Történetünk 2020 májusában játszódik, a koronavírus járvány időszakában. A kijárási korlátozáson
szép lassan annyit enyhítettek, hogy a természetbe a rendszabályokat betartva ki lehessen menni
kirándulni. Éltünk a kedvező alkalommal és egy kedves kis baráti társasággal, mely egy 3 éves
kisfiúval és két kis termetű kutyussal kibővült, nekiindultunk a városunkat körülövező 7 domb egyikének
környékére. A békés lankák birodalma csupán a felfedezésünkre várt, örömmel tárta elénk eddig
általunk még nem látott titkait. Az üde zöld erdőben a hatalmas fák között egy aprócska halastó lapult,
benne egy omladozó picike házikóval. Vezetett ugyan hozzá egy korhadt fából készült hidacska is,
de mégsem volt tanácsos rálépni, mivel fürdőruhát nem hoztunk magunkkal. A tó partján egy nagypapa
tanította horgászni tízéves forma unokáját, és mi szemtanúi lehettünk e sikeres eseménynek. A kisfiú
határtalan boldogsággal örült élete első fogásának.
És ekkor, mintegy varázsütésre, visszakanyarodva az időben közel 35 évet egy elfeledettnek hitt
történet bukkant fel az emlékeim tárházából. Akkoriban óvódás korú fiam az Apukájával és a nagypapájával
és 2 másik utcabeli gyerekkel lementek a Balatonból kifolyó közeli árokhoz pecázni, egy kezdetleges,
házilag készített horgász felszerelésnek nevezett valamivel. Örültem neki, hogy a férfiak nem lábatlankodnak
otthon és én kényelmesen el tudom készíteni az ebédünket. Arra gondoltam hamarosan itthon lesznek,
valószínű, hogy nem fognak semmit, csupán a pecabotot. Közben eltelt az egész délután, lassan esteledett,
amikor meghallottam, hogy a kis csapat vidáman fordul be az utcai kapun. Boldogan újságolták, illetve
mutatták meg a vödörben fickándozó halacskát és kérték, hogy süssem meg nekik vacsorára. Nagypapa
vállalkozott rá, hogy a halacskát olyan állapotba hozza, hogy a gyermekek kérése teljesülhessen. Én pedig
szépen gondosan beirdaltam, hogy a szálkák ne okozhassanak majd problémát. Paprikás lisztben
megforgattam és megsütöttem a kősüllőt. A várakozás ideje alatt a szépen megterített asztalnál a gyerekek
izgatottan sutyorogtak egymás között. Szép lassan arra lettem figyelmes, hogy egyre halkabb a beszélgetés
és már néma csendben várakoznak. Ahogyan megjelentem a konyhaajtóban és meglátták a tányéron a
készre sütött halacskát szinte azonnal elkezdtek hüppögni, a kis szemüket törölgetni, majd egymást szinte
túlharsogva siratták a halacskát.
     Gyermeki lelkükkel most értették meg, most szembesültek vele először mi is az ára, hogy étel kerüljön
az asztalra. Amit eddig csak a strandon a halsütőnél láttak, most szomorú valósággá változott. Talán
mondanom sem kell, hogy nem fogyasztottuk el a halacskát, eltemettük, megsirattuk mindannyian.
Szomorú nap volt ez mindenki számára.
További Pillanatképek az alábbi linken olvashatóak: