Heeeej te! – szólalt meg Péter a bakról, miközben ostorával csettintett a két nóniusz kanca Viktor és Sanyi farára. S a két okos jószág tudta a dolgát, szépen komótosan elindultak. Mindhárman a Dél-Alföld egyik vendéglátásra berendezkedett tanyáján szolgáltak már hosszú ideje, nem csoda hát, hogy összeszoktak. Mint mindig, most is kirándulókat, vendégeket kellett kivinniük egy kör pusztaromantikára.
Azért, mert már nem ismeri, még inkább pedig nem vállalja a sokszor nehéz tanyasi életet, a városi ember, nem jelenti azt, hogy ne is lenne kíváncsi rá. Mert ami az ott élőknek mindennapos – a táj és a természet közelsége a gazdálkodás mindennapjai – az a városban élőknek érdekesség, rácsodálkozás, olykor pedig az ősökre való visszaemlékezés lehetősége és öröme.
Péter egész életében lovakkal foglalkozott. Szívesen beszélt is róla, amíg állt a kocsi hátrafordult és vidám, olykor vaskos történetekkel szórakoztatta vendégeit. Mesélt arról, amikor díjugratásban megnyerte a megyei versenyt, vagy amikor a tulajdonosok elvitték az általa kiképzett lovat, s hogy az elváláskor mindketten milyen szomorúak voltak, vagy azt amikor az osztrák nagyságos asszony arra kérte, hogy ugyan csináljanak már együtt egy-két pikáns felvételt, amit ő majd büszkén mutogathat otthoni barátnőinek, hogy lám ő még mindig el tudja csavarni egy jóképű magyar legény fejét. S a fotózás után persze busás borravaló dukált.
A lovak rótták szokásos útjukat. Hol gyorsabban, hol lassabban, ahogy a terep engedte, de mindig vigyáztak, hogy ne billegjen, ne rázkódjon nagyon a kocsi. El a gémeskútig, ahonnan jól látható a legelésző gulya és a ménes. Túl közel persze nem szabad menni, az megzavarná az állatokat. Aztán egy nagy kört a szikes pusztában, ahol ezer érdekességről lehet mesélni. Megmutatta az egykor volt tanyák helyét, amelyeket azóta növényzet nőtt be, de ezzel egyszersmind ki is jelölik, hogy hol élt, gazdálkodott valamikor egy-egy család. Szinte minden bokorhoz köthető egy történet, egy sors, egy élet, s alig vannak ma már, akik emlékeznek ezekre. Aztán ott van az élővilág a maga megszámlálhatatlan gazdagságával. Füvekkel, bokrokkal, fákkal, állatokkal. De a tudomány sem maradhat ki, hiszen Péter pontosan ismerte a puszta gyógynövényeit, s nem csak azt tudta, hogy mit lehet megenni, de nyitott könyv volt előtte a természet nagy patikája is.
Gyorsan elmúlt az egy óra. A lovak visszafordultak a tanya felé. Az utasoknak a porból és zötykölődésből tán elegük volt, de a tájjal nem tudtak betelni. Színek, formák, ízek, illatok, csupa – a városi otthonokban ismeretlen ingerek. Nem csoda hát, hogy sajnálták, mikor le kell szállni a kocsiról. A gyerekek persze vidáman ugrottak le, s miután megsimogatták a lovakat, már futottak is a tűz fölött rotyogó, a környéket mennyei illattal beterítő szürke marha pörköltös bográcsok felé. Mindenki jókedvű volt az új élményektől.
Péter pedig ült a bakon s barázdált arcán megelégedett mosollyal várta a következő csoportot. Egy nehéz, de mozgalmas élet után nyugdíjasként most azt a feladatot kapta, hogy lovas kocsit hajtson. Nem méltatlankodott, nem keresett miérteket, nem okoskodott, nem lázadt és nem szitkozódott. Nem szidta az időjárást, egyszer a napsütést, máskor pedig a csapadékot, olykor a szúnyogokat, netán a globális felmelegedést. Nem akart újonnan tervezett társadalmi rendet, önmagáért való átalakulást, fejlődésnek kikiáltott változást. Nem. Péter egyszerűen tette a dolgát, ahogy mindig is: jókedvűen, szorgosan, békességben. Ahogy őseitől látta, s otthon megtanulta, mint egy ősi titkot, amit csak ez a táj őriz. S amit ha valaki felkeresi, – ha akarja – megértheti. Bárhonnan érkezzen is.
Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…