A konyhában vagyunk. Ebédet készítek.

Ő a széken ül, nyúzottam, táskás szemekkel. Most jött ki - nem tudni hányadszor – a szobából, ahol kb. öt percet feküdt.
Mostanában legalább lefekszik, ha kevés időre is.
Most legalább „pihenget”. Volt idő – nemrég -, mikor szinte soha nem aludt, nem feküdt le, nem volt „fáradt” se éjjel, se nappal.

-    Mit csinálsz? – kérdezi.
-    Ebédet főzök – válaszolom.
-    Mi lesz az ebéd?
- Húsleves tegnapról (ezt kár volt mondani), meg a húshoz csinálok köretet, mert elfogyott. Süti is van, meggyes.
-    Tegnap is az volt?
-    Az.
-    És én azt miért nem tudom?
-    Biztos elfelejtetted.
-    Miért felejtettem el?!
-    Mert az ember sokmindent elfelejt.
-    Ezt nem szoktam elfelejteni.
-    Most elfelejtetted. Van így.
Gyanúsan néz rám:
-    Miért, mert beteg vagyok?!
-    Csak voltál.
-    Mikor?
-    Nemrég.
-    És még most is beteg vagyok?
-    Már nem annyira. Menj, feküdj le…

Nem megy, odaáll az ablakhoz, kinéz:
-    Most milyen hónap van?
-    Tavaszi hónap. Látod, zöldek a fák.
-    És milyen nap van ma?
-    Hétfő.
Nézi az órát, dél van.
-    A fiúk iskolában vannak?
-    Igen.
-    Nem betegek?
-    Nem, ha egyszer iskolában vannak.
-    Jól viselkednek?
-    Jól, persze, hogy jól.
-    Én ezt miért nem tudom?!
-    Mert beteg voltál. (Mit is tudjak mondani?)
-    Most is beteg vagyok?
-    Már nem annyira…
-    Meg is műtöttek?
-    Igen.
Sírni kezd: Azért nem emlékszem semmire?
-    Azért.
-    Meg fogok gyógyulni?
-    Meg, persze, hogy meg...
Kicsit megvigasztalódik.
-    Emlékezni is fogok?
-    Emlékezni is fogsz. Pihenj egy kicsit…
Elindul, visszajön:
-    Mikor kell mennem dolgozni?
-    Majd ha meggyógyulsz! (Jaj, ezt megint nem kellett volna kiejteni a számon.)
-    Miért, most beteg vagyok?
-    Csak voltál. Pihenni kell, az jót tesz.
-    Már sokat pihentem?
-    Nem sokat, azért menj és pihenj!

Elindul megint, lefekszik, ahol ágyat talál.
Benézek rá – nem alszik, néz a plafonra.
Istenem, add, hogy elaludjon! – gondolom, de mire a konyhába érek, utánam szól.

-    Mindjárt megyek, csak pihenj! – szólok vissza.
-    Miért kell nekem pihenni?! – majdnem kiabál.
-    Mert annak az ideje van. (Már nem merem mondani, hogy beteg.)
-    Miért, én most nem dolgozom?
-     ………
-    Nem hallod, hogy mit kérdezek?!
Mellé ülök az ágyra.
-    Hallom. (A sírás környékez.)
-    Valami baj van?
-    Nincs.
-    Akkor miért nem emlékszem semmire?
-    Már mondtam.
-    Akkor mért nem tudom?!

Sírva fakadok, mert ordítani tudnék.
Minden nap és minden éjjel, minden órában és percben ugyanaz a milliószor feltett, milliószor megválaszolt kérdés, és Ő nem emlékszik semmire.
Nincs memóriája.
Nem rögzül a fejében semmi új esemény, semmi új információ.
Érti, amit mondok, értelmeseket kérdez, csak éppen hiába válaszolok, pár perc múlva elfelejti.
Csak arra emlékszik, hogy nem emlékszik, meg arra, ami a régi időkből megmaradt.
Öt éve operálták agydaganat miatt.
Állapota – előbb a szellemi, majd a fizikai - egyre rosszabbodott.
Ebben az időben legalább még megismert bennünket, legalább még tudott tájékozódni.
Később azt sem, sőt járni, beszélni sem…

Most itt tartunk: Ő kérdez, én válaszolok százszor, ezerszer, hiába.
Hiába… mégis válaszolni kell, mert azt is elfelejti, hogy válaszoltam.
-    Miért nem emlékszem?
-    Mert megműtöttek.
-    És most te azért sírsz, mert nem fogok meggyógyulni?!
-    De...., csak napok óta fáj a fejem.
-    Akkor azt én miért nem tudom?
-    Nem tudom, nem tudom… - szipogom.
Istenem! Mért tetted ezt velünk?!

Utóirat:
Férjemet 199o-ben műtötték agydaganat miatt. Fiaink akkor 4 és 11 évesek voltak. 
Hat évig élt még, ezidő alatt emlékezőképessége (majd Ő is ) teljesen leépült. 1996-ban halt meg.
Ez az írás arról az ídőről szól, amikor már semmi nem rögzült a memóriájában.

 



				
			

Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem…