Volt egyszer egy kicsi falu és élt benne egy öreg nénike. Háza a falu szélén volt és hozzá tartozott egy aprócska kert, ahol minden megteremt az öregasszony keze munkája által.

Mindenki nagyon szerette, mert jóravaló teremtés volt. Akinek csak tudott segített. Tanította szomszédjait, hogyan kell szép, illatozó virágokat nevelni. Kertje mindig tele volt szebbnél szebb virágokkal.

Nyári este szívesen üldögélt a virágai között és halkan beszélgetett velük. Tán hihetetlen, de a virágok válaszoltak neki. Sokszor késő éjszakáig velük volt. Együtt nézték a csillagokat és a jó, öreg sápadt Holdat.

─ Látjátok kedveskéim, milyen szépek a csillagok – mondta és felnézett a sötét égre, ahol milliónyi apró fénypont kacsingatott feléjük. – Vajon a csillagoknak is vannak virágai és ott fent is van virágoskert?

Erre még a lenti virágok sem tudták a választ. Csak némán bólogattak csöppnyi fejecskéjükkel.

Ezen az estén sokáig nézték a csillagokat. Nénike nyaka már valósággal megfájdult a merev tartástól és a hosszas, mozdulatlan nézéstől. Nem volt álmos, pedig nappal rengeteget dolgozott. Szinte egy pillanatra sem állt meg pihenni. Enni is csak munka közben kapott be valamit. Egymagának nem szeretett főzni, vendég meg csak ritkán nyitotta rá az ajtót. Igazából nem volt senkije a faluban. Fia is egy nagyon távoli nagyvárosban élt. Ritkán látogatta meg édesanyját. Hiányzott neki, de megértette, aki magas beosztásban van, az nem nagyon tudja ott hagyni a munkahelyét. Jó, ha évente egy vagy két alkalommal meglátogatta. Eleinte ez nagyon fájt, mostanra már hozzászokott és beletörődött sorsába.

Férje régen eltávozott az élők sorából. Valójában, akkor még fiatalasszony volt. Akár újból férjhez is mehetett volna. De ki tudja, miért nem tette és így jobb volt számára az élet.

Gyakran elábrándozott azokról a régi időkről, amikor olyan szép volt, mint kertjének a virágjai.

─ Drága nénike, mire tetszik gondolni? – kérdezte meg a közelében lévő piros rózsa.

─ Mire aranyoskám? – gondolkodott el megint. – Talán azokra a csodás évekre, amelyek egy szempillanat alatt elsuhantak a fejem fölött. Mintha csak tegnap lett volna, amikor kislány voltam.

─ Nénike, meséljen a kislány koráról! Úgy szeretnénk hallani – kérlelték kórusban a virágok.

─ Miről mesélhetnék nektek? – kérdezte kissé meglepve az öregasszony.

─ Mindenről. Minden érdekel bennünket – mondták és fejüket feléje fordították.

─ Ha ennyire akarjátok – egyezett bele, és még a Hold halovány fényében is látszott, hogy erősen gondolkodik, hogyan kezdje el. Végül nagy nehezen neki fogott. – Tudjátok nem itt éltem mindig. Kislány koromban egy másik faluban laktam a szüleimmel. Drága, jó emberek voltak. Nagyon szerettem játszani bátyámmal, aki két évvel volt idősebb nálam. Egyszer már igazán nem is tudom, milyen alkalomból meglepett egy sárga bugyellárissal. Azt mondta, hogy a heti vásárban vette nekem. Igen boldog voltam, amikor megkaptam az ajándékot. Csak az volt a baj, hogy üres volt. Egy árva fillér sem kandikált ki belőle. Ez egy kicsit elszomorított. Mire való egy üres bugyelláris? Próbáltam apámtól, anyámtól pénzt kérni bele, de mindig azt a feleletet kaptam, hogy kislány vagyok még ilyenhez. Örüljek, hogy van bugyellárisom, és legyek boldog vele. Ez nagyon elszomorított. Félrevonultam a titkos helyemre és itattam az egereket könnyeimmel.

Nem tudom, milyen sokáig búslakodtam az orgonabokrok alatt, amikor hirtelen valami furcsa dolog történt. Először azt hittem csak képzelődöm, és nem akartam hinni szememnek és fülelemnek. A kezemben tartott bugyelláris színe vakítóan csillogni kezdett és a következő pillanatban valaki megszólított:

─ Kislány, mi a baj? Miért pityeregsz?

Körbenéztem, de nem láttam senkit. Először azt hittem, hogy csak képzelődtem. Hiába meresztgettem szemeimet, nem láttam senkit. Ez egy kicsit meg is rémisztett. Ugye az ember annyi, mindenféle szellemekről szóló dolgot hall, hogy végül már maga sem tudja, mi az igaz, mi az, amit csak kitaláltak.

Nem mertem megszólalni. Nyakamat behúzva, összekuporodva ültem az orgonabokor alatt.

Másodszorra is megkérdezte az előbbi hang:

─ Kislány, mi a baj? Miért pityeregsz?

Ezt már nem lehetett ép ésszel elviselni. El akartam rohanni, de blúzom beleakadt az egyik ágba. Kikaptam volna anyámtól, ha elszakítom. Ezért óvatosan visszanyúltam és megpróbáltam kiszabadítani. Igen ám, de kezemben volt a bugyelláris. Le kellett tennem a földre, hogy a kezemet használni tudjam. Akkor vettem észre, aki megszólított nem volt más, mint az ajándékba kapott pénztartóm.

─ Te tudsz beszélni? – csodálkoztam el.

─ Nem nagy ügy – válaszolta könnyedén. – Én egy csodabugyelláris vagyok, amiből soha nem fogy ki a pénz. Mindig annyi van bennem, amennyi kell, egy fillérrel sem több. Most azért vagyok üres, mert neked nincs szükséged pénzre. Menjél el csak a boltba, és vegyél valamit! Meglásd, akkor, amikor fizetni kell, nem leszek üres!

Hittem is meg nem is, amit hallottam. Még mindig azt gondoltam, bizonyára valamelyik szellem játszik velem és majd jót nevet, amiért sikerült becsapnia. A bugyelláris biztatott, hogy menjek el a boltba és vegyek tíz deka selyemcukrot! Nem tudom, honnan találta ki, hogy a kedvenc nyalánkságom a selyemcukorka. Édesapám mindig ezt szokott hozni nekem a hetivásárból.

Gondoltam, kipróbálom. Legfeljebb a boltos elkerget, ha nem tudok majd fizetni.

Erre nem került sor, mert amikor a fizetni kellett és belenyúltam a bugyellárisba, valóban annyi krajcár lapult benne, amennyire szükségem volt.

Nagy boldogság öntötte el a szívemet. A világ leggazdagabb emberének éretem magamat. Ezentúl mindig volt pénzem, ha selyemcukorkát akartam venni.

Igaz szüleimnek, se mertem említést tenni erről. Attól féltem, ha a felnőttek megtudják, akkor elveszik tőlem. Mélyen hallgattam szerencsémről.

Nincs olyan titok, amely előbb vagy utóbb ki ne derüljön. Egy nap bugyellárisom titkára is fény derült.

Szomszédunkban lakott egy irigy nő, és volt neki egy velem egykorú lánya. Sokat játszottunk együtt. Igaz anyja nem nagyon örült ennek. Amikor csak tehette, mindig hazarendelte tőlük a lányát, s ha én akartam hozzájuk menni, játszani, akkor meg mindig volt kifogás, hogy ne menjek be az udvarukba.

Egyik nap, amikor valahogy mégis sikerült együtt töltenünk a délutánt, elkotyogtam neki a titkomat.

─ Idefigyelj Rozika, ha nem árulod el, akkor megmutatom a csodabugyellárisomat!

A lány égre – földre esküdözött, hogy hallgat, mint a sír. Senkinek sem fog szólni róla. Még a mutatóujját is begörbítette, ezzel is jelezte, mennyire komolyan gondolja.

─ Így görbüljek meg, ha egy árva szót is mondok róla anyámnak – mondta és türelmetlenül várta, hogy meglássa a kincsemet.

Részletesen elmeséltem, hogyan jutottam a bugyellárishoz, és belőle soha nem fogy ki a pénz.

Ott akkor mindjárt Rozika meg is kért, hogy gyakorlatban is szeretné látni, hogy igazat beszéltem-e. Javasolta, menjünk el azonnal a sarki boltba és vegyünk selyemcukrot. Ugye nem kell mondanom ő is nagyon szerette ezt a finomságot. Falunkban nem volt olyan kislány, aki ellent tudott volna neki állni.

Én sem elleneztem, hisz már régen nem volt a számban. Vettem neki is meg nekem is selyemcukrot, és hazafele boldogan szopogattuk. Most már barátnőm is megtapasztalhatta, hogy milyen varázsereje van a bugyellárisnak.

Azt reméltem hazaérve még sokáig fogunk játszani az orgonabokrok alatt, de Rozika hirtelen úgy határozott, hogy hazamegy. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra.

A kislány alig várta, hogy anyjának elújságolja a titkomat. Talán ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha a nő nem lett volna irigy. Mindenkire irigykedett, ha valakinek csak egy kicsivel is többje volt, mint neki.

Otthon elhűlve hallgatta lánya beszédét. Először azt hitte, hogy Rozika csak lódít, és kitalálta a bugyellárisról a történetet. De amikor meglátta kislánya kötényének a zsebében a selyemcukrot, kezdett gyanakodni, hátha igaz a történet.

Az első pillanatban mindjárt látszott a szemében, hogy valamit forral az agyában.

─ Meg kell szereznünk ezt a bugyellárist – mondta elszántan egy kis idő elteltével. – Minek ennek a kis békának ilyen? Nálunk sokkal jobb helyen lesz. Segítségével veszünk arany nyakláncot, gyűrűt, és sok – sok szép ruhát. Gazdagabbak leszünk, mint a király.

Csak azt nem tudta, hogyan szerezze meg a bugyellárist? Rozika mondta, hogy barátnője nagyon vigyáz rá. Még amikor alszik, akkor sem válik meg tőle.

─ Lányom, menj át a szomszédba és legyél nagyon nyájas és kedves. Hívd át hozzánk a kis barátnődet, de beszéld rá, hogy a bugyellárist is hozza magával! A többit meg bízd rám. Meglásd, megszerezzük és a mienké lesz.

Nem gondoltam semmi rosszra. Máskor is előfordult, hogy Rozika betoppant hozzánk. Igaz ilyenkor édesanyja mindjárt hazaparancsolta. Most csodálkoztam is, hogy nem hallom rikácsolását:

─ Lányom, gyere haza! Ne játsszál azzal a kis ágról szakadt békával!

Most legnagyobb meglepetésemre gondtalanul tudtunk játszani, sőt egy kis idő elteltével azt hallottam, hogy menjünk át hozzájuk. Édesanyja készített finom madártejet számunkra, ami már kelően kihűlt és lehet falatozni belőle.

Örömmel engedtem a csábításnak, mert szerettem a madártejet. Az egyik kedvenc eledelem volt.

Mikor elindultunk, Rozika megkérdezte:

─ Ugye hozod a bugyellárist is?

Egyáltalán nem értettem, miért kérdezi, de nem is sejtettem a kérdés mögött semmi gyanúsat. Bizonyára csak kíváncsi volt, mint általában minden kislány. Hiszen engem is minden nagyon érdekelt, és bizonyára én is feltettem volna ilyen kérdést, ha úgy hozta volna a sors.

Amikor megérkeztünk Rozika házába, valóban az asztalon várt bennünket a madártej. Olyan nagy adagot kaptam, hogy mindenről megfeledkeztem. Tátott szájjal álltam és kikerekedett szemekkel néztem álmaim vágyát.

─ Üljetek asztalhoz! – invitált bennünket Rozika édesanyja. – Helyezkedjetek el kényelmesen, és egyetek!

Mindjárt le is huppantam az asztalhoz és mohón kanalazni kezdtem a finom madártejet.

Egyszer csak a Rozika édesanyja hozzám lépett és megcirógatta a buksimat, majd megkérdezte:

─ Jól ülsz, kislányom?

─ Igen – válaszoltam teli szájjal. Szinte még a szememet is becsuktam annyira élveztem a vendégül látást.

─ Rakjál csak ki nyugodtan mindent ide az asztalszélre a köténykéd zsebéből, nehogy megnyomja a hasacskádat, amíg eszel – folytatta kissé ravaszkásan a nő.

Engedelmeskedtem, hiszen bizonyára jót akar nekem, azért mondja – gondoltam, és az asztalszélre pakoltam a bugyellárist. Ha majd végzek, a madártejjel visszarakom a zsebembe.

A szomszéd néni tovább tüsténkedett körülöttem. Szünet nélkül biztatott, hogy csak egyek. Még repetát is adott. A madártej egy nagy cseréptálban volt. Amikor másodszorra is púposan megtöltötte a tányéromat, a cseréptálat az asztalszélre tette. Éppen oda, ahol a bugyelláris volt. Én annyira elfoglalt voltam az evéssel, hogy egészen megfeledkeztem róla.

Egyszer még a legnagyobb kád is megtelik. Így járt a gyomrom is. Bármenyire is szerettem volna több nem fért belém. Egy idő után csak ímmel-ámmal turkáltam a kedvenc eledelemet.

─ Jól laktál, gyermekem? – kérdezte Rozika édesanyja.

─ Igen – válaszoltam, de már alig bírtam megmozdulni a sok madártejtől.

─ Későre jár – folytatta barátságos hangon – haza kellene menned. Édesanyád már bizonyára vár.

Igazat adtam neki. Megköszönte a vendégül látást és a finom nyalánkságot. Elbúcsúztam kicsi barátnőmtől és elindultam haza. Egészen megfeledkeztem a bugyellárisról, csak otthon vettem észre, hogy hiányzik a kötényem zsebéből. Mondtam is édesanyámnak, hogy visszamegyek érte a szomszédba, mire az ezt mondta:

─ Ráérsz holnap is. Ilyen későn ne zavard őket. Egy üres bugyelláris miatt kár felverni a házat.

Valójába édesanyám nem tudta a bugyelláris csodaerejét. Ő azt hitte, hogy csak egy testvéremtől kapott vásárfia.

Éjjel nyugtalanul aludtam. Alig vártam, hogy reggel legyen. Amint megvirradt azonnal rohantam a szomszédba, de ott a tegnap nagyon barátságos, kedves szomszéd néni mérgesen rám tátotta a száját:

─ Mit akarsz itt ilyen korán? Leánykám még az igazak álmát alussza. Menjél haza! Nem akarlak a házamban látni.

Ezeket hallván nagyon meglepődtem. Nem értettem semmit. Olyan volt, mint egy rossz álom.

─ Csak a bugyellárisomért jöttem – dadogtam félénken, és egészen össze voltam zavarodva.

─ Milyen zagyvaságokat beszélsz? – kiáltott rám haragosan.

─ Tegnap itt felejtettem a bugyellárisomat.

─ Nem felejtettél itt te semmit – villogtak a szemei. – Miket hazudozol itt össze-vissza?

Hiába próbáltam bizonygatni az igazamat, karon ragadott és kitessékelt a házból.

Odakint hallottam, hogy hangosan nevetett rajtam.

Én meg úgy sírtam, mint záporeső. Oda a csodabugyellárisom. Most, hogyan fogom visszaszerezni.

Anyám sem ismerte, mit tud. Milyen csoda lakozik benne. Csak nevetett rajtam, amikor elmeséltem neki, hogy ebből a bugyellárisból soha nem fogy ki a pénz. Mindig annyi van benne, amennyi kell.

─ Majd a bátyád a jövő heti vásárban vesz másikat – mondta és magamra hagyott.

Ezzel még nem ért véget a történet. Bizonyára kíváncsiak vagytok, mi lett a bugyellárissal?

Rozika irigy anyjával még aznap elindultak, hogy mindenfélét összevásároljanak. Először is az útjukba kerülő rőfös boltba tértek be, és annyi vásznat, selymet és bársony anyagot rendeltek, hogy az egész falunak elegendő lett volna. A rőfös boltos előre dörzsölte a markát, hogy milyen jó üzletet csinált. Megfogta az Isten lábát. Amint összekészítette a rendelést, villámgyorsan számolni kezdett. Végül olyan magas végösszeget hozott ki, hogy máskor talán elájultak volna a számla látván, de most a nő mosolyogva nyitotta ki a bugyellárist. Azt hitte éppen annyi lesz benne, mint amennyire szükségük lesz.

Nagy volt a meglepetést, amikor egy ócska kabátgombon kívül semmit sem talált benne. Pedig sokáig kotorászott benne. A rőfös boltosnak sem kellett több, azonnal rendőrt hívatott, hogy bolondot csináltak belőle. Lemérte és levágta a sok drága, finom anyagot, hosszú percekig hajlongott a komolynak hitt vevők előtt. Végül egy árva krajcár haszna sem lett munkájából.

A bíró elítélte a nőt. Többé senki sem látta őket a faluban. Hogy hová lett a bugyelláris, én azt ugyan megmondani nem tudom. Egy ideig bánkódtam, de rájöttem több is veszett Mohácsnál, és minek búslakodni miatta. Majd, ha megnövök, akkor dolgozok szorgalmasan, és lesz pénzem, amin annyi selyemcukrot vehetek, amennyit csak akarok.

A néni a történetet befejezte és közben észre sem vette, hogy körülötte minden virág elaludt. Színes szirmaikkal betakaróztak, és tán ők is a csodabugyellárisról álmodtak.

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem…