Egyszer a kertünkben télvíz idején összevesztek a cinkék és a verebek, hogy a madáretetőben lévő magok kiket illet. Mindegyik madár azt hitte, hogy csak övé a finom eledel, amit reggelente kiraktam nekik.

Elsőnek egy kék fejű cinege érkezett társaival és boldogan csipegetni kezdett. Nagyon éhes lehetett. Éjjel átfázott a hidegtől. A kertet mindenhol vastag hó borította. Még csak esélyük sem volt a cinegéknek és más madaraknak, hogy valahol is élelemre leljenek. A gyümölcsfákon felejtett néhány alma vagy szilva már rég elfogyott. Az éhes madárkák megették azokat. A földet, mint nagy bunda betakarta a hó, és onnan sem lehetett eledelt szerezni. Kertünkben csak a kis fából készített etetőben volt madárennivaló. Minden nap, főleg a reggeli órákban szorgalmasan hordozgattam nekik, feltöltöttem az etetőt mindenféle magokkal, amelyeket ilyen kicsi madárkák szeretnek.

Valamit tettem – vettem az udvaron, amikor váratlanul nagy csivitelésre lettem figyelmes. Olyan nagy volt a ricsaj, hogy majd leszakadt az ég tőle. Nem értettem, mi történt. Annyit azért jól hallottam, hogy ez mindez a madáretető felől jön. Óvatosan közelebb lopóztam és egy bokor mögül kilestem.

Képzeljétek el, a cinkék és a verebek összevesztek. Egymást túlcsipogva bizonygatták, kinek van joga csipegetni az etetőben lévő magokból.

─ Én voltam itt előbb – érvelt a kék fejű cinege és mérgesen a szárnyával a közelébe ugráló veréb felé csapott.

─ Mi meg itt a szomszédos fán lakunk. Így miénk az etetőben található napraforgómag. Hess, innen cinegék!

─ Mit gondoltok, tieteket szeretnek az emberek? Minap hallottam, hogy a házbeliek, azt mondták, adjunk enni szegény cinegeéknek, mert megfagynak ebben a nagy hidegben. Ha mi nem lennénk, üres lenne az etető. Kotródjatok el innen! Nincs itt semmi keresnivalótok.

─ Ne akard, hogy idehívjam a környék összes verebét! – lépett fel harciasan az egyik kicsi, szürke veréb. – Szólok testvéreimnek, rokonaimnak, de még a barátaimnak is, és úgy elverünk bennetek, hogy arról koldultok.

Sokáig vitatkoztak. Mindkét részről újabb és újabb cinegék és verebek érkeztek. Elárasztották a környék fáit, bokrait. Olyan volt, mint egy hatalmas madártalálkozó. Egyik sem engedett a negyvennyolcból. Mindegyik mondta a maga igazát.

Talán még most is vitatkoznának, ha váratlanul nem jelent volna meg a szomszéd bácsi nagy kandúrja Mirci. Már régóta nézegette távolból a madársereget. Egyre közelebb lopakodott. Feléledt benne az ősi vadászösztön, és szívesen elropogtatott volna finom madárpecsenyét.

Már egészen közel járt, de veszekedő madarak még akkor sem vették észre. Annyira csiviteltek, hogy a nagy zaj elterelte figyelmüket a veszélyről.

A macska előre nyalogatta szája szélét, és talán már haditervet is készített, miképpen kapja el áldozatát, amikor az egyik magas fa tetején ülő kánya hangosan károgni kezdett.

─ Kár, kár, hogy veszekedtek az eledelen. Közben észre sem veszitek, hogy a fa alatt jár a szomszéd bácsi kandúrja – károgta kissé gúnyolódva. – Ha hagyjátok abba, akkor hamarosan ti lesztek a macska lakomája!

Erre valamennyi veszekedő madár felkapta kicsiny fejét, és nem törődve a finom, ízletes magokkal egy pillanat alatt szétrebbent. Úgy elrepültek, mintha ott sem lettek volna.

Szegény macska csalódottan nézett utánuk, és magában bizonyára elátkozta a kányát, amiért figyelmeztette a cinegéket és a verebeket.

Ott maradtam a kandúrral egyedül közel az madáretetőhöz, és vigasztalásul ennyit mondtam neki:

─ Ne búslakodj, Mirci, legközelebb majd sikerül!

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem…