Peti születésnapjára kapott egy számítógépet. A kisfiút nagyon megörvendeztette az ajándék. Már régóta vágyott egy ilyen masinára. Barátainak az iskolában mindenkinek volt. Ezért, amikor a fiúk erről kezdtek el társalogni, mindig a háttérbe vonult és szomorúan hallgatta őket.

Petinek nem volt édesapja. Korán meghalt egy balesetben. Szegény kisfiú édesanyjával élt egy fizetésből. Minden fillért be kellett osztani, és sok mindenről le kellett mondani.

Nagyon vágyott egy számítógépre. El sem tudta képzelni, hogy egyszer neki is lesz.

Amikor születésnapján megpillantotta az új számítógépet, majdnem elsírta magát. Édesanyja nyakába ugrott és sok – sok puszival halmozta el, aki szintén elérzékenyült és könny csillogott a szemében.

Nagy volt az öröm a házban. Peti mindjárt ki is próbálta. Barátaitól titkon elleste, hogyan kell bekapcsolni a gépet. Különben az iskolában már alapszinten tanították a számítógép használatát. Nem jelentett gondot a bekapcsolás és az üzembe helyezés.

Másnap az iskolában boldogan újságolta el, hogy már neki is van ilyen masinája. Társai irigykedve hallgatták. Először nem akarták elhinni. Egy kis időnek kellett eltelnie, mire elhitték. Most már ő is a számítógépes fiúk táborába tartozott.

Édesanyja szigorú rendet tartott. Akármikor nem ülhetett a gép elé. Előbb meg kellett tanulnia a leckét és elvégezni a házkörüli munkát. Ha ezzel mind megvolt számítógépezhetett. Nem jó, ha egy kisfiú állandóan ezzel foglalkozik.

Így egyeztek meg édesanyjával. Peti esküdözött, hogy ezt mindig be is tartja, és amikor azt hallja, hogy elég, feláll a számítógép mellől és engedelmeskedik.

Kezdetben minden egyszerűnek tűnt, és néhányszor be is tartotta, amit megígért. Ellenben egyik este úgy belefeledkezett a játékba, hogy nem hallotta meg, amikor édesanyja szólt neki. Hiába ismételte meg a nő kisfia rá sem hederített. Olyan volt, mintha süket lett volna.

─ Peti, ideje lefeküdni! Kapcsold ki a számítógépet, és irány az ágy!

Ez többször megismétlődött.

A nő kiment a konyhába, azt remélve, hogy ezalatt fiacskája kikapcsolja a számítógépet. De most tovább játszott. Annyira belefeledkezett a játékba, hogy megszűnt számára a valós világ.

Amint ott görnyedve ült az asztalnál egyszer csak egy apró manó termett az asztalon, és mérgesen Petire förmedt:

─ Szolgám vagy és most magammal viszlek a számítógépek országába. Jövőben nekem fogsz szolgálni és minden parancsomat teljesíted.

Peti nagyon meglepődött. Még sohasem látott manót. Főleg nem számítógépmanót. Amikor kicsit magához tért kíváncsian megkérdezte?

─ Számítógépek országában is játszhatok?

─ Ha teljesíted minden parancsomat, akkor igen.

A kisfiút ez látszólag megnyugtatta és alig várta, hogy a számítógépek országában legyen.

A kicsi manó elővette a varázspálcáját, hármat suhintott vele és már ott is voltak.

Itt annyi számítógép volt, hogy a látvány elkápráztatta. Még a házak is abból voltak. Amerre csak nézett, mindenhol ilyen szerkentyűket látott. Szavakkal képtelenség leírni, milyen országba került Peti. Legszívesebben mindegyik számítógéphez odarohant volna, hogy kipróbálja.

─ Megállni! – mondta a manó. – Előbb tessék elvégezni a dolgod, amit parancsolok neked!

─ Legalább csak egy kicsit hadd játsszak ezzel az út menti számítógéppel. Szeretném kipróbálni – könyörgött Peti, de a manó meg sem hallotta a kérését.

─ Szó sem lehet róla! Szolgám vagy, és azt fogod tenni, amit parancsolok. Megértetted?

Szegény kisfiú ijedten szipogta:

─ Igen, megértettem.

Titkon azt remélte, ha elvégzi, amit a manó parancsol neki, akkor játszhat.

A manó hatalmas házához mentek, ahol Peti megtudta, mit kell tennie. Először is ki kellett takarítania a kilencvenkilenc szobát, utána fát vágni, vizet hordani a távoli folyóról, és még annyi munka várt rá, hogy felsorolni szinte lehetetlen.

Természetesen szó sem lehetett a játékról. Ha el is végezte a munkát és a manó nem talált benne kivetni valót, újabb és újabb feladattal látta el. Estére úgy elfáradt, hogy alig állt a lábán. Azt remélte, hogy legalább este játszhat valamelyik számítógéppel a sok közül. Sajnos tévednie kellett. A manó még lefekvés előtt adott neki munkát. Borsót kellett válogatnia a holnapi ebédhez.

Csak messziről ácsingózva nézte a házban felsorakoztatott számítógépeket. Amikor végzett a borsóválogatással, gazdája ágyba parancsolta.

─ Tessék lefeküdni! Holnap reggel korán kelünk. Rengeteg munka vár ránk.

A manó csak azt felejtette elmondani, hogy ő nem dolgozik. Minden munkát majd szegény Petinek kell elvégeznie.

Alig, hogy lefeküdt el is aludt. Arra ébredt fel, hogy valaki rázza a vállát.

─ Ébresztő, hétalvó!

Nem volt más, mint a manó. Mérgesen toporgott az ágy mellett.

─ Ugrás ki az ágyból! Mai feladatod az lesz, hogy kihajtod barikáimat legelni a rétre. Vigyázz, ha csak egy is elveszik közülük, nagyon megbánod.

─ Kedves manó bácsi, mikor játszhatok a számítógéppel? – csúszott ki a száján a kérdés. – Azt tetszett mondani, hogy számítógépezhetek.

Amint ezt a manó meghallotta iszonyatos haragra lobbant és már akarta felemelni varázspálcáját, hogy békává varázsolja szolgáját, amikor kint az udvaron a birkák türelmetlenkedni kezdtek. Szerettek volna már a rétre menni.

─ Most az egyszer megbocsátok, de ha még egyszer ilyent kérdezel, biz’ Isten elvarázsollak – mordult rá a manó.

Szegény kisfiú sírva elindult a rétre a birkákkal. Útjuk számtalan számítógép mellett haladt el. Egyikhez sem szabadott hozzálépni. Pedig, milyen jó lett volna egyet játszani velük. De nem lehetett, mert a manó megtiltotta, sőt ha megszegi a parancsát, csúnyán megjárhatja.

Amint bandukolt a birkák után és terelgette azokat, eszébe jutott édesanyja. Igaz ő is meg szokta kérni némi kis segítségre, de azért mindig engedett neki játszani. A manó meg olyan szigorú, hogyha csak szóba hozza a számítógépet, mindjárt a varázspálcájával fenyegetőzik.

Megérkezve a rétre a birkák azonnal széjjelfutottak. Nem volt olyan ember, aki össze tudta volna terelni a nyájat. Nem tellett bele egy perc, minden birka eltűnt a szeme elől. Egyedül maradt a nagy réten. Leült egy nyárfa alá és fejét a kezébe hajtva pityergett.

Most már biztos, hogy a manó elvarázsolja.

Egy ideig üldögélt ott nagy búsan, amikor egy szépséges nő jelent meg előtte.

─ Miért sírsz, kisfiú?

─ Azért, mert a rám bízott birkák elfutottak.

─ Bizonyára a manó birkái. Ugye?

─ Igen – szipogta Peti -, de ezt a néni honnan tudja?

─ Mindenki jól ismeri őkelmét a számítógépek országában. Akivel csak tudja, mindenkivel eljátssza ezt. Tudod meg, ő egy nagyon gonosz manó. Nem szabad hinni neki!

─ Most, mi lesz velem? – kérdezte nagy, könnyes szemekkel.

─ Segítek megkeresni a barikákat, és szépen visszatereljük az elkóborolt állatokat. Utána pedig visszaviszlek édesanyádhoz. Gondolom, nem fogadtál szót, amikor mondta, hogy kapcsold ki a számítógépet. Így volt?

─ Igen így volt. A néni mindent tud?

─  Mi jó tündérek, mindent tudunk. Azt hiszed, csak te vagy az egyetlen kisfiú, aki nem fogad szót szüleinek, és a manó becsapja, ígérgetve neki, hogy a számítógépek országában annyit játszhat, amennyit csak akar.

A jó tündér segített előkeríteni a barikákat, és a manó legnagyobb csodálkozására, valamennyi megvolt.

─ Ilyen jó juhászom még nem volt – mondta ravaszkásan és megpróbálta Petit marasztalni. – Holnap nem kell dolgoznod. Egész nap számítógépezhetsz.

A jó tündér intett a szemével, hogy ne hallgasson rá, hanem kövesse őt. A kisfiú megfogta a nő kezét és egy szempillanat alatt újból a számítógépe előtt ült. Tanult a kalandjából, és még mielőtt édesanyja megint szólt volna, kikapcsolta a számítógépet.

Az édesanyja is nagyon örült, hogy ilyen jó kisfia van.

Gyerekek, ti is mindig fogadjatok szót szüleiteknek. Legyetek jó kisfiúk és kislányok! Ne engedjétek, hogy az a rossz, kis manó belétek bújjon

Apáti Kovács Béla az Irodalmi Rádió szerzője. Mit is írhatnék magamról? Írjam azt, hogy 1953 március 11-én születtem…