Traduit par : Grogg Szabó Katalin, Vízi Lujza

Gáthy Emőke: Liste d’achats

Tous les quinze jours la famille arrivait régulièrement pour les grands achats de fin de semaine. Comme toujours dans le parking du centre commercial.
Antonia ouvrit largement la porte de la voiture, avec la prudence des gens avertis. Malgré cela, comme si elle entendait une plainte lors de ce mouvement. Un petit soupir fin comme un fil, triste.
– Oh la la ! Encore d’autres gens arrivés sans cabas ! Ils vont aussi augmenter le nombre de sachets en plastique, vides ou vidés, éparpillés par le vent, échoués sur l’herbe, les arbres, les buissons.
La fillette dressa l’oreille. A-t-elle bien entendu ? Est-ce ça qu’elle a entendu ? Et d’où est venue la petite voix ?
Il ne lui restait du temps ni pour réfléchir, ni pour farfouiller. Papa ordonna de se rendre à l’intérieur, tandis qu’il jetait d’un grand mouvement nonchalant son mouchoir en papier utilisé tout à l’heure. Antonia adorait son geste. C’était tellement adulte, si élégamment nonchalant. Elle avait déjà décidé souvent qu’une fois vraiment grande, elle aussi ferait comme lui. Maman, Dieu sait pourquoi, ne suivait pas l’exemple tellement envié par sa fille.
Et voilà ! On ne sait d’où, on ne sait comment, un gros papillon grand comme un pouce avec de magnifiques motifs rouge-noir apparut à côté du morceau de papier blanc voltigeant, tombant. Comme s’il faisait exprès, il le poussait avec ses antennes de droite, puis le poussait encore une fois avec ses ailes de gauche et avant que le papier se pose par terre, il passait dessous en déployant ses ailes. Le trajet du papier blanc se termina, inaperçu, dans la jolie poubelle noire en fer forgé à quelques pas de là.
Entre temps Maman s’extirpa du siège arrière de la voiture. Quand papa conduit il permet toujours à Antonia d’occuper le « siège de belle-mère ». Maman n’aime pas ça non plus, et le fait que sa fille ne doive pas attacher la ceinture de sécurité encore moins. Pourquoi ? Parce que. C’est aussi élégant que le mouchoir en papier jeté.
Comme d’habitude, Papa poussait le caddie, Antonia le dirigeait. Aurait voulu. Mais quelque chose la piquait, la tirait, la chatouillait même autour de sa taille. D’une manière presque imperceptible, mais quand même désagréable. Elle voulait se libérer de cette sensation. Elle bougeait ses bras de ci de là, mais à la fin ils montraient toujours la même direction. Papa dirigea donc ses pas par là. Des cabas de différentes couleurs, formes, tailles, prix, pendaient sur un pan d’un rayonnage.
– Demandes-en un ! Demandes-en un !
Antonia sentit-elle vraiment la caresse d’une petite main autour de la poche de sa veste ? Ou ne toucha-t-elle qu’un angle du support ?
– Achetons-en un ! dit-elle, de manière inattendue pour elle aussi, de celui avec de jolis motifs rouge-noir.
– Pourquoi pas ? Si c’est usé, ils reprennent. Et en donnent un nouveau à sa place. Regardez ! C’est écrit !
C’était papa, sensible aux choses pratiques, qui le mentionnait.
Tout d’un coup Antonia sentit comme si la poche de sa veste devenait un tout petit peu plus léger. Le sentiment de piqure, de tiraillement, peut-être de chatouilles disparut complètement. De toute façon son attention fut attirée par une autre famille. Le caddie encore vide était poussé par une fillette un petit peu plus grande qu’elle. Elle devait être en troisième ou en quatrième.
D’un coup, deux grands sacs échangeables se détachèrent presque tout seuls du crochet, de ceux avec de jolies nuances rouge-noir, dont un brillait déjà également dans leur caddie. Ils étaient seulement plus petits. Après un lent flottement ils parvinrent auprès de l’autre famille.
– Mais c’est dangereux à mourir ça ! Combien de fois dois-je dire à ta petite fée qu’il ne faut pas risquer son intégrité corporelle à cause de la bonne intention de nettoyer le monde des gens négligents ? – disait tranquillement la dame, qui d’après son âge devait être plutôt la grand-mère de la fille plus grande. Aujourd’hui un seul de ces sacs suffira.
Antonia entendit un rire aussi fin qu’un fil, mais gai.
– Danger de mort ? Risquer ? Mais il ne s’agissait que d’une petite voltige bien réussie !
La fillette regarda furtivement autour d’elle. Papa l’entendit-il aussi ? Maman l’entendit-elle aussi ? Elle même voyait-elle vraiment ou imaginait-elle seulement que quelqu’un de minuscule, pas plus grand qu’un pouce, amical, avec des ailes de papillon, en polo rouge et pantalon noir, casquette de baseball blanche lançait une œillade depuis les bouteilles de boissons rafraîchissantes ?
– Allons-y Amálka ! Il y a encore des choses sur la liste d’achats ! – dit de nouveau la dame à l’air de grand-mère.
– Liste d’achats ? Qu’est-ce que c’est que ça ? s’étonna Antonia.
La personne avec des ailes de papillon pas plus grande qu’un pouce avec le polo rouge, pantalon noir, casquette de baseball blanche était toujours assise sur une des étagères des sodas. Ceci n’était plus de l’imagination, mais la vérité matérialisée. Elle balançait gaiement ses jambes et regardait franchement, directement dans les yeux de la fillette. Et même se mit à parler :
– La liste d’achats est l’énumération des denrées nécessaires, importantes. Pour ne pas acheter tout ce que nous désirons. Puis des demi-sandwichs au jambon-beurre, des bananes et d’autres friandises, mais beaucoup trop, finissent dans la poubelle, au pire au pied des arbres, à côté de la poubelle.
– Vaut-il la peine de faire une liste d’achats pour les cigarettes ? Il y a beaucoup de mégots au pied des arbres autour de l’arrêt de bus devant notre maison.
– Hélas je le sais. Même depuis le sommet des arbres je vois de temps en temps ces taches blanches. Mais la cigarette est un petit peu autre chose, un petit peu plus compliqué. Il n’est pas question seulement d’environnement propre. Le mieux serait qu’elles ne se trouvent jamais dans les caddies. Ni avec, ni sans liste d’achats.
– Je ne vais pas fumer. Et je vais aussi l’apprendre à mes enfants. Je trouve ces taches blanches très moches.
– Et si ces taches blanches sont plus grandes ? Disons des mouchoirs en papier jetés, des gobelets de yoghourt et d’autres verres en plastique ?
Antonia ne répondit pas. Papa, Maman, marchaient quelque part plus loin, là devant. Elle ne voulut pas les perdre. Ils avaient déjà plusieurs fois fait des emplettes dans ce grand centre commercial, mais il lui arrivait quand même d’avoir l’impression de se perdre sans espoir toute seule.
La liste d’achats aiderait-elle là aussi ?
Et peut-être…le geste nonchalant de jeter par terre les objets usés, petits ou grands, n’est-il finalement pas si élégant ?


 GÁTHY EMŐKE: BEVÁSÁRLÓLISTA

A kéthetenként rendszeresen ismételt nagy hétvégi bevásárlásra érkezett a család. Ezúttal is a bevásárlóközpont parkolójába.
Antónia már a tapasztaltak óvatosságával tárta szélesebbre a kocsi ajtaját. Mégis, mintha jajszót hallott volna a mozdulatra. Apró, cérna vékony, szomorú sóhajt.
– Ajaj! Újabb bevásárlószatyor nélkül érkezők. Ezek is a szélhordta, gyepen, fákon, bokrokon landoló üres vagy kiürített műanyag tasakocskák számát fogják szaporítani.
A kislány fülelt. Jól hallotta? Ezt hallotta? És honnan jött a hangocska?
Nem maradt ideje sem a töprengésre, sem a kutakodásra. Apu indulást vezényelt befelé, miközben széles, gondtalan mozdulattal elhajította az imént használt papír zsebkendőjét.
Antónia imádta ezt a mozdulatát. Olyan felnőttes, olyan elegánsan nemtörődöm volt. Már sokszor elhatározta, ha igazán nagy lesz, ő is ezt fogja tenni. Anyu, isten tudja miért, nem követi az általa olyannyira irigyelt példát.
És ni csak! Nem tudni honnan, nem tudni hogyan, egy jókora, hüvelykujjnyi, meseszép mintázatú piros-fekete pillangó tűnt fel a hulló, hulldogáló fehér papírdarabka mellett. Mintha csak szándékosan tenné, taszított rajta egyet a csápjaival jobbról, aztán taszított rajta még egyet az egyik szárnyával balról, és mielőtt földet ért volna, alászállt teljes terjedelmében. A fehér papírfoszlány útja szinte észrevétlenül a néhány lépésnyire álló szép fekete kovácsoltvas szeméttartóban ért véget.
Mindeközben anyu is kikászálódott a hátsó ülésről. Amikor apu vezet, mindig megengedi, hogy Antónia foglalja el az anyósülést. Anyu ezt sem kedveli, azt meg még kevésbé, hogy a biztonsági övet sem kell a lányának becsatolnia. Miért? Csak úgy. Ugyanolyan elegáns dolog, mint az elhajított papír zsebkendő.
A bevásárlókocsit szokás szerint apu tolta, Antónia pedig vezényelt. Volna. Ám valami szokatlanul szúrta, húzta, tán csiklandozta is a dereka táján. Alig érezhetően, mégis kellemetlenül. Szabadulni akart az érzéstől. Ide-oda mozgatta a karjait, de végül valahogy mindig ugyanabban az irányban állapodtak meg. Apu tehát arrafelé szaporázta a lépteit. Különböző színű, alakú, méretű, árú bevásárlószatyrok csüngtek egy polcrendszer oldalán.
– Kérj egyet! Kérj egyet!
Valóban érezte Antónia egy aprócska tenyér simogatását a dzsekije zsebe tájékán? Vagy csak hozzáért az egyik állvány sarkához?
– Vegyünk egyet! – szólalt meg önmaga számára is váratlanul. – Abból a szép fekete-piros mintásból.
– Miért is ne! Ha elhasználódik, visszaveszik. És adnak helyette újat. Nézzétek! Oda van írva.
Ezt már a praktikus dolgokra fogékony apu tette szóvá.
Antónia hirtelen úgy érezte, dzsekije zsebe, ha csak árnyalattal is, de könnyebb lett. A szúró, húzó, tán csiklandozó érzése meg teljesen megszűnt. Figyelmét különben is egy másik család kötötte le. A még üres bevásárlókocsit egy nála alig valamivel nagyobb lányka tolta. Talán harmadikos, vagy negyedikes lehetett.
Hirtelen két jókora, visszacserélhető bevásárlószatyor szinte magától vált le az akasztóról azokból a szép fekete-piros árnyalatúakból, amelyekből már az ő kocsijukban is tündökölt egy. Csak kisebb méretűek voltak. Lassú libegés után annál a másik családnál kötöttek ki.
– Hát ez már életveszélyes volt! Hányszor mondjam a tündérkédnek, hogy a saját testi épségét azért ne kockáztassa a hanyag emberek világát tisztítani vágyó jó szándékból? – szólt nyugodtan a néni, aki kora után ítélve inkább lehetett a nagyobb leány nagymamája, semmint az anyukája. – Ma mégis elég lesz ezekből a táskákból csak egy.
Antónia cérnavékony, de vidám kacagást hallott.
– Életveszélyes? Kockáztatni? Hiszen csak egy jól sikerült apró röppenésről volt szó.
A kislány lopva körülnézett. Apu is hallotta? Anyu is hallotta? Ő maga pedig valóban látta, vagy csak képzelte, hogy egy parányi, hüvelykujjnál nem nagyobb, barátságos, lepkeszárnyú valaki, piros pólóban, fekete nadrágban, fehér baseball sapkában hatalmasat kacsint felé a visszaváltható üdítős üvegek polcáról?
– Gyerünk Amálka! Akad még néhány dolog a bevásárló listán! – szólalt meg ismét a nagymama kinézetű hölgy.
– Bevásárló lista? Hát az meg mi? – hüledezett Antónia.
A piros pólós, fekete nadrágos, fehér baseball sapkás parányi, hüvelykujjnál nem nagyobb lepkeszárnyú valaki még mindig ott üldögélt az üdítőitalos polcok egyikén. Ez már nem képzelődés volt, hanem maga az anyagiasult valóság. Vidáman lóbálta a lábait. Nyíltan, egyenesen a lányka szemébe nézett. És meg is szólalt:
– A bevásárló lista a szükséges, fontos beszerzendők összeírása. Hogy ne vásároljunk meg mindent, amit csak szemünk-szánk megkíván. Aztán fél vajas-sonkás zsemlék, banánok és egyéb finom, de túl sok finomságok kerülnek a kukába, rosszabb esetben fák tövébe, kuka mellé.
– A cigarettáról is érdemes bevásárló listát készíteni? Nagyon sok csikk hever a házunk előtti autóbuszmegálló körüli fák lábánál.
– Sajnos tudom. Még a fák csúcsáról is látom olykor-olykor az ilyen fehéren virító foltokat. De hát a cigi egy kicsit más, kicsit bonyolultabb dolog. Nem csak tiszta környezet kérdése. Legjobb az lenne, ha egyáltalán nem kerülne a kosarakba. Sem bevásárló listával, sem anélkül.
– Én nem fogok cigarettázni. És arra fogom tanítani a gyerekeimet is. Nagyon csúnyának látom azokat a fehér foltokat.
– És ha azok a fehér foltok nagyobbak? Mondjuk elhajigált papírzsepik, joghurtos meg egyéb műanyag poharak?
Antónia nem válaszolt. Apu, anyu valahol messzebb, elöl járt már. Nem akarta elveszíteni őket. Sokadszor vásárolnak ebben a nagy bevásárló központban, mégis előfordul, hogy úgy érzi, egyedül bizony reménytelenül eltévedne.
A bevásárló lista vajon ezen is segítene?
És lehet, hogy nem is olyan elegáns az a kisebb-nagyobb elhasznált tárgyakat gondtalanul földre hajító mozdulat?

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…