Este van este, van, aki nyugalomban.
Én meg csak nézem a Napot, mosolyomban
Látszik szeretetem, mit érzek iránta
Lemenése közben csakis őiránta.

Esti misére zúg a harang… hívja híveket.
A Nap elszendereg, elmegy, az útja ívezett
Bár még maradna, mert szeret ő minket, itt
Jól érzi magát, ránk verte sugarát… snitt.

A sötét, szinte hallani, hogy a fogait csikorgatja…
Jön, alattomosan támadva, mint akinek ez igaza.
A gyérülő fény halálra sebzetten bukdácsol
Föld túloldala felé… nem soká lebukdácsol.

Átzúg látóhatár peremen,
A feneketlen, mély éterben
Apró darabokra törik
És messzire… elköltözik.

A meredély szélén még próbál erősen kapaszkodni,
Már teljesen kivörösödik, pillantása lanyhulni
Látszik, szeméből a fény lassan kihuny,
Tovább áll, a mi világunkból kiun?

Elmegy ma estére, inkább elege van a tortúrából,
És nem akarja látni sötétséget, összetartozásból?
Mit a sötét éj észrevett, hogy Nap föladja, megingott
Feszítette ínt… izmait, újra meg újra lesújtott!

A fény még egyszer nagy riadtan tekintett körül
Vörös arca feketévé szenderül… rákövül.
Szája mozdul, hogy mondjon valamit, reménysugarat…
Képtelen volt látni sötétben… még láthatóakat.

Skarlátvörös vérsugarak jelezték utolsó szívdobbanásait
És lassan rátelepedett az elmúlás, mi elölte a vágyait.
Elszánt pillantása kihunyt, a sötétség ködje bevont mindent,
Lassan elment a napi elmúlásba, mára itt hagyott minket.

A megsemmisülés őrületes félelmének a lázában
Minden erejével küzdene, de az fogytán és fogságában
Már nem sokat lehet… nagy dolgokat már nem tehet,
De talán gondol ránk és küld szép álomképeket.

Nem gazsulálok én neki, elhagy,
Úgyis lemegy, elmegy… mára itt hagy,
De reggel a sötét is megfagy,
Akkor minket majd ő is elhagy…

Vecsés, 2011. szeptember 30. – Kustra Ferenc