Zihálva fordulok be a József utca sarkán, majd az eresz mellett megtámaszkodom. Nem hiába, a nyári meleg nem a futásra lett kitalálva, de mit tehetek, sietek. Ahogy az izzadt kezem hozzáér a falhoz észreveszem, milyen csupasz, a több évtizedes vakolat fejmagasságig, az utca hosszán végig hiányzik. A téglák között a malter már régen kipergett, ujjamat félig gond nélkül bele tudom nyomni. Az első izzadságcsepp legördül a halántékomon, közben végiggondolom mivel is állok most szemben. Egyenesen nem tudok továbbmenni, a templom előtt felbontották az egész járdát. A szemközti házat meg felújítják, nagyon lelassítana, ha átverekedném magam a törmeléken, a munkásokon, gépeken. Teljesen végig sem gondolom, de már neki is iramodom, a 17/C-ben csak egy kisebb kerítés választja el a két gangot, egy ugrás és már Attila utcán leszek. Az utcát belepte a vörös por, ahogy a lábaimmal felverem, mintha valami bomba füstje, örvénylik, felszáll, hogy aztán ismét békésen aláhulljon. Rácsos ablakok váltják a befalazottakat, közben eszembe jut, hogy nem siettem mindig így. Kilencévesen persze nehéz eldönteni, mi az igazán fontos az életben és mi nem az. Felismerni a helyzetet, hogy mikor szorít az idő és mikor ér rá az ember. A kapualj – mióta az eszemet tudom – mindig nyitva van. Valaki a keresztfába belevéste, hogy BUÉK 1998. A megkopott ezüstszínű postaládák egyikén sincs fedél, ahogy elrohanok előttük szinte fellökök valakit. Ahogy az idősebb bácsi nekidől a kukáknak, elvesztem a lendületemet, nyújtanám a kezem, de csak hörög, felém legyint. Remegő kezeivel egy fedélen támaszkodik, megcsap a bűz, ami belőle árad. Ha valaki sokáig lakik erre, mindig ez történik vele, mint a Dunában a törött korsóval darabjaival, ugyanígy ez a környék is egy élet alatt bárkiből jellegtelen kavicsot farag, törmeléket, amit aztán kedvére kidobhat a parton, ha megunta. Tovább futok, elhagyom a kapualjat, az előbbi hangzavarra két kutya dugja ki a fejét az egyik rácsos ablakon. A belső udvar egyszerűen, de mégis zsúfoltan néz ki, minden lakó próbálja magának kihasítani a legnagyobb darabot a közösből. Szürkés műanyag kerti bútorok, kint felejtett, elázott römipakli, hatalmas cserepekben kerti növények. Nem siettem mindig így, jut megint az eszembe, sőt néha kifejezettem lassú voltam. Mondták, hogy menjek be a kórházba, látogatóba, de akkoriban, mintha megállt volna az idő és én vele együtt lettem mozdulatlan. Kerülőúton mentem haza az iskolából, csigalassúsággal. Ha el is indultam hozzá végre, soha nem értem oda, róttam a köröket. Azt mondták, siessek, de nem akartam. Valaki egy befalazott ajtajú lakás előtt műfűvel borított egy részt, rajta egy felfújható gyermekmedence, üresen. Konzervdobozok tele cigarettacsikkekkel. Már a kerítésre kapaszkodom fel, másfél méter az egész, bal lábammal belépek egy tégla üres helyére és átlendítem magam, teli talppal érkezem a másik oldalon. A gyom teljesen ellepte az udvart, mióta bontásra van ítélve, már csak az jön be ide, aki bujkál, vagy nincs hová mennie. Két kezemmel hajtom el a gazt és arra gondolok, hogy a temetésén már siettem volna, kitéptem a kezem a nagyapáméból, és ahogy eresztették le a koporsót megindultam a gödör felé, hogy jövök édesanyám, jövök utánad, akárhol is vagy. Az egyik szomszéd fogott le. – Hova sietsz, te bolond?

Eredetileg megjelent: Bucsy Balázs: Hová sietsz? (helyorseg.ma, 2020.)