Mint a kövek közé olvadt kobra,

Csendben lapult meg szűkös búvóhelyén,

Így duzzadt egyre csak nagyobbra,

Az előtörni vágyó, áldott fény.

 

Végre megláttam pókháló csapdáim,

Magam szőttem őket borús napokon.

Megsimítottam kopasz fáim.

Tán még nem késő rügyet fakasztanom!

Hisz a remény az ágak közt itt zöldell,

Friss vér csörgedez ébredő árammal,

Látom már az utat, mit járnom kell,

Itt és most, mind a két lábammal.

   Távozzatok sötét, lidérces álmok!

    Mert jövök: immár fénybe bújva szállok.