Sötétbe burkolódzik a megkopott idő.
Sápadt arcán vigadnak a ráncok.
Tárt karjával nem hívja jövő,
Búcsúznak az elfelejtett táncok.
Válláról lerakja rég cipelt terheit.
Görnyedt háttal magában üldögél.
Emlékében őrzi zöldellő erdeit,
Hosszú, barna haját ellepte a dér.
Homályos tükréből rémülten néz vissza,
Kupaknyi borát tán utoljára issza.
Füleit hegyezi madarak hangjára,
Hiába vár választ elhalkult dalára.
Ételért kezei már remegve nyúlnak,
Testébe gyűlt erők egyre-másra múlnak.
Legszebbik ruháját még egyszer felveszi,
Elmélázik benne, utána leteszi.
Harangja messziről mélyen zúgva kondul,
Gyenge lábaival tipegősen indul,
Örökre megvetett ágyába lefekszik,
Féltve őrzött álma lelkébe telepszik.
S mint óceántól visszatérő ér,
Megérdemelt pihenésre tér.

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…