Soha ne akard, mondta már annyi hang
Kinek, ki belső hévtől hajtva
Katonásdit játszva
Álmában ölni indult, hogy legyen a vállán rang
Hol fejszék suhognak, ott hull forgács is,
Banalitás hullahegye
Értelmetlen ifjú halál,
Átmosott agy idegengyilkolásba visz
Amíg lesz ember, lesz háború,
Csupán az eszköz változik,
Kő, nyílpuska, atom, sugár
Emberi ösztöntől felhős az ég, borús
Szükségszerű, és természetes?
Egoista urbánus
Telhetetlen kényelemben
Olcsó tömegigény a tettes
Ki természetesnek veszi a békét
Mintha tálcán nyújtanák
S egy jóságos rend őrzi azt
Hogy ne billentsék ki a világ szélét
Ám az emberi kohézió enged
Nagy telhetetlen bőségben
Hol nincs szerelem, barátság
A szükség háborúban becsenget
Egymásrautaltságban ráznak kezet
Egymással majd az emberek,
Új alapok lesznek, mert romokon újraépítkezni lehet