerű, az eleven, a mozgás számomra mind az ördög képzetével társult. Az ördög úgy általánosságban életrevaló koma volt.

Láttam képeken is: nem volt annyira csúnya és ijesztő, inkább komikus. Nekem is mondta apám, ha már nagyon elevenek voltunk a húgommal, hogy:

– Mi van, belétek bújt a kisördög? Ha meg vigyorogtunk: – Na mi van, az angyalodat látod?

Persze egyik sem érintett minket. De az ördög-angyal párosból az előző volt velem hasonszőrű. S a későbbiekben, ahogy polarizálódott minden körülöttem, és kikerültem a kisgyerekkor egyetemes harmóniájából, úgy éreztem, tolódom mindig minden esetben a fekete, a rossz, a csintalan, az eleven, később az agresszív fele. Mindenből, ami megosztható volt, és lehetőség volt a választásra jó és rossz között, számomra a rossz, mint jó tréfa, volt a megfelelő választás.

Persze apámnak is volt ebben szerepe. Az enfant terrible[4] hetvenhez közeledve sem halt ki belőle. Lelke mélyén, mint minden mentálisan ép férfi, ott őrizte azt a négyéves óvodás gyereket, aki csintalan, sőt elvetemült, aki túljár mások eszén.

Lementem vele a pityókaköves utcánkon. Lent buszmegálló, gyalogátjáró. Hónap végén a rendőröknek be kellett hozni egész havi lazsálásukat és begyűjteni az utolsó napokban a büntetéseket. Lehetetlen és rosszul elhelyezett átjáróknál cirkáltak, melyeket mindig szabálytalanul használtak, ha időben buszra akart pattanni valaki. És lejöttünk a hegyről, melynek oldalában kétszintes házunk volt, jégsisonkákat kerülgetve, apámmal kézen fogva – és nem tudtunk átvágni az úton, hogy átmenjünk a buszmegállóba. A rendőr le-feljárt mintegy huszonöt méteres szakaszon az úttest közepén. Épp nagy csend volt mindkét buszmegállóban egymással szemben. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték, amint apám, aki már végignézte a le-fel cirkálás két-három ütemét, és látta, hogy a rendőr rendes, tempós, és sohasem néz hátra, fogta magát, és mikor a rendőr elindult, távolodva tőle, csendben, tempósan, cseppet sem sietve, nem osonva, lazán, átlépdelt a tiloson.

Ezt a filmet ma is látom, retinámba égett. Az ostoba szabályok kikerülése.

Anyám csak annyit mondott idegesen, kényszeredetten:

– Na, nézd meg!

Anyám senkivel soha nem volt szolidáris. Még hogy megértő?

Később, mikor már megértettem napi csetepatéik tárgyát, azt vettem ki belőlük, hogy apám csinált valami nem elfogadhatót, anyám később megtudta, és számon kérte. Csakhogy apámat nem lehetett számon kérni. Vállat vont, ahogy a kutya rázza le a bogáncsot a bundájáról, és goromba lett:

– Úgy volt, és kész, mit rágódsz rajta? Hagyj nekem békét!

Ezt azokra az esetekre is alkalmazta, amikor más nő válópert emlegetett volna. Anyám is emlegetett, apám vállat vont erre is. Nem ítélkeztünk, és nem foglaltunk állást. Igazából nem tartozott ránk, jobban szerettük volna, ha anyám igazságcsinálás helyett boldogságcsinálással foglalkozik, de legalábbis gyerekcsinálással, nagyon szerettünk volna kamaszkorunkban egy kisöcsit. Ezt olyan kitartón és esengve kértük az akkor már ötvenhez közeledő anyánktól, mint bármelyik gyerek egy focilabdát vagy hajas babát. De nekünk kisöcsi kellett. Anyám tanácstalanul mosolyogva nézett körül, vállat vont, és ránk hagyta. Ő, aki minden helyzetben világosságot akart, ránk hagyta, itt nem akart magyarázni, számon kérni, semmit.

Nyolcvanévesen egy dolgot bánt: hogy a két öcsénkből még magzatként angyalt csináltatott. Persze, apám utasítására. A hatvanas évek családtervezési eszköze az abortusz volt. Mit volt mit tenni? Anyám elmúlt negyven, apám hatvan akkoriban. Hát nem is csoda, hogy elvetette őket – mondhatták.

Ha az ember nem hagy teret a csodáknak, azok máshol sarjadnak ki, másnál szökkennek szárba.

 

***

 

A férfiorvos-társadalom előtt ex lex[5] lettem majdnem, hogy negyvenhárom évesen csak, és azért is gyereket szültem.

Én nem mondtam, hogy besikerült. Hogy dekrét-gyerek[6], mint ahogy anyám a húgomról állította, akinek fogantatása egybeesett a diktátor abortusztilalmának bevezetésével. Annyi gyerek született, hogy nem fértek el az iskolában. Az elsős húgom a két pad között a lyukon ült, amíg novemberre előszedtek egy nyugalmazott tanító bácsit, aki elvállalta a közel hetvenes létszámú osztály felét, és végigvitte a megszaporodott gyereksereget negyedikig.

A húgom állt az esti híradókor a képernyő előtt, mely mindig a bácsival[7] kezdődött, aki mindenhol ott volt. És anyám – a maga malíciájával – rárivallt az alig két-három éves húgomra:

– Na most köszönd meg a bácsinak, hogy VAGY!

A húgom odafordult, és illedelmesen megköszönte.

Ördög vagyok, ott lakom a pokol fenekén!

Mert engem az ördög hozott, az ördögök szánkáztattak, meg az ördög fog szánkázni a hátamon – szóval volt velem elég baj, de épp meg is találták a megfelelő kezelést.

Apámat is az ördögök viszik majd a pokolba, és ördögök szánkáznak majd a hátán – mondta minden este mezőségi nyaralásunkkor a pokaittá[8] lett nagynéni.

– Te, Bandi, majd a kénköves pokolba kerülsz, ha meg nem térsz.

S én láttam, amint apám, törölközőjével a nyakában, lenge gatyában lépked a kénköves füstben, mintha gőzfürdőben haladna, vagy tempósan menne át a szigorú, büntetni akaró rendőr háta mögött. A hátán szánkázni kívánó ördög meg lendületesen masszírozza. A pokol is csak egy kedélyes és humoros hely, meleg van, nem fázunk, aztán meg az ördög is csak ember, vele is szót lehet érteni – ha nem is gondoltam, de ilyen jóleső érzéssel aludtam bele a néni átokszórásába, mellyel megtévelyedett unokaöccsét igyekezett keresztényibb magatartásra bírni. Apám lerázta, mint a kutya a bogáncsot:

– Hagyj békén, Ilus, inkább aludjunk.

Hogy eljöttek-e az ördögök érte halála előtti napokban, meglehetős. Három éjjel haldoklott, erős halálfélelme volt. Nappal aludt. A szíve nem bírt leállni, az orvos szerint a huszonöt-éveseknek sincs olyan erős szíve, mint apámnak volt a 92. évében. Már nem akart élni az utolsó öt évben. Először a szerelemről kellett lemondania – ördög vagy angyal munkája, hogy épp nyolcvanévesen esett bele egy lánya-korú volt kolleganőjébe –, aztán megvakult, aztán azt, hogy prosztatarákos, már csak anyámmal közölte az orvos. Nem engedte, hogy papot hívjon anyám. Engesztelhetetlen volt, és haraggal ment a túlvilágra. Az apjával akart mindenáron leszámolni.

 

***

 

Számomra mai napig mintha nem is ott lenne. Idelent, igaz, nem csinál galibát. Nem mondja el a véleményét, ha kell, ha nem, csak ha kérdem. De akkor a rá jellemző módon, szűkszavúan, velősen. Sokszor csak egy-két szót szól. Érthetőn, soha nem félreérthetőn. Pedig azt mondják, azok a lelkek, akik kibeszélnek a mennyországból, mintha meg sem haltak volna, nem komolyan veendők. De ez a rendelkezésre-állás, mint tevékenység, odaát is megmaradt nála.

Ki tudja, most hol van?

S a gondolattól, hogy talán épp a hátam mögött, először a fülem pereme bizsereg, majd a haj mered a tarkómon és hűvös fuvallat, űr-érzés a hátamban.

Pokol. Hol a te fullánkod?

 

***

 

Hat gyertyával dolgoztam. Először egy zöldet gyújtottam meg. Aztán két pirosat vettem, egyikre a szerelmem, a másikra a saját nevem karcoltam, majd három fehér gyertyával vettem őket körbe.

Míg a zöld gyertyával jártam, a térben megjelent egy zöld fényoszlop, egy kupolás fejű fénylény, féltem tőle. A hátam mögé került, nem akartam látni. Ilyenkor fel kell jönnöm azokról a síkokról, ahol megkörnyékez a félelem. A félelem az ördög munkája.

Egy másik világba kerültem, ahogy a gyertyák melegítették az arcomat. Milyen kár, hogy a mai ember nem él gyertyafényben!

Azokban az órákban minden megváltozott, idegen erőket éreztem, lendült a szoba, belém hasított a felismerés: itt nemcsak én vagyok. Magamban is nagy, felzaklató erőt éreztem. Amikor meggyújtottam a piros gyertyákat, végig imádkoztam, a zöld fénylény a bal felemen állt, de már nem féltem annyira.

Mit jelent a zöld angyal? Lelki egyensúlyt, reményt, akkor jelenik meg, ha valamilyen kapcsolatunk javításra szorul. Amint teltek a percek, végignéztem, ahogy a két piros gyönyörűen egybeolvadt, és teljesen leégett. Utána elaludtam. Reggel hatkor megébredtem, épp akkor hunyt ki az utolsó fehér gyertya.

 

***

 

Eltelt a rövid éjszaka, és nem voltam másnap fáradt. Vidékről utaztam haza kora délután, a kerti gyöngyvessző virágzott úton-útfélen. A megállóban vártam, lányok szálltak le, törték az ágakat. Néztem.

– Tetszik szedni virágot?

– Köszönöm, de sajnálom letörni, úgysem marad meg. Estére, holnap reggelre mind lehullatja a szirmát.

A lány vállat vont, és tovább törte a bokrot.

– Tessék! – és a kezembe nyújtott pár ágat.

– Jön a busz – mondtam.

– Mi az ellenkező irányba megyünk. Csak ezért szálltunk le, hogy virágot szedjünk holnap a ballagásra.

Felszálltam a buszra. A buszsofőr évődve kérdezte:

– Ki fog itt takarítani?

– Na, igen – és elmeséltem a lányokat. Néhány ember, aki a közelben ült, mosolygott.

A gyöngyvessző holnapig az éjjeliszekrényemen illatozik. Ma kaptam egy csokorravaló virágot. Idegentől.

Melyik angyal is járt itt?

 

***

 

Megnyugodtam, nincs bennem vágyakozás. Majd csak jön, és lesz olyan alkalom, hogy találkozzunk. Azt kívántam, legyen benne vágy, hogy együtt legyünk, amíg élünk. A lélek odaát öt társat választ. Mégis idelent annyi az egyedülvaló ember. Mindet vagy legalább egyet felismerünk abból az ötből.

 

***

 

Az éjjel hónapok óta először megjelent álmomban. Fent voltunk a lakásán, a lánya is velünk, nem történt semmi, főztem, beszélgettünk, egyszerűen csak együtt éltünk, mint egy család.

Majd jön a valóságban is. Mindig úgy kezdődött, hogy elkezdtem intenzíven álmodni vele, aztán egyre gyakrabban jött, különböző ürügyekkel, és egyre később, aztán egyszer csak felhívott, hogy jön este.

Kicsit szundított, és hazament. Egyszer kértem, hogy töltsünk együtt egy éjszakát, megígérte. De nem került akkor rá sor.

 

***

 

Vasárnap a templomban a gyerekem egy gerberát adott. Hazavittem, a gyöngyvesszőt kivettem a vázából, elfonnyadt. Helyére tettem a gerberát az aszparágusz-szállal.

Azóta nyugodtan alszom. Most nagyon sok energiát küldtem a kozmoszba, az a tarka kígyóalak csak teszi a dolgát.

A kígyó amúgy is evilág és a túlvilág között siklik: felfal egy kecskebakot, egy hétig alva emészt. Ha felébred, útra kel és úttalan utakon jár, míg megtalálja párját erre az életre. Későn éri e szerencse.

 

***

 

A kígyó nem lábatlan gyík. Siklik. Repülni csak álmában tud. Láttam a repülős bemutatót a Duna-hidak fölött, és azt kívántam, bárcsak egy következő leosztásban valami hasonló szárnyalót élhessek meg. Hogy repüljek a napba. Nem ezt a földöncsúszó, porbansiklót. Nem.

Amikor a vadászgép felröppent a híd alól, füstfelhőt húzva maga után, vele szárnyaltam én is.

A gyertyák füstjével elillantam lélekben kicsit.

 

***

 

Ma reggel villamosra szálltam, egy megálló után vettem észre, hogy nem jó irányba tartok. Mintha csak az angyalok irányítottak volna. Visszautaztam. Felültem a jó vonalra. Rögtön egy szimpatikus kutyus az első ülésen, oda ülök szembe vele. És elkezdek beszélgetni a gazdájával – rokonszenves harmincas férfi. Kérdem, mennyit van otthon a kutyus egyedül. Tudja-e vinni sétálni reggel-este.

– Én otthon dolgozom, ezért bármikor el tudom vinni sétálni. De legjobban azt szereti, ha együtt vagyunk – magyarázta. – Csak így tudtam elhozni az Illatos úti menhelyről.

Régmúlt idők kutyámról beszéltem. Mennyire él az emlék, mintha el sem ment volna. Olyan volt, mint az ördög, a látványától féltek, pedig soha senkit nem bántott. Félelmetes volt, ahogy szelte a levegőt, testetlenül repült. Pásztorkutya volt, zsigereibe kódolva a terelés. Kerítést nem ismert. Természetére és külalakjára is hasonlított a gazdájára. Nem tűrte a fogságot, bezártságot. Úgy is halt meg: ment a szerelme után, párzáskor, mint most, áprilisban nem látott, nem hallott. Csakhogy a kiszemelt kutyalány a főút másik oldalán lakott, s Matyit elütötte az autó.

Igen, a kutya is azt szereti, ha vele vannak. Nemcsak a gyerek. Ha együtt vagyunk otthon vagy bárhogy.

Az egész beszélgetésből az „otthon dolgozom” ütötte meg a fülem.

Angyali jelzés? Nem találtam sem fehér tollat, sem más jelt. De ha az angyalok üzennek, kihallok egy szót, kilátok egy betűt, egy számot. Megerősítésre várok.

 

***

 

– Add ide azt a javítást – kérte, s álltam mellette, kezemben papírokkal, magyaráztam, hol kellene javítani a szövegen. Csak álltunk, én a bal oldalán, jó fejjel alacsonyabb nála. S ahogy magyaráztam, és ő is beszélt, éreztem, hogy bekebelez az aurája, átcsap rajtam a testi vonzalma, felemeltem a fejem, légszomjam volt. Elfordult tőlem, piros volt az arca. Lehajtotta a fejét. Majd elment. Ilyenkor, amikor menekül a közelemből, megáll a nyitott ajtóban, onnan beszél, megy a lépcsőn lefele, és magyaráz.

Tavaly kérlelt, amikor elküldtem:

– Valljuk be, nagyon erős köztünk a testi vonzalom.

De én nemet mondtam. Egy asszony nem fogkefe.

 

***

 

Ki küldi a testi vonzalmat? Amikor két ember az utcán találkozik, és már érződik a vonzalom, amikor nem megfelelően viselkednek, vagyis úgy viselkednek, ahogy nem akarnak.

Amikor egy teremben ülnek, és a teremben ülők felkapják a fejüket, és érzik a két ember közötti vibrálást. Hogy itt történik valami, és ők is részesévé lesznek a testi szerelemnek. Holott csak ülnek egy teremben, emberek közt, a terem két távoli oldalán.

 

***

 

A test cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, versengés, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.

De a Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. [9]

 

***

 

Templomban voltam, kevesen jöttek, jó prédikációt mondott a legátus. Két igét kaptam: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. S a másik nagyon alkalmatos volt délelőtti állapotomhoz: A szeretet sok bűnt elfedez.

Fel is hívtam, mondtam neki ezeket, úgy tűnt, örült neki.

Átéreztem, milyen tehertétel a házasságtörés.

 

***

 

Először az egyik éjjeli lámpám hunyt ki, aztán tettem egy másikat helyette, az égett egy darabig, majd az is kialudt. Akkor már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Olvasni sem tudtam, jó darabig forgolódtam, s mire elaludtam, nagy zúgással elindult a számítógép – ami tudomásom szerint ki volt kapcsolva. Egy ideig eltartott, hogy összeszedjem magam, és átmenjek a gyerek szobájába. Ott próbáltam aludni, de nem tudtam, annyira zúgott a gép. Aztán egy idő után csak visszamentem, és kihúztam a konnektort a falból.

Másnap szóltak a szomszédok, hogy áramkimaradás volt 11 óra tájban, állítólag az utcán is lámpákkal járkáltak. A számítógép pedig frissítette magát. Én meg arra gondoltam, hogy ha valaki akar velem beszélni, az tegye meg nappal, éjjel meg hagyjon aludni.

Aztán ma este a nagy csendességben kiégett karcoló hanggal a villanykörte, az is jól megijesztett, hátha szétrobban.

 

***

 

A másik síkon dől el minden csata. Idelent már csak a kimenetel zajlik. Álmomban együtt voltunk, egy kórház alagsorában ültem az ölében, szeretkezni próbáltunk, de fehér alsó volt rajtam. Majd egy lépcső alá vonszolt.

Érzem az energiáit, már keres a másik síkon. Kis idő csak, és itt lesz.

 

***

 

Álmomban kisbaba mozgott a hasamban, jobb oldalra fordult, kis hegyes orra kibökte a hasfalam. Belebeszéltem az álmomba, megsimogattam, és annyit mondtam:

– Kisfiam.

A fiú magzat jó jel. Forduló, életszakasz-határ. Valami elkészült. Valami történni fog, valami vagy valaki eljön.

 

 

A születésnapom közelgett. Felhívtam előtte pár nappal, és határozottan kértem, jöjjön át, hozzon egy csokor virágot vagy bonbont, vagy italt. Vagy mindhármat. Mert megérdemlem. Annyi mondott:

– Jó-jó.

Azon a napon, amikor jönnie kellett, egyikünk sem jelentkezett. Eltelt a nap, a délután, hazajöttem, eltelt az este. A gyereket lefektettem, megvártam, amíg elalszik – úgy mint tavaly, amikor esténként titkon együtt voltunk.

S akkor felhívtam. Egyik telefonja hangpostára kapcsolva. A másik hosszasan kicseng, nem veszi fel. Nem akartam gondolkozni azon, miért nem. Tárcsáztam párszor, majd nekifogtam rendet rakni a konyhában, teát főztem, mert hasmenésem lett. Visszahív. Hogy előadáson volt, ezért nem vette fel. Kértem, jöjjön át, halvacsorát készítettem.

– Leteszem az autót és megyek.

Vártam. Jött. Épp az ágyneműt húztam át, de nem jött be a szobába. Kint maradtunk a konyhában, tálaltam, evett.

Emlékszem, nagyon sok idő telt el, amíg egyáltalán ételt fogadott el tőlem. Csak jött, szeretkeztünk, hiába kínáltam. Történnie kellett valaminek, amíg elfogadta az ételt, mint a sebzett vad. Most szó nélkül leült enni. Néztem. Úgy evett, mint a vendéglőben. Abroszt terítettem neki, színben hozzá illő szalvétát tettem. Néztem az arcát. Ezt a pofát kell néznem életem végéig? Hallgatok, hagyom beszélni, kortyolgatom a lósóska teát, melyet hasfogónak főztem. Picit pösze, jól hallom? Épp csak gyakorlott fül hallja. Aki nem veszi észre, azt csak irritálhatja. Üdítőt kér.

– Nincs – nem akartam mondani, hogy arra nem adok pénzt.

– Akkor ásványvizet.

– Az sincs, nem cipelem.

– Akkor csapvizet.

Felállok, adom a vizet pohárban. Megszólal bennem a hang:

– A férjem.

Megköszöni a vacsorát, feláll. Megölelem, tűri, majd igyekszik szabadulni, szinte dulakodunk.

– Most normális voltam? – kérdi.

– Igen.

Ha tavaly így viselkedett volna, nem küldöm el. Hiába, ha az ember érzelmileg érintett egy kapcsolatban, előfordul, hogy abnormálisan viselkedik. Hagyom menni. Kicsit meglepődik, ilyen könnyen. Nézek utána a lépcsőn.

Éjjel sokáig nem tudok elaludni. Forgolódom. Játszmázik, persze. Megmutatja, hogy nem egykönnyen kapható. Csúnya is, rossz természetű is. Nehezen fogadtam el. De elfogadtam. Most már csak várnom kell. Másnap felhívom, beszélünk. Majd ismét felhívom. Beszélünk.

Hogyne tudnám, hogy van barátnője, hiszen álmomban megjelent. A lakása olyan volt, mint kert – a lelke – nyitott volt. Mindenkit közel enged magához, nem válogatja meg a barátait. Bárki lehúzza. Az a nő is becsapja.

– Téged nem érdekel, hogy barátnőm van? – kérdi.

– Nem. Nem érdekel.

Majd visszhangzik a fülében. Nem. Majd visszatér hozzám. Azon a másik síkon elkergettem a nőt azon az éjjelen, amikor vacsorára hívtam. – Elég volt, takarodj ki a lelkéből, takarodj az életéből.

Fel kell jönnöm azokról a síkokról, ahol megkörnyékez a kétely. Ott már ördögök cserkésznek. Az az ő vadászterületük. El ne fogjanak. A kétely is ördög munkája. Bíznom kell – vakon.

 

 

Miért születtem ebbe a családba? Előttem egy fiú lett angyallá, születésem után másik kettő még magzatként. Nem maradt itt fiú egy sem.

– Be szép gyermek volt! – sóhajtott fel anyám, féléves bátyámra emlékezve. Ebből azt szűrtem le már egészen kicsiként, hogy nem vagyok szép.

– Koravén – jelentette ki fellebbezhetetlenül a szomszéd vénasszony. Én ugyan nem hallottam, de valaki, talán épp anyám, gondoskodott róla, hogy eljusson hozzám ez az információ. Apám vett védelmébe, mikor anyám a húgom angyalhaját dicsérte.

– A nagyobbiknak meg szép hullámos haja van! – ezzel ugyan nem lehetett vitatkozni. De nem is győzött meg arról, hogy szép lennék. Hagyjuk a szépséget. Van ügyesség, gyorsaság, cselesség, okosság, erő és kitartás, bármi, amivel imponálni lehet, főleg apámnak, ha már az ő figyelmét felkeltettem.

Pici koromban belecsimpaszkodtam a nadrágjába, amíg felvett a karjára, emlékszem a szagára: friss borotvakrém illat fedett le idősödő bőrszagot. Így ez az elegy jelentette nekem a teljességet. Anyám szagtalan volt.

 

 

Születésnapomon, jó fél évszázad elteltével megöleltem a szerelmem, és megdöbbentem az illatélménytől. hogy lehet, hogy ugyanaz? Még mindig az a borotvakrém van forgalomban? Vagy hajlamos az ember bármivel is áltatni magát, ha szerelmes? Felépít egy álomvilágot, és ragaszkodik mindenáron hozzá? A szaglás nem csal. Évtizedek múltával sem torzít.

 

 

Fiúnak vártak, elhunyt bátyám pótlékaként, férfinak szocializálódtam. Utolsó nagy férficsatám egy munkaügyi per volt, melyet elvesztettem: minden nőt elküldtek, csak férfiakat tartottak meg. Nem tudtam bebizonyítani. Elfordultam a férfias pályáktól, és soha vissza sem akartam menni dolgozni. Nő akartam lenni, védelemre, támogatásra szoruló. Csimpaszkodtam volna arra, akit arra érdemesnek tartottam. De fehér lovon herceg, palotával, úszómedencével… vagy akár támogató hozzáállásával – jött, és ment. Talán ha már nem lehettem fiú, érne valamit, ha fiat szülnék, talán a párom sem hagyna el, talán én is lehetnék valaki a fiam által. A cigányok csak akkor esküsznek, ha fiat szül az asszony. Egy fiús anya magabiztos. Ha a gyereke apját nem is, legalább a fiát tudja magához kötni. A lányok kirajzanak, és kritikusan szemlélik az anyjukat harmincas éveik táján. A fiúk soha ki nem ábrándulnak az anyjukból. Minden anya-fia kapcsolat sírig tartó szerelem.

– Légy önálló – üzente apám a túlvilágról. Ez a feladat.

Itt maradtam egy női testtel, egy burjánzó, utóvirágzó húshalmazzal, mely utoljára még szép virágot bont. Csak a méhek nem jönnek beporozni a bibét.

Miben telik örömem?

 

 

Ma szerencsés napom volt: reggel két ötforintost találtam a járdán. Délután több négylevelű lóherét, sőt egy ötlevelűt is a Rákos-patak partján. Felhívtam jókedvvel, és elújságoltam neki. Kértem, csináltassa meg az ablakot, mert a jótett-lelkek bejárnak rajta.

– Te is bejöttél az éjjel. – Nem tudom, honnan támadt ez a gondolatom.

– Én nem mentem be éjjel – felelte kimérten.

– De bizony bejöttél! – közöltem ellentmondást nem tűrően. Nem ellenkezett. Álmomban a mellem simogatta, s hirtelen felébredve elszállt a taktilis álomélmény. Már a másik szférában meglátogatott kétszer is. Minden ott dől el.

 

 

A szent asszony óvatosan tartja tenyerében a feszületet, mintha készülne megcsókolni. Özvegyasszonyból lett Krisztus menyasszonya. A lehetetlennek tűnő kívánságok beteljesítője[10].  Úgy tartják, képes minden kívánságot teljesíteni. Őhozzá imádkozom. S ahogy könnyek közt kiárad a fohász, a válasz már ima közben érkezik: egy kis kápolnához irányít, hogy oda menjek el. Szent Rita Plébánia.

 

 

A kisfiú hátulról átölel fénykarjával. Itt áll, és felissza magát az ima erejével, megtöbbszörözi ezt az erőt. Fénytestével átölel. Nem vagyok egyedül.

Mint ahogy a családi képen sem. Álmomban egy harmincas nőt ölelgetek, csókolgatok nagy örömmel. És megkérek valakit a népes társaságból, ha már találkoztunk, örökítse meg egy fényképpel az együttlétünket. S ahogy a kamerába mosolygunk ölelkezve – a lánya volt az, csak két évtizeddel későbbi alakjában –, ő is a hátunk mögé lép, majd többen is odaállnak, és egy kiterjedt nemzetségre kattan a vaku.

Befogadtak a családjukba.

 

 

Álmomban fekete elefánt kúszik füves kertben, rémülten menekülök, mígnem kis elefántként előjön, simogatom, megbarátkozom vele, a kelleténél is jobban. Utána jobb oldalt megjelenik ő az édesanyjával, aki megölel, majd ő is megölel, megcsókol, és azt mondja:

– Készítettem neked valamit.

Reggel hív telefonon, hogy készüljünk, elvisz a strandra. Menetben egy öregasszonyt is elfuvaroz a templomig, a körmenet már lement a kismise után, majd közli velem, hogy a magánéletében sehogy sem jut előre. Hallgatok csökönyösen. Aztán csak megkérdem, milyen problémája van.

– A barátnőmmel nem jutok semmire. A volt férje zaklat minket éjszakánként telefonon.

– Rendőrség?

– Már jelentettük, semmit nem csinálnak. – Menjek, verjem meg a barátnőd férjét? – berzenkedek magamban. – Küzdj meg érte, ha kell! – De csak annyit kérdek csendesen:

– Iszik az az ember?

– Igen – s lopva rámnéz.

– Az ilyesmi csak arra jó, hogy megmérgezzen egy új kapcsolatot.

Várakozón néz.

– Nem unod már ezt a sok házasságtörő kapcsolatot? – kérdem szelíden. Tiltakozik erőtlenül. Majd jó strandolást kíván, s elhajt.

Hétágra süt a nap. Vigyorgok, mint akibe belebújt a kisördög, sehogy sem férek a bőrömbe.

Megvárom, amíg ő is dönt. Idelent szabad az akarat.

 

[1] Hamvas Béla, Karnevál. [Budapest]: Medio, cop. 2014. II. kötet, 331.
[2] Mi a neved?
[3] Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből… (ApCsel. I: 4:16) 1 Buch Thessalonich 4: 16. In Bibel, Neues Testament […] Stuttgart: Deutsche Bibelgesellschaft, 1999.
[4] fenegyerek (francia)
[5] törvényen kívüli
[6] 1968-ban hozott az akkori diktátor törvényerejű rendeletet, ún. dekrétet, az abortusztilalomra. Dekrét-gyerekeknek hívták 1969-től az így születetteket.
[7] Nicolae Ceauşescu: Románia Szocialista Köztársaság elnöke 1965-1989. között
[8] hitehagyott, átkeresztelkedett
[9] Szent Biblia, Károli Gáspár fordításában. Galata 5:19-23 
[10] Casciai Szent Rita (1381–1447).

 

Balázs Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Rőt Macska alias Dr. Balázs Ildikó (Marosvásárhely, 1965. május 13.) Wass Albert-díjas…