Hosszú volt a tél. A fagy igen csak megkínozta az erdők, mezők szegény kis állatait. Sok elpusztult közülük nem találva élelmet. A hó, a jég befedte a földet, ahol máskor gazdagon volt az ennivaló. A fák ágairól is elfogyott a finom gyümölcs, s helyette csak jégcsapok lógtak alá.

Főleg a tél vége volt sanyarú az állatoknak. Sok helyen rá voltak utalva az ember segítségére. Télen az erdőkben mennyei muzsika volt, amikor felhangzott a lovas szán csengettyűje. Ilyenkor az őzek, szarvasok, vaddisznók és más négylábú tudta érkezik az életet mentő takarmány. Boldogan elindultak az erdei etetők felé. Igaz nem mertek előbújni a fák, bokrok mögül, tartottak az embertől, mert annyi rosszindulatú van közöttük. Féltek a hosszú csövű villámot szóró puskáitól.

Amikor a csengettyűszó elnémult csak akkor merészkedtek az etetőkhöz. Ilyenkor megkezdődhetett a lakoma.

Az állatok közül talán a cinege volt a legbátrabb. Ez a kicsi madár még az ember házához is elmerészkedett. Az ablakpárkányra szállva keserves hangon csicseregte, mennyire éhes.

Laci és Piri meglátván az ablak előtt fagyoskodó cinegét, mindjárt szóltak szüleiknek:

─ Édesapám, édesanyám, az ablakunk párkányán egy kicsi madárka didereg. Bizonyára szegényke nagyon éhes. Adjunk neki valamit!

Igen ám, ez így mind rendjén is lett volna, csak a két gyermek nem tudta, mit eszik a cinege, Amikor ezt édesapjuk megkérdezte tőlük, szégyenkezve bevallották, nem tudják.

Szerencsére apjuk tudta. Édesapja megtanította neki, hogy télen a cinegét és más apró madarat magokkal, zsiradékkal kell etetni.

─ Ma finom mákos tészta volt ebédre – mondta Laci – vihetek belőle a cinegének?

─ Jaj, csak azt ne tedd! – válaszolta édesapja – kenyeret, tésztaféleségeket nem szabad madaraknak adni. Ezektől szegény állatok felfúvódnak és elpusztulnak. A kamrában van napraforgó mag és tavalyi kissé avas dió. Ezt fogjuk a cinegének adni.

A két gyermek boldogan rohant a kamrába megkeresni a madáreledelt. Egy kis műanyag tárcára tették, és már vitték is az ablakhoz.

A cinege még mindig ott kuporgott. Mintha csak érezte volna, hogy Laci és Piri érte szorgoskodik.

Édesapjuk segítségével kinyílt az ablak és kihelyezték a műanyagtálat sok – sok finomsággal.

Így ment ez egész télen. A kicsi cinege elmesélte társainak is, hogy a közeli faluban van két aranyos gyermek, akik magokkal, zsiradékkal traktálják az erdők, mezők lakóit. Nem kell éhezniük, ha ellátogatnak ehhez a házhoz.

Egy idő után egész sereg madár toporgott az ablaknál. Boldogan csipegették a kihelyezett eledelt.

Nem is haltak éhen. Minden nap bőségesen volt, mit enni. Még a zord tél sem olyan elviselhetetlen, ha tele a begy. Mindig el lehet bújni, keresni valami védett helyet a fagy elől.

Ennek ellenére megkönnyebbülés volt, amikor végre, a hosszú tél után megérkezett a tavasz és a napsugarak melengetőn cirógatták a kicsi madár tollait.

Egy idő után már az erdőben és a mezőn is volt ennivaló. Nem kellett a faluba menni, és várni az emberek segítségét.

Sok madár el is repült. Az erdők fáinak lobjai alatt keresett magának új otthont.

A kicsi cinege nem feledkezett meg a két gyermekről, akik egész télen traktálták őt. Finom magokat raktak ki az ablakba, sőt még énekeltek is neki a jó meleg szobában.

Ilyenkor legszívesebben bement volna hozzájuk, hogy együtt énekeljenek. De soha nem merte ezt kérni tőlük.

Az aprócska madár fejében ott lapult az ősi ösztön: nem minden emberben lehet megbízni. Sok közöttük a gonosz, rossz ember. Nem árt tőlük tartani.

Egyik szép tavaszi nap Laci és Piri nagypapájával sétált az éledező kertben. Hirtelen egy kicsi cinege szállt az egyik barackfa ágára.

A két csöppség mindjárt megismerte a téli kosztosukat. Az örömtől legszívesebben felkiáltottak volna, de féltek, hogy akkor a cinege elrepül. Helyette a kislány súgta a nagypapájának:

─ Nézd, nagypapa, ott van a mi téli cinegék, akit etettünk hosszú heteken át!

─ Valóban – válaszolta az öreg – én is megismerem. Ő a mi kicsi cinkénk. Tudjátok, miért szállt a barackfára?

─ Miért? – kérdezte szinte egyszerre a két gyermek.

─ Azért, mert meg akarja köszönni a jóságotokat. Hallgassátok csak, mit mond!

Laci és Piri tátott szájjal hallgatta, hogy a kicsi cinege, mit csipog. Nem kellett tudni cinege nyelven, hogy megértsék.

─ Köszönöm, hogy télen enni adtatok nekem és sok – sok madártársamnak.

Amikor ezt elmondta, még egy kicsit üldögélt a fa ágán, majd megbillentette a szárnyait, és elrepült a társai után az erdőbe.

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem…