Hosszú sétának indultál Te is. Azt gondoltam, hogyha az ember jól viselkedik egy erdőben (nem tépi le a növényeket, nem szemetel, csak a kijelölt helyen gyűjt tüzet és nem hangoskodik) akkor a végén jár valami elismerés. Mire a séta végére ér az ember felfogja, hogy semmi eredménye nem lesz annak, ha végig járta a kitaposott utat.
Néha le-letér róla, talán azért, hogy rövidítsen, talán azért, hogy izgalmasabbá váljon a túra, de végtére is ugyan ott lyukad ki, ahova az az út halad, amelyiken mindenki jár.
Miután kiérsz az erdőből meglepve tapasztalod, hogy képes voltál végig csinálni mindenféle nehézség nélkül és még büszke is vagy magadra, így elfogadod, hogy ez az eredmény. Nem kell más elismerése.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Azt gondoljuk, hogy mindig csak az eredmény számít. Nem az, amelyik utat megtettük, nem a nehézségek legyőzése után és közben gondolunk arra, hogy képesek vagyunk bármire, hanem csakis akkor, ha már elértük a célt.
Így van ez a szerelemben is. Azt gondoljuk, hogy csak akkor értünk el valamit, ha megkaparintottuk a zsákmányt, ha képesek voltunk elérni azt, hogy ez a zsákmány a miénk legyen. Akár egy órára, akár egy napra, hónapra, évre-, vagy akár életünk végéig. Sosem törődünk az úttal. Pedig mennyire szerencsések vagyunk, hogy az az út, amit végig járunk tele van kihívásokkal, izgalmakkal és élményekkel.
Képzeld csak el, milyen lenne ha egy egyenes úton haladnál végig a két állomásod között, fák nélkül, virágok nélkül, az ég kék színe nélkül. Nem fáj? Nem fáj elképzelni mennyire sivár és elkeserítő lenne ez így?
Miért nem vagyunk hálásak az apró dolgokért? Miért ilyen gyarló az ember? Miért magától értetődő az, hogy az út végére érsz és büszke lehetsz magadra?
Miért bántunk másokat csak azért, mert mi szeretjük őket? Miért taposunk egymás lelkébe, mikor a másik előre kéri, hogy ne tegyük ezt? Miért nem tudunk figyelmeztetés nélkül úgy bánni egymással, ahogy az erdőben a figyelmeztetések hatására viselkedünk?
Úgy múlik el az élet, mint ahogy a Nap lemegy. Eleinte nagyon lassú a folyamat, türelmetlenek vagyunk, hogy hol van már az, mikor gyönyörű lesz, és amikor végre gyönyörű, percek alatt elillan, pont, mint az élet.
De had kérdezzem meg Tőled, kedves olvasóm; miért magától értetődő az, hogy holnap is feljön a Nap?

Seres Adél az Irodalmi Rádió szerzője. Nem rendelkezem írói tapasztalattal. Ami fáj, papírra vetem. Boldogságomban kevésszer írok, mert…