Trianont nem feledhetjük…

Van hitünk, még van egészségünk.
Mi okunk van, hogy mégis félünk?
Mindenünket elvették, elorozták,
„Lassan a nevében miénk az ország…”

A fájdalmunk biz’ égig érő,
A fél világ vesztünkre leső.
Istenünk! Szemed fölülről sirasson,
Istenünk! A lelked hozzánk hajoljon.

Istenünk! Nem sok, amit kérünk:
Kérünk, ne engedd folyni vérünk.
Istenünk! Lassan elfogy szeretetünk,
Kérünk útmutatást, hogy miként tegyünk!

Istenünk! Irgalmazz, nézz le ránk,
Vágyjuk segítséged, jöjj hozzánk!
Istenünk! Mutasd a harchoz az utat,
Bízunk, hogy a szíved, jó irányt mutat.
**

Legnagyobb tragédiánk a trianoni békeszerződés,
Ami nekünk bizony az, a harctéren, majd’ végső elesés…
Legnagyobb tragédiánk a trianoni megfélemlítés.

Hovatovább, végzetesen kísért minket ez a múlt…
A nagyok, meg csak hinnék, vagy hiszik! Lelkünk, nem avult!
Kinek a sebész levágja a kezeit és a lábait, csonkmaradvány lesz!
Ő meg örüljön, ha kap egy korty vizet, minek a fele… lefolyva mellén lesz.
Kérem! A hitünk azért sincsen összerogyóban…
A Trianon bár már csak egy emlék magyarokban!

Akinek megdöglik a tehene, annak kötelező estére mulatságot szervezni?
Koccintani pálesszal, hogy, hogy végződik a nap, így nagyon jól… Marhaszeletet élvezni?
**

Istenünk! Nem sok, amit kérünk:
Kérünk, ne engedd folyni vérünk.
Istenünk! Lassan elakad lélegzetünk,
Kérünk útmutatást, hogy mit, hogyan tegyünk!

Istenünk! Irgalmazz, nézz le ránk,
Vágyjuk segítséged, jöjj hozzánk!
Istenünk! Mutasd a harchoz az új utat,
Bízunk, hogy a szíved, jó-új irányt mutat.

Vecsés, 2009. június 4. – Kustra Ferenc – Egy történelmi ténnyel, nem tudunk mit kezdeni. Csak emlékezünk és sírunk…