Mérnök a kaptafánál

Ahogy pestiesen szokták mondani: nem volt ő rossz srác. Inkább csak olyan öntörvényű. Valamikor a kétezres évek elején kapta kézhez a diplomáját, amelyre nagyon büszke volt, s az igazat megvallva volt is miért. Nem hullt olcsón az ölébe az eredmény. Nehéz körülmények közül jött gyermekként, meg kellett küzdenie minden jó kollokvium, minden szigorlat, minden záróvizsga jegyért. S ráadásul rajta maradt valami szülei örökségéből, ami egyéniséggé, de még inkább talán különccé tette – leginkább a társai, a kortársai szemében. Nem viselt fejtetőn meghagyott hajból kreált frizurát, nem járt extrém öltözetben, nem üvöltözött az elégedetlenkedőkkel, de éltető eleme volt a természet, így virtuális utazások helyett az erdőben bóklászást részesítette inkább előnyben. A család számára anyából, apából, és rajongott gyermekükből állt. S ha alkalom adódott rá szívesen megivott egy-egy sört, de nem kerítették őt hatalmába sem az alkohol, sem pedig a kábító vagy egyéb tudatmódosító szerek. Talán úgy is lehetne mondani, hogy afféle konzervatív gondolkodású fiatal volt. S nagyon szeretett dolgozni, így amikor belekezdett egy munkába, eltűnt körülötte a valóságos világ. Talán a szükségesnél kicsit jobban is.
Építész diplomája feljogosította bizonyos döntések meghozatalára. Például dönthetett statikai kérdésekben, szerkezeti problémákban, építmények elhelyezéséről, de jogosítványa volt esztétikai szempontok megítéléséhez, illetve általában: állásfoglaláshoz műszaki, szakmai kérdésekben. S nem volt rest, tette a dolgát. Megfellebbezhetetlen ítéleteket hozott munkákról, munkatársakról, teljesítményről, kollégákat dicsért vagy tromfolt le, kért számon vagy marasztalt el éppen, olykor csak azért, ha nem osztotta valaki valamiért a szakmai álláspontját. Megkövetelt és értékelt. Pedig nem kellett volna! Neki nem. Beosztott mérnökként sokkal inkább szerkezeti elemekkel, statikai számításokkal kellett volna foglakozni, na és leleményes mérnöki megoldások megalkotása lett volna leginkább a feladata. De nem ő – úgy látszik – nagyobb kedvét lelte paragrafusok bújásában, mint hosszak, szögek, táblázatok, számsorok, képletek és rajzok értelmezésében, meg, ha önjelölt ítészként kritizálhatta mások munkáját. S hogy mi lett ebből? Összevisszaság. Mérnöki szemlélettel értelmezett jogszabályok és bölcsészkedve vizsgált műszaki eredmények.
Mi vezethetett ide? Felkészületlenség? Nem valószínű, hiszen amikor nem mások munkájának a minősítésével töltötte az idejét, remek szerkezetek kerültek ki a keze alól. Trehányság? Na az végképp nem, hiszen aligha van aki szőrözősebben, precízebben dolgozott volna nála. Talán inkább a megfelelési kényszer. Az oly sokszor tetten érhető, mindenáron való igazodás a messze nem mindig a szakmai csúcson lévő, de messzire nyúló kezű vezetőséghez. A kor szelleme. Fontoskodj, reklámozd magad, mert ez a megbecsülés és érvényesülés biztos útja. S ha közben átlépsz vagy rátaposol másokra? Sebaj. Járulékos veszteség.
Mérnökünk a kétezres évek elején vette át a diplomáját, de mert az ember személyiségének vonásai nem egyformán fejlődnek, nos úgy látszik a tudat, az öntudat, az identitás- és felelősségtudat fejlődése némiképp összekeveredett nála és elmaradtak egymástól.
S hogy mit okozott mindez a kollégáknál? Zűrzavart. Rossz perceket, kudarcélményt, konfliktusokat.
Hogy a probléma mennyire nem új keletű, azt mi sem szemlélteti jobban, mint hogy eleink egy szólásmondást is alkottak rá: „Suszter maradjon a kaptafánál!” Vagyis mindenki foglakozzon a saját szakterületével, mindenki végezze a saját munkáját. Az pedig egyáltalán nem iskolai végzettség kérdése, hogy ki hogyan viszonyul ember- illetve munkatársaihoz. Ám tény: nem biztos, hogy a kommunikáció finomhangolását egy cégen belül műszaki szemléletű emberre kell bízni! Jóllehet nem jobb vagy rosszabb, amit ők tudnak, amit ők csinálnak, egyszerűen csak: más.
Sokszor elhangzik – s valljuk meg naponta érezzük is a bőrünkön , – hogy különleges korban, nagy változások időszakában élünk. Felborult a megszokott jó rend, ám nem biztos, hogy lett helyette jobb. Jó és fontos dolgok tűntek el és sokszor rosszak kerülnek a helyükre. S ami a legnagyobb baj: a siker akarása, a mindenáron való eredményességre és haszonszerzésre törekvő szemlélet sokszor felülírja a józanész, a tolerancia, de még inkább az emberség és egymás támogatásának, segítésének jogos igényét, követelményét. Kiváltképp, ha nem megfelelő emberek kerülnek fontos helyekre. Vagyis amikor a mérnök nem alkotni, tervezni akar, hanem mindent elsöprő, korokon átívelő bölcsességek kimondására, mások megítélésére törekszik, mert nincs a helyén. Amiként egy jó suszter csendben – esetleg fütyülve – serényen dolgozik a kaptafánál.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…