Sötétbe burkolódzik a megkopott idő.

Sápadt arcán mélyülnek a ráncok.

Tárt karjával nem hívja jövő,

Búcsúznak az elfelejtett táncok.

Válláról lerakja rég cipelt terheit.

Görnyedt háttal magában üldögél.

Emlékében őrzi létének képeit,

Hosszú, barna haját ellepte a dér.

Homályos tükréből rémülten néz vissza,

Kupaknyi borát tán utoljára issza.

Harangja messziről hosszan zúgva kondul,

Gyenge lábaival tipegősen indul,

Legszebbik ruháját még egyszer felveszi,

Elmélázik benne, utána leteszi.

Féltve őrzött titka lelkébe telepszik,

Örökre megvetett ágyába befekszik,

S mint óceántól visszatérő ér,

Megérdemelt pihenésre tér.

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…