Félig ki volt már kortyolgatva az íróasztalon az a boros pohár,

csak a számítógép LED világítása pompázta be az üvegből készült díszítőelemet.

Egy megviselt kéz a billentyűzetet ütögette folyamat, szinte a műanyag kopásától hangoskodott az emelet.

A magány teljesen eluralkodott a szobában, ha valaki hisz a mesékben, a mumust is meglátta volna a sarokban.

Tesztoszteron, és bús, lefolyt adrenalin szag terjengett, mint amikor egy nagy hős hal meg, és hamvait szét szórják a csendes óceán partjain, jó nagy, csomós darabokban.

Lehetett volna, vagy volt is főnöke egy csapatnak, alfája a farkasoknak, de emlékezett mindenki amikor elmozdult onnan, és semmi más nem hagyta el a száját, csak hogy csalódott, vagy csalódik még.

Nem tudni, csak a pötyögéshez ért, “nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, marasztalást, vagy fogást nem igen keresve nézi az állásokat az álláshirdetőn, hátha van még olyan ember aki épp.

Nem sírni akart csak hallani hogy ér valamit, “egy hideg széttört hallelujah-t”, de nem. És ez a baj a mai világgal hogy mire a végéhez érnénk hogy valami nagyot alakítsunk teljesen megváltozik az általunk elképzelt birodalom határa.

Bezárt emberi lény egy rabszolga rendszer rabszolgáinak rabszolgája, és az egyetlen barátja, a láthatatlan, nem ismert, de ott lévő magánya.

Balog Bercel az Irodalmi Rádió szerzője. Balog Bercel vagyok, a nagy átlagnak csak Berci. Az említett nagy átlagban…