Az évvégi ünnepek felé közeledve az ilyenkor szokásos nagytakarítással voltam elfoglalva. Sietősen végeztem dolgomat. Csupán az járt a fejemben minél előbb meg legyek vele, letudjam, mint kipipálandó feladatot. És ekkor valami váratlan dolog történt – pillantásom egy fehér csipketerítőre esett, mely az egyik polc mélyén szenderegve várta, hogy kirázzam belőle a port, a feledékenység porát. Hirtelen emlékek villantak fel és egy kedves, idős hölgy arca derengett fel előttem, akinek kezében mindig fürgén szorgoskodtak a horgolótűi, szépséges mintákat varázsolva a vékony fonálból. Margit nénivel pár éve három hetet töltöttem egy szanatóriumi szobában, reumánkat gyógyítgattuk több-kevesebb sikerrel.
Emlékszem azon a nyáron tikkasztó kánikula gyötörte az embereket.
Éjszakánként a kicsinyke szobánkban annyira fülledtté vált a levegő, hogy szinte égetett, vizes ruhás borogatással próbáltuk lehűteni magunkat. Az álom messzire elkerült bennünket, így szép lassan elindult közöttünk egy egyre bensőségesebbé váló beszélgetés, melyhez a sötét szobába bevilágító csillagok fénye meghitt hangulatot teremtett. Apró titkok, örömök, bánatok, félelmek, egészségi problémák és családi drámák bukkantak felszínre az emlékek rejtett tárházából. És folyt belőlünk a szó éjszakáról éjszakára. Egy ízben hirtelen megakadt a társalgás, gondoltam talán elaludt a szobatársam. Ekkor Margit néniből mély sóhaj szakadt fel, s éreztem, most valami nagyon fontos titok részévé válok.
Szobatársam a 2. világháború idején tragikus körülmények között elveszítette édesanyját, akit a származása miatt deportálták. Ő csupán pár éves volt akkor, nem nagyon maradtak emlékei vele kapcsolatban, de a hiányát még most is fájó sebként hordozza magával. Megrázó, felkavaró eseményekben bővelkedő életéről – e legsúlyosabb sebtől eltekintve – Margit néni mindig mosolyogva beszélt, sohasem panaszkodott. Éreztem, hogy a hála és a megelégedettség nála őszinte és belülről fakadó.            Gyógykezelésünk végére mindketten tudtuk, hogy a három hét alatt egy olyan különleges lelki-híd épült fel közöttünk, amelynek egyik tartópillérét a szeretet a másikat pedig a bizalom eltéphetetlen szálai alkotják. Margit néni barátsága mellett egy külön számomra készített fehér színű csipketerítővel is megajándékozott. Napközben mindig szorgalmasan mozogtak a horgolótűi és én nem is sejtettem, hogy nekem készül az a kis csipkecsoda.
Az emlékek világából egy szempillantás alatt tértem vissza az
évvégi nagytakarítás hétköznapi világába, de már lélekben lecsendesedve. Szép lassan kiráztam a port a terítőből, visszatettem a polcra, de most már egészen másképp láttam a világot.

Harmati Gyöngyi az Irodalmi Rádió szerzője. Meglepő fordulatokban és szomorú történésekben bővelkedő gyermekkorom hozománya az itt szereplő nevem.…