Valódi életünkhöz való viszonyunk a szerelemben nyilatkozik meg. (Hamvas Béla)

 

Visszafogott fiatalember volt. Naphosszat a számítógép mellett ült munkahelyén, kollegái hasonlóan csöndes férfiak voltak. Csak a portás néni törte meg a csöndes csapat egyhangúságát, nagymamakorú létére mindenkivel váltott egy-két szót, aki ki- vagy bejárt a számítógépes terembe. Tőle hallott néha családról, gyerekről, párkapcsolatról, hiszen Ancika néniből válogatás nélkül csordogált információ fiairól, unokáiról, ünnepi főzésről, vendégfogadásról.

Néha elcsodálkozott: hiszen Anci néni körül eleven az élet, pörög minden, mint valami sorskerék, mely az ő vizein megállni látszott. Naphosszat monitor-infók, kitárult előtte is az élet, mint izgalmas, de távolian elérhetetlen, virtuális világ. Néha otthon is bekapcsolta a gépet, ha fáradt volt, és utazási irodák egzotikus helyekre szóló kínálatait nézegette. Ahova a valóságban sohasem kívánkozott. Kielégítette egy-egy szigetvilág különleges térszínformája, színvilága, töretlen napsütése. A trópusi esőt sohasem mutatták a képek, pedig arra is kíváncsi lett volna. Olykor egy-egy esti programkínálatot is megtekintett: egzotikus ételekkel, kagylókkal, rákokkal, melyeket sohasem evett volna meg – és nőkkel, fiatal, gumiszerűen rugalmas testű, kakaóbarna bőrű fiatal nőkkel. Mint a gumibabák – öltött fel benne, szinte érezte rugalmasan-selymes érintésük, mely hűvös volt, halk, s valamifajta perverzitással töltötte el, mely hirtelen szégyenpírt vont az arcára. Olyankor kattintott egyet az egérrel, s a csodálatosan különleges nők eltűntek a monitorról.

Lefekvéskor feltolultak a képek, már nem is hessegette el őket, s a képekhez az a gumiszerű, picit tapadós tapintásérzet társult, amitől megmagyarázhatatlan megkívánás fogta el. Nem érzett nő iránt még ilyent. Barátnője nem volt évek óta, az utolsót maga küldte el, mert kapcsolatuk menthetetlenül kiüresedett. Idősebb informatikusnő volt, elvált, két kamasz gyerekkel, s a közös érdeklődési körön kívül viszonyuk semmit nem tartalmazott, amiért vállalta volna azt a pár órát, melyet hetente együtt töltöttek. Nem pattant szikra közöttük, mozdulataik inkább a rutin ritmusa szerint követték egymást – lassított, hosszúra nyúló, unalmas filmkockák mintájára.

Hol található ilyen gumibaba nő? – merült fel benne hirtelen, s sohasem érzett késztetése támadt, hogy ennek valahol utánanézzen. Alig emlékezett rá, hogy valami is ilyen hirtelen fellelkesítette volna az elmúlt időben. Talán csak akkor, amikor érettségi után megtudta, hogy felvették a főiskolára – akkor volt ilyen derűs, kitörő örömmel.

Utánanéz. Utánanéz az interneten – határozta el, s ebben a boldogító tudatban elaludt.

 

Másnap nem várta meg, amíg hazaért. Délután, kávészünetben lemondta a közös teázást mondván, hogy valamit még be szeretne fejezni a gépen. S kinyitott néhány egzotikus utazási honlapot. Rákeresett a kereskedelmi- és szórakozás-kínálatra, s már a negyedik lapnál járt, amikor egy egzotikus emléktárgyakat kínáló boltra talált, mely nem egyszerűen sexshopnak nevezte magát: egy amerikai gumibaba-kereskedő ajánlotta életnagyságú guminőit az érdeklődőknek. A honlap címét elmentette. Megkönnyebbülten állt fel a géptől, s a folyosón levő kávéautomatából egy teát vett. Ábrándozva nézett ki az ablakon, miközben a forró cukros löttyöt kavargatta.

– Szerelmes vagy, Tamáska? – nevetett Anci néni a háta mögött. Nem haragudott rá még azért sem, hogy jóleső révületéből felriasztotta. Mosolyogva nézett az ötvenes nőre, akinek kissé ereszkedett bőre távolt állt a gumibabák ruganyos hűvösségétől. Most vette először férfiszemmel szemügyre Ancikát, s ezen még jobban elmosolyodott. Ancika megérezte a felé áramló férfitekintetet, s még jobban nevetett.

– Látom, látom! Már itt is az ideje, március van! Aztán ki az a lány, nekem megmondhatod! – Ancika minden informatikust tegezett, az idősebbje visszategezte, Tamás és korosztálya nem.

– Az interneten ismerkedtünk meg – mondta, és elcsodálkozott magán, hogy ezt hazudta, hiszen sohasem vette magának a fáradságot, hogy hazudozzon. De valahol igaznak is érezte, amit mondott.

– Hát az csak természetes – nevetett Ancika -, nem is várható más egy informatikustól, aki egész nap a számítógép előtt ül! Hogyan is lenne ideje lányokkal ismerkedni másutt?

– Hát igen – mondta Tamás, lehajtotta a fejét és a szemétbe dobta a műanyagpoharat.

 

Otthon azonnal bekapcsolta a gépet, hogy töltődjön, amíg ledobja magáról a cipőt, ruhát. Kezet mosott – mintegy rituálé – s leült a géphez.

A honlap egy különös kínálatot reklámozott: társnak – élettársnak, szexpartnernek – ajánlott megtévesztően élethű guminőket, különböző kivitelben. A bőrszínükön túl áruk is különbözött és progresszíven emelkedett annak függvényében, hogy mennyire kimunkáltak, mellük merev vagy rengő-szilikonosan puha, van-e hüvelyük, ánuszuk, szájnyílásuk mobilis-e, fanszőrzetük eredeti emberi szőrzetből készült-e vagy műhajból. Tamás otthonosnak érezte magát ebben a világban, mintha mindig ilyenre vágyott volna. Legalább ötven babakínálatot lapozott végig, egyre gyorsabban haladt a legdrágábbak felé, melyek Tamás közel hathavi fizetésébe kerültek. És úgy jött egyre nagyobb izgalomba.

Mintha randevúra mennék – gondolta, s egyre gyorsabban kattintgatott az egérrel.

Az utolsóknál tartott. Fehérbőrű, hosszú hajú szőkeség hosszú eredeti körmökkel, tetszés szerint rúzsozható, sminkelhető szilikonarccal, még sminkkészlet és ruhatár is tartozik hozzá. – Ha ezt elvenném – így mondta: elvenném -, ruháról sem kellene gondoskodnom számára – gondolta. – Legalábbis az első időben. – Valamifajta perverz indulatot érzett a guminő láttán, aki hatalmas szilikonmelleit csupaszon és ruhában is eladásra kínálta. Aztán egy sötét hajú, égővörös ajkú, vágott szemű szépség, mely ánuszát láthatóvá téve négykézláb, fejét felkapva hátrafelé nézett. S egy szende, fakószőke kamaszlány, alig serdülő, pici mellekkel, fiús csípővel, félig letolt kék sorttal… Tamás hirtelen felállt és kiment a konyhába valamit inni. A hűtőben csak sört talált, így vette a kabátját, s minden előzetes megfontolás nélkül lement a sarki ábécébe egy üveg konyakot venni. Ő, aki ritkán ivott.

 

Amikor visszajött, úgy tűnt, hogy még mindig ott vibrál a monitoron a szendeség. Bár kikapcsolta a képernyőt, szeme előtt mégis pontosan látható volt alakja, csipővonala, apró melle, fiús kockás blúza. Letekerte az üveg kupakját és nagyot húzott belőle. Precíz, mindent boncolgató, elemző ember volt, mégsem akarta a feltoluló megindulását elemezni. Valami elfojtott kamaszkori emlék, mely lesüllyedt jó mélyre a tudatalattba?

Visszahívta az ázsiai vörös szájú, négykézláb álló szépséget.

– Nem, a kicsivel nem. Ő még szűz – bólintott, s közelebb lépett a monitorhoz.

 

II.

 

Éjjel két óra tájban ébredt fel, már nem emlékezett, hogy feküdt le gondos precízséggel az ágya melletti székre téve élére fogott nadrágját, ingét. A rutin az alkoholos filmszakadáson is úr. – Igen, például ez is zavarná egy párkapcsolatban. A rutintól való eltérés. Mert a megszokás fontos megkönnyítője az életének. Emlékszik barátnőjére, aki minden precizitása ellenére, amikor nála aludt, másnap szinte képtelen volt felöltözni. Semmijét nem találta, s Tamásnak fogalma sem volt, hogy tudja valaki ennyire szétszórni a ruhadarabjait. Egyenként vitte oda neki a darabokat, de ez számára nem alakult mókás vagy kedves szertartássá, inkább bosszantó időpocsékolásnak tartotta. Ilyen nővel nem élne együtt. Meg egyáltalán. Mindenki más csak zavarná jól szabályozott, jól begyakorolt magányát.

Hirtelen gyötrő gondolat hasított belé: a vörös szájú ázsiai gumibabát meg kell vennie! Felötlött benne az a képzet, hogy ez a nő – máris nőnek nevezte a babát – már sok férfié volt, s minél jobban beleélte magát ebbe az elképzelésbe, annál sürgetőbbnek tűnt, hogy a nőt ezentúl csak ő birtokolja. Emlékezett a hathavi fizetésének megfelelő árra. De az ár nem zavarta, csak a tudat, hogy a nő még nincs mellette. Csakis vele. S a vörös száj, a csokibarna, huncut arc mögött halványan felderengett a kicsi. A szőke copfos szendeség. S még sürgetőbb vágy támadt benne, hogy az is csak az övé legyen. De ő csakis az övé, s hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy valaki megveszi előle. Egyéves fizetés a kettő. Tamás nem volt pazarló. Fizetéséből tellett mindenre, igényei szerények voltak. Autóval járt – ez volt egyetlen luxusa, az a pont, amiért észérvektől vezérelve lemondott a családról. Legalábbis ezzel érvelt, ha valaki megkérdezte, miért nincs még családja. Még gyűjtenie kell egy kicsit, hogy a család ne szenvedjen hiányt – így lerázta a kérdezőket, akik megnyugodtak, s felelősségteljes, komoly fiatalembernek tartották.

De most ez a hirtelen támadt birtokló kívánság nem hagyta nyugton. Nő még soha ennyire nem izgatta. Nő? Vagy tárgy?

Azzal aludt vissza, hogy a héten bemegy a számlavezető bankjához.

Zavaros álma volt egy sötét kapualjról, amely beszippantotta. Álmában gyereknek látta magát, és a kapualj boltozatos sötétségében bűzlő szemétládák álltak, közöttük vizelet folyt. Az ilyen kapualjakat használták az illuminált vendégek a szomszédos Sas kocsmából. Hogy miért nem a kocsma illemhelyét? Ezt nem értette, mivel gyerekkorában csak a kocsma pultjáig jutott el, amikor szülei vasárnap délelőtt kancsóval küldték csapolt sörért. Kicsi volt, alig pár éves, a pénzdarabot magasra tartotta, épp elérte a feje búbja a pultot. A pultosnő megkerülte a pultot, elvette a pénzt, kisvártatva óvatosan a kezébe adta a tele kancsót. Akkoriban nem voltak éjjelnappali boltok, különben is az anyja a frissen csapolt sört szerette a vasárnapi ebédhez. Télen-nyáron marhahús leves, rántott hús, a krumpli a sült zsírba forgatva – télen ecetes uborka, cékla, nyáron az elmaradhatatlan cukros saláta vagy uborkasaláta –, ezek ízéhez kapcsolódott a csapolt sör illata, melynek habját mindig lenyalta, amikor az készült a pohárból kibuggyanni. Pálinkáspohárnyit kapott az ebéd után, ha kért. A sört nem szerette, csak a habját. Felnőtt korában sem szerette meg, inkább a töményt, mely gyorsan hat.

Felébredt, lassan eszmélt, s derengett, hogy a gyerekkoráról álmodott. Megvan! A fekete bőrű, égővörös ajkú prostituáltról. Akkoriban nem tudta, hogy ez a foglalkozása a nőnek. Csak azt látta – olykor nem is tudta pontosan, hogy csak képzelte-e, vagy valóban emlékezett is ilyesmire: a nő, sörszagúan, konyakszagúan, kissé zilált ruhában, magas sarkú cipőben, melynek a sarka már csak fele akkora volt, mint korábban, elmaradhatatlan szűk szürke szövetszoknyában, fodros lila vagy rózsaszín blúzban, ott áll a kapuban. Talán ott lakott? A Sassal srégen szemben? Állt a kapuban, s a retiküljét markolászta. Tamásnak akkor jutott eszébe, hogy a prostituált körmei is lilás-vörösre voltak lakkozva, a lakk lepattogzott, mintha sohasem lett volna frissen felvive. A lakk alól kivillant fekete koszkeretes körömszéle. S amire most is tisztán emlékszik: a nőnek valamelyik orrtövében, talán a jobb oldaliban, lencsényi anyajegy dudorodott. Gyerekként mindig késztetést érzett, hogy odanyúljon és letépje. Miért nem operáltatja le? Egyszer hallotta, hogy a műtét kockázatos, a műtéti heg elrákosodhat, s a páciens életébe kerülhet. Ő akkor is leszedette volna.

Nem értette most felnőttként sem, miért izgatta ennyire az az anyajegy. Az egész nő megjelenése szokványos lett volna – persze a megfelelő környezetben -, a lila vagy rózsaszín fodros blúzkivágással, mely a vállán a melltartópántot is láttatta, mert a blúz szinte mindig le volt csúszva. De még ez sem zavarta, csak az anyajegy. Nem tudta, miért.

Most sem értette, miért. A nővel szembeni agresszivitásra sarkallta. Hogy odamenjen, s egy óvatlan pillanatban letépje.

A nő figyelemre sem méltatta a 8-10 éves kiskamaszt. Utána máshova költöztek, s a lakónegyedben, ahova kerültek, nem volt a közelben kocsma. Legalábbis a Sashoz fogható nem. Apja sohasem ment be kocsmába. Kávézóba igen, rendszeresen, meghallgatta a híreket, melyek a kisvárosban a vendégek közt terjengtek, majd bevásárolt, s hazament.

Most, az éjjel közepén nem tudott visszaaludni, valahogy másképp bukkantak fel, más megvilágításban az emlékek. Mintha más értelmet nyertek volna a gyermekkori képek, melyek mindig is éltek benne, melyeket mindig maga elé tudott vetíteni. Úgy látta a múltját egész kiskorától, mint mikor az ember több filmet is néz több vetítővásznon egyszerre. Szinkron múltlátása volt – elmosolyodott, ilyen képessége talán nincs is bárkinek. Ezért lett informatikus is: képes volt maga elé vetíteni több képet is, mint megannyi monitort, s átlátta az egész rendszert. Szerette a foglalkozását, olyan volt, mintha szinkronban mozizna, s több filmet is követhetne egyszerre. Ha beszéltek valamiről, vagy ha ő beszélt, képeket látott maga előtt peregni, mindent vizualizált.

S most megint nyugtalanítóan kidobta az emlékezete a kapualji sötét bőrű prostituáltat, aki a Sasból kilépő férfiaknak árulta magát, becsalta őket a lakásába. Ha nem fizetett italt neki senki, ki kellett jönnie. Ha nem fogyasztott, nem maradhatott, olyankor a kapualjban várakozott. Volt, hogy egyenesen a Sasból jött ki egy-egy vendéggel, de akik ismerték, s igénybe vették, kiküldték előre, s utánamentek kis idő elteltével. Nem akartak a kisváros forgalmas utcáján az utcanővel mutatkozni.

De miért jutott most ez ilyen részletesen eszébe? Mit akar tőle ez az emlékkép? Ki ez a nő számára? Ó! – hirtelen kapcsolt. Hiszen őt dobta ki most az emlékezete. Őrá emlékeztet a csokiszín gumibaba. Be akarta kapcsolni a gépet, hogy ellenőrizze, mennyire is hasonlít a kettő egymásra, de aztán legyintett. Mindegy, milyenre van festve a guminő körme és milyen a blúza, ezeket mind meg lehet változtatni. Igen, az anyajegy az orrtőben, egyedül az hiányzik róla! Írni fog a szolgáltatónak egy e-mailt: tegyen az arcára jobb oldalt, az orrtőbe egy borsónál is nagyobb anyajegyet!

Megvan. Még jó, hogy ez a fontos részlet eszébe jutott! Merevedése volt. Az anyajegytől, mely megint felhozta az elfojtott agressziót belőle. Kiskamasz korában egy kocsmai prostituált rögzítette a szexualitását.

 

Az interneten feladta a rendelést. Mindkettőre. A folyószámláján elhelyezte az áruknak megfelelő összeget, egyéves netto fizetését, melyet a banktól kapott hitelbe. S várt. Tudta, hogy néhány napot vagy hetet igénybe vehet a tengerentúlról való szállítás, úgy érezte, hirtelen egy évet öregedett, s megváltozott. Várt, mint egy szerelmes vőlegény. Keveset evett, a délutáni kávéjával is spórolt. Esténként kiment futni a közeli erdőbe. Kollegái szótlanul tudomásul vették, hogy egyre magányosabban él közöttük, még abban a pár perces ebéd- és kávészünetben, amikor egyébként pár szót váltottak, akkor sem keresi a társaságukat. Csak Ancika mosolygott, mint aki tud valamit.

– Tamáska, aztán megjött már a barátnő? – kérdezte egy délután, mikor Tamás épp hazafelé indult.

Tamás megrettent a „megjött” szótól, torkát köszörülte.

– Nem, még nem. Most dolgozatokat ír, aztán jön a vizsgaidőszak. – Megint meglepődött találékonyságán.

– Ó, ilyen fiatal? Még tanul?

– Velem egyidős. Másoddiplomát szerez informatikából.

– Gratulálok! Nem itt lakik a városban?

– Nem, hatszáz kilométerre innen.

– Na jól kikerested! – nevetett Ancika.

– Jól… – mosolygott Tamás és kilépett az ajtón.

Úgy érezte, ezzel a hazugsággal menthetetlenül eltépte magát ingerszegény, de valós világától, s belépett egy virtuálisba, mely kitárult előtt, mint a minden lehetőségek birodalma: szélesen, színesen, vibrálón, mint egy hatalmas képernyő.

Egy délután kiment a parkba kerékpározni. Egy szomorúfűz alatti padra ült, nem volt kedve tekerni. Szerette ezt a helyet, arra emlékeztette, hogy gyerekkorában az iskolaudvar egyik messzire nyúló öble szomszédos volt a napi piaccal, s ott sok fűzfa volt. Nedves lehetett a talaj, a fűz ott érzi jól magát. Ez a hely álmaiban is gyakran megjelent: mindig vészjóslón, zavarosan, sötéten. Volt, hogy a fűzfás részt leszakította álmában egy nagy zúgó vízáradat. S álmában nem is furcsállta, hogy folyó folyik ott, ahol rendesen a napi piac lett volna. Most úgy gondolt vissza erre az álomra, a zavaros, nagy vízáradatra, mint az élete vizére, mely álmaiban néha felkavarodik, s kilépni készül medréből. Érdekes, hogy csak álmaiban. Most miért is jutott eszébe? Persze, hiszen szerelmi élete most készül kilépni a megszokott mederből.

 

Már két órakor elkérezkedett. Reggel telefonált a futárszolgálat, hogy nagyméretű csomagot hoz a lakására, s megegyeztek, hogy három és négy között átveszi. Kicsit izgult, vajon nem derül-e ki a futár vagy a társasházi szomszédok számára, mit tartalmaz a csomag.

Aztán fél négykor, amikor a futár becsengetett, teljesen megnyugodott. A hűtőszekrény méretű kartoncsomag semmi olyan információt nem tartalmazott, ami utalt volna a tartalomra. Fizetni nem kellett, a bank már reggel leemelte az árát, csak aláírt két helyen, s a futárral közösen a nappaliba tették a csomagot. Mintegy harminc kilót.

Lement a boltba. Pezsgőt vett, kaviárt, kenyeret. Felvitte, leült a csomaggal szemben, s koccintott az üveggel. Egy félórát várt, s remegő kézzel kezdte kicsomagolni. Eszébe jutott angol nyelvű egyezsége a gyártóval, hogy a babák megvásárlását követően – melyeket egyébként is egyediként kínáltak eladásra -, az azonos modell gyártásától a gyártó eláll. Ezt szerződéssel igazolta. Most remegő kézzel a csomag tetején a gyártási papírokat, a jótállást és a szerződést kereste. Az ő asszonyaiból csak egy van a világon! Nem is lehet több, ha ikertestvérük lenne is, az is egyedi: egy szemölcsnyi, egy anyajegynyi eltéréssel, más természettel. S ez a vörös szájú ázsiai szépség, melyből a világon egy van, csak az övé. Nevet is adott neki: Dzsennifer. A másikra gondolni sem mert. Egy határozott mozdulattal kiemelte a csomagból az egyik babát. Épp a szende volt. Betty. A nejloncsomagolással együtt a kanapéra ültette. S másik mozdulattal a csokibarnát vette ki. Átvitte a hálóba. Lefejtette róla az utálatosan tapadó, elektronizáltan szikrázó nejlonvédőt. S becsukta az ajtót.

A szőke szendeség odakint még nejlonburkában szendergett.

 

Egy jó óra múlva nyílt az ajtó. Tamás kijött a hálóból, maga mögött hagyva a csokibabát. Az furcsa pozícióban, kitekeredett nyakkal, ferde derékkal feküdt a Tamás ágyán – a guminők mindent eltűrnek, amire élő nő még pénzért sem lenne kapható! -, s nevetett. A hálószekrényből egy bilincset kerített – ezt még a várakozás heteiben szerezte be egy szexboltból -, s azzal csuklójánál fogva az ágy fejéhez rögzítette a csokibabát. Mint gyerekkorában, úgy felszabadult játékos képzelőereje. Úgy képzelte, hogy a guminő, mihelyt kiteszi a lábát a szobából, s már nem gyakorol felette felügyeletet, kereket fog oldani. S nevetett, hogy rájött a nő szándékára, s előre megakadályozta szökését.

Amikor kijött a hálóból, Tamásnak úgy tűnt, a szőkeség megrezzent a hirtelen ajtónyitástól. Vagy csak a beszűrődő fény játszott a nejlonon?

Eldöntötte, hogy vele hosszan fog társalogni. Elővette a kaviárt, két szelet kenyeret kent, két pohár pezsgőt töltött, tálcára tett mindent, s leült a kanapéra a szőke baba mellé.  Óvatosan lehúzta róla a nejlont, gyöngéden hozzáérintette az ajkát a füle tövéhez.

– Szia, már nagyon vártalak, Betty! – súgta. – Egyél, biztos megéheztél a hosszú úton! – s félénken, lentről felfelé a szemébe nézett. De csak egy pillanatig. Tamásnak úgy tűnt, a szőke lány szintén zavarban van, mert kitartóan a földet nézte. Tamás az ölébe helyezte a tálcát, s lassan enni kezdte a szendvicset, közben egyre hosszabb ideig nézett a baba szemébe. Az egykedvűen maga elé bámult a szőnyegre. A szendvics érintetlenül ott maradt az ölében.

Amikor Tamás végzett az evéssel, a szőke lány részét bevitte s letette a hálószobában az ágyra. – Egyél te is, Dzsenny! – s felültette az ágyon az odabilincselt csokilányt, majd gyorsan rácsukta az ajtót.

 

Hetekig tartott bacchanáliája a csokival, gyengéd-szerelmes udvarlása a szőkénél. Míg a csokibarnával minden, korábban számára elképzelhetetlen dolgot kipróbált – délutánonként igyekezett hazajönni, s mint jó tanuló, rávetette magát az internetre, előfizetett online-pornóújságokra, s mindenféle ötlettel gazdagította tudását -, addig a szőkével szemben hosszas meghódítási és körülményes megközelítési stratégiát választott. Alig mert hozzáérni, miközben hosszan beszélgetett hozzá, bókokat mondott, érzelmeiről biztosította, egyszer komolyan feleségül kérte, s kissé meghökkent a visszhang hiányától s a beálló csendtől, amikor kérdésére nem jött válasz. Belső hallása sem segítette semmiféle nyilatkozathoz a szőke részéről. Elmosolyodott, s bement a hálóba, a vetetlen ágyra dobta magát, s a beszéd egyoldalúságát egyoldalú cselekvéssorral toldta meg, amit a csokilány egykedvűen tűrt el.

Tamásnak néha úgy tűnt, mégis válaszol egyik-másik. Mintha óhajukat fejeznék ki, hogy kirándulni szeretnének vagy valamit inni. Mindkét lány képes volt folyadékot befogadni testnyílásaiba, s Tamás a reggeli tisztálkodással ezt a takarítási szertartást is elvégezte rajtuk. Olykor a csokilányt szadisztikusan elhanyagolta, ám a szőkével szemben gondos férjként viselkedett.

Az erdei futásról megfeledkezett, ereje sem lett volna már hozzá, még jobban lefogyott, szeme alján sötét karikák éktelenkedtek, s úgy döntött, ki fognak menni a természetbe legalább hétvégén. Együtt. Mindhárman.

 

A szőkét kivitte péntek éjszaka az autóba, lehajtotta az anyósülést, ráfektette, majd letakarta az arcát egy sportsapkával. A baba úgy nézett ki, mintha csak aludna. A csokit összehajtva a csomagtartóba tette. Kicsit félt, nehogy valamelyik szomszéd meglássa, s feljelentse. Akkor el is kellene költöznie még a környékről is, míg a dolog tisztázódna, s kiderülne, hogy nem hullákat rejteget.

Szombaton ötkor indult, horgászfelszerelést is vitt magával, a ház még javában szendergett.

A tanyák felé indult. Még nem tudta pontosan, mit fog tenni. Valamit keresett. Egy házat, egy üres tanyát, ahol egyedül lehetett. – Ahol egyedül lehetnénk… Dzsennyvel és Bettyvel… – még bízott az együttlét valóságában, bármilyen virtuális is volt az.

Az akácerdőben egy házat nézett ki magának, „eladó” táblával. Beírta a telefonszámot a mobiljába. Régóta árulhatták, megsárgult a hirdetési papír az ablakban. Majd a folyó felé fordult. A szőke lány mellette, arccal a sapka alatt. A másik hátul a csomagtartóban.

Nem volt türelme horgászni. Kiterített egy takarót, a szőkét maga mellé fektette. De nem érezte biztonságban magát. Ha jönne valaki, köszönne, s a lány meg sem mozdulna?

Otthon délután felhívta a számot. – Csak bérelni szeretném nyár végéig.

– A családdal?

Nyelt egyet. Minden irányból ezt a kényszert érezte. Család! Házasság! Feleség! Megkeményítette a hangját.

– Igen, a családdal. A párom és én. Gyerek még nincs.

– Ha közben kerülne vevő, felmondom a bérletet. – Tudta, hogy ahogy eddig sem került vevő, úgy hamarosan ezután sem lesz. A tanya teljesen eldugott helyen feküdt, ő is csak azért talált oda, mert korábban sokat kerékpározott az erdei utakon.

– Rendben.

 

III.

 

Értekezlet után behívta a szobájába a főnöke.

– Tamás, mostanában túlhajszoltnak látlak. Akarsz erről beszélni? Segíthetek?

Furcsa érzése volt. Túlhajszoltság.

– Köszönöm. Magánéleti. Most már jön a nyár, kipihenem magam.

A főnöke biccentett. – Pihenj többet, vigyázz magadra. A figyelmed is elkalandozik, néhány panasz érkezett. Magam korrigáltam.

Ez kellemetlen szúrásként érintette, soha nem hibázott. S szabadságot sem akart kivenni. Úgy érezte, az otthoni világa nem töltené ki a napjait. Valami tátongó ürességet érzett. A kommunikáció hiányát.

Ancika részvéttel nézte elmenőben.

– Csak nincs valami baj a pároddal? Minden rendben?

– Rendben, Anci néni. Csak kissé csendes. – Maga sem értette, hogy jött fel belőle ez a vallomás. Az az érzése támadt, hogy Ancika többet tud, mint amennyiről beszél. Ez a nő belelát. De nem bánta.

– Még nálad is csendesebb? Hiszen az már nem is nő! – nevetett Ancika.

Tamás elmosolyodott, s lassan egy nőről kezdett beszélni, aki a fantáziájában megelevenedett.

– Nincs vele semmi baj. Csak kissé ritkán találkozunk, s olyankor mindketten feszültek vagyunk addig, amíg el nem mondjuk egymásnak a dolgainkat. Utána mintha leeresztene egy szelep.

Ancika figyelmesen hallgatta, várta a folytatást. De Tamás itt megállt, s Ancika, hogy biztassa, megismételte:

– Így is van rendjén, hogy az ember, ha hazamegy, jól kibeszélje magát a párjával. S nem volt szó arról, hogy összeköltözzetek?

Tamás furcsán nézett fel.

– Nem. De megkértem a kezét… – határozta el magát hirtelen egy vallomásra.

– És…? – kérdezte részvéttel Ancika, mint aki sejti a folytatást.

– Nem mondott semmit… – S ebben a pillanatban Tamás úgy érezte, megnyílt valami zsilip rajta, s átömlik az eddig elrekesztett érzelmek árja. A legszívesebben Ancika ölébe fúrta volna a fejét.

– Az akkor tényleg furcsa. Ennyire csendes nő? – kérdezte Ancika őszinte meglepődéssel.

– Hát igen – nyelt egyet Tamás. – Kissé már én is csendesnek találom.

– Te Tamáska – nyerte vissza humoros kedvét Ancika -, nemcsak kitalálod mindezt, hogy engem átverjél? Nagy mókamester vagy te!

Tamás kényszeredetten elmosolyodott. – Lehet, Anci néni. Lehet, hogy csak volt valami, s már elmúlt.

– Na azért ne bánkódj, Tamáska. Majd szerzünk másikat. Innen a környékről, hogy gyakrabban tudjatok találkozni. Mindjárt itt a nyár, lehet menni a strandra, egy ilyen stramm fiú, mint te, bármikor talál egy csinos lányt, ha akar.

– Ha akar – mondta utána gépiesen Tamás. – Igen, ha akar. Csókolom, Anci néni.

 

Azokban a hetekben a fűvel is megpróbálkozott. Szinte ki akarta kényszeríteni a szerből, hogy hallucinációt okozzon, hogy hangokat halljon, amelyek csak az ő fülében élnek. Hogy szóljon hozzá valaki – még ha nem is. De néma maradt körülötte minden. Kavargó, színes képek forgataga, mint gyerekkorában a messzelátó üvegcserepei, majd megelevenedett formák, szinte tapintani lehetett őket. Mindenféle érzet megkörnyékezte a hallásin kívül. A babák – minden igyekezete ellenére – némák maradtak. Másnap ébredésekor még süketebb csend, fejzúgás, émelygés.

– De hiszen nem is erre szerződtem! – kiáltott fel. – Hogy ők velem beszélgessenek! Miért várok el tőlük olyasmit, ami nem sajátjuk!? – Tamás a saját hangerejét próbálta bemérni. A szomszéd talán azt hiszi, valaki van nála, akivel kiabál.

Aznap este telefonon bejelentkezett a húga, aki férjével, két gyerekével egy másik városban élt. Tamás örült neki, de idegesség fogta el. A babákat el kell tüntetnie arra a két napra. Éjjel levitte őket az autóba. Most a barnát fektette az anyósülésre, hátra a szőkét, s kivitte őket a tanyára.

 

Hajnaltájt kapás emberek álltak az útszélen.

– Mit csinál ez a bérlő? Csak nem egy cigánykurvát vitt ki most magával? És otthagyta a házban? A múltkor egy szőkével ment. – Innen szedi össze őket az út széléről? Magának viszi őket vagy valaki másnak? Mit csinálhatnak azok ott a házban? Szólni kéne a tulajnak, hogy nézzen utána. – Minek, ha fizeti rendesen a bért? Mi kárt tehetnek abban a rozzant putriban? – Már én csak utánanéznék, mit csinál az a fiatalember. Vagy a tulaj is benne van?

A nap még csak éppen felbukkant vörösen a horizonton. Tamásnak úgy tűnt, az emberek némán az autója után bámulnak. – Ezek sem beszélnek? – ötlött fel benne.

 

A húga idegesnek, soványnak látta, s ezt szóvá is tette.

– Magadban élsz még mindig? – kérdezte csendes részvéttel, miután a gyerekek lefeküdtek. – Még mindig nem hívsz magadhoz senkit?

– Kit hívhatnék? – kortyolt bele a teájába Tamás, hogy ne kelljen a húga szemébe néznie.

– Tamás, ez így kutyaélet, az ellenségemnek sem kívánnám. Már harminc elmúltál. Én megbolondulnék így egyedül! – fakadt ki a húga.

Máskor ideges lett volna, felcsattan és vitatkozni kezdenek. Már megint ez a kényszerítő erő – házasság, társkapcsolat – , de most nem zavarta. Egykedvűen vállat vont. Örült, hogy a húga ott van a két gyerekkel, még ha csak két napig is. Jól esett az érdeklődése is. Az a felfoghatatlan nyugtalanság, melyet a guminők hiánya okozott benne, amikor kivitte őket éjjel a tanyára, nyomtalanul szertefoszlott. Nem érzett felelősséget értük, amiért nem vitt nekik enni, inni, amiért magukra hagyta őket bezárva. Ha valaki rájuk gyújtaná a házat, most az sem érdekelné.

– Te más vagy – mondta csendesen. S a gyerekkori élményekre terelődött a szó, melyekben elmerültek mindketten önfeledten, mint két, múltba visszatérő, gondtalan gyermek.

Éjjel mégis nyugtalanság fogta el. Kiosont a házból, tudta, hogy ha nem megy, valami bajt hoz magára. Tudta, hogy vége a tanyasi életnek, s a babákat betette a csomagtartóba, pénzt hagyott az asztalon, belakatolta a bejárati ajtót, mint aki soha többé vissza nem tér. Bezárta a kertajtót is, majd visszavezetett a városba. A kocsit egy távolabbi parkolóban hagyta. Majd azt mondja a húgának, hogy a szervizben van.

S mégsem volt teljesen nyugodt. Ezek a nők vállalhatatlanok. Olyanok, mint a rejtegetnivaló hullák, akikkel menekül a gyilkosság elkövetője.

 

Az interneten egy részletes cikket talált, miszerint nyugaton többnyire informatikusok, mérnökök élnek ezzel a párkapcsolatot szimuláló lehetőséggel. S boldogok vagy legalábbis nyugodtak, elégedettek. Mindnyájan a kölcsönös kommunikációért és egyetértésért tett erőfeszítéseket spórolják meg. Több interjút olvasott amerikai és svéd felhasználókkal, meg pszichológusi véleményt az érintettek kötődési képességének zavaráról. Gyermekkori trauma, összekapcsolva foglalkozási ártalommal és elidegenedéssel. A magány megélése, az alkalmazkodás teljes kiiktatása. A társkapcsolat illúziója. Majd egy magyar szakember nyilatkozik, miszerint Magyarországon még senki nem keresett fel lélekbúvárt guminő okozta panasszal. Tamás fanyarul elmosolyodott és bólintott. Ő sem fog. Vajon hánynak van itt ilyen párja? – ötlött fel benne.

 

A babák aznap éjjel sem beszéltek. Szabadságon volt. Füvet szívott, s konyakot ivott. A szőke szendeség meztelen felsőtesttel ült mellette a kanapén. Bement a szobába, s hirtelen ledobta a csokinőt az ágyról, berugdosta az ágy alá, szilikonmelle csak úgy rezgett. Maga sem értette értelmetlen kegyetlenkedését. Bevitte a szőkét, az ágyra fektette, hirtelen ötlettől vezérelve megerőszakolta, majd az ágyhoz bilincselte. A lány még szűz volt, valamilyen mesterkélt, körömfont hártya érződött, s bár már régóta várt erre az alkalomra, most semmilyen jó érzéssel nem töltötte el. Mint egy hosszas, rég megunt, túlhaladott munka, melynek hirtelen véget vetett.

Majd az ágy melletti szőnyegre feküdt, s kiráncigálta a csokinőt az ágy alól. Vele lassú munkába fogott, már érezte is a fű hosszantartó, lassító hatását. A csúcshoz közeledve iszony fogta el. A csokinő vérvörös körmei a hátába mélyedtek. Először taktilis érzékzavarra gondolt, de nem volt kétséges: a nő hűvös karjai, lábai átfonták a hátát anélkül, hogy azokat magára illesztette volna, mint korábban, ha ölelést szimulált. A nő körme a gerincoszlopába mélyedt, s ajka csókra csücsörödött, az ütemes mozgástól néha a fogsora kivillant. Tamás először nem akarta tudomásul venni.

Csak akkor állt meg, amikor a szőke nő lábát megpillantotta az ágyról lecsüngeni. Ez sem volt ott, ő az ágyra fektette, a franciaágy közepére. A hátába egyre jobban mélyedő körmök nem zavarták annyira, mint ez az imbolygó boka és lábfej. A szőke lány, bár mindkét csuklója az ágyfőhöz volt bilincselve, szemlátomást megpróbált leszállni az ágyról.

Tamás hirtelen mozdulattal felugrott a szőnyegről, kirohant a szobából, még az ajtóban kapta magára a nadrágot, cipőt, s lerohant az utcára, az ajtót be sem zárta. Zihálva ért ki a lépcsőház ajtaján. S az utcán, a derengő hajnali félhomályban egy szőke nő támasztotta a falat, némán maga elé nézett. Tamás szeme elkerekedett. A másik sarkon egy fekete, metszett szemű, vérvörösre festett szájú prostituált riszálta a csípőjét, s kezével integetett. Körmei ugyancsak vérvörösek. Az utcán senki, csak a süket csend.

 

Tamás az állomási nonstop csehóban húzta ki az éjszakát. A pultoslány látta, hogy zaklatott állapotban jött be, s egy konyakot töltött neki. Aztán lassan beszélgetni kezdtek. Hajnalban kiment a folyóra, s úszni kezdett. Apró foltonként megkörnyékezte az iszonyat: ittasan úszni életveszélyes. Mégis félórát úszott árral szemben, majd vissza. Megvárta, amíg a templomban hat órára harangoztak. Tudta, hogy senkitől nem kérhet segítséget, egyedül a nappal józanító fényhatásában bízott. Az agya zúgott, s eltökélte, hogy ha kell, mindenáron megvédi magát.

A kulcs belülről ott volt a zárban, az ajtó nyitva. A nappaliban csend, hasító világosság. Lement a tárolóba, felhozta a guminők hónapokkal azelőtt összehajtogatott dobozát. Mintha hullamosóba menne. Mindkettőt bevitte a fürdőbe, gondosan megfürösztötte őket, hajukat megmosta, hajszárítóval megszárította, ruhájukat betette a mosógépbe, s lefuttatott egy rövidprogramot. Kíméletlen precizitással, szótlanul. Majd megszárította a ruhákat, kivasalta, felöltöztette őket. A bilincset összecsomagolta. A lányok a dobozba kerültek. S Tamás levelet írt. Hosszasan, éhen-szomjan, angol szótár segítségével, mivel az angol kereskedelmi nyelvben kevésbé volt jártas.

Nem, nem a garanciát akarja érvényesíteni. A babák minden igényének megfeleltek. Csak szeretné eladni őket kedvezményes áron. Ha a gyártó foglalkozik viszonteladással, s átadja őket egy használtbaba-kereskedőnek. Árajánlatot nem kér, amit adnak érte, alku nélkül elfogadja. Hogy van egy új barátnője, aki nem nézné jó szemmel? – ezt a hazugságot nem írja bele, túl személyes, nem érinti a témát.

A postán bankkártyával fizetett, leemelték a tengerentúli küldeményért félhavi fizetését. Az élet drága, kínos játék. – Tartalma? – Két darab életnagyságú gumibaba. – Értékküldemény? – Nem. Sima. – Igazából azt sem bánta volna, ha elvész a küldemény. A csomagátvevő a homlokát ráncolta, majd szája szélén kaján mosoly jelent meg. Tamás nem nézett fel rá, de megérezte, s a mosoly kellemetlenül érintette.

Hazafelé a ház falának támaszkodva ott állt a szőke vékony lány. Most mintha félszegen Tamásra mosolygott volna. Tamás alig láthatót biccentett.

Még csak este hét óra volt, lefekvéshez készülődött. Ágyneműt cserélt, holnap takarítani fog. Nagytakarítás. Talán reggel kimegy futni az erdőbe. S a falnak támaszkodó szőke lány képzetével elaludt. Mint már hónapok óta nem, gyermeki megnyugvással.

 

 

Balázs Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Rőt Macska alias Dr. Balázs Ildikó (Marosvásárhely, 1965. május 13.) Wass Albert-díjas…