Határkő? Békediktátum? Nagyhatalmak? Hogy jönnek a képbe ezek a fogalmak június 4-én, édesanyám születésnapján?Amint a felvezetőben kiderül, édesanyám június 4-én látta meg a napvilágot, magyar időben.

Esős idő volt. A kertben nem lehetett tevékenykedni. Szokás volt felénk a gúzsos, amit télen szerveztek munkaszüneti időben. Hogy ez a nap se teljen hasztalan, újra megszervezték otthon a gúzsost, amikor kis harapnivalóval, jó mondóvízzel, székely köményessel, házi borral várták a gúzsos sereget. Jöttek az ismerősök sorra. Születésnapot köszönteni is érkeztek családostól. Sok jó ember kicsi helyt elfér! Sokan a jó kívánság mellé hozzáfűzték, hogy ma gyásznap. Alsó osztály valamelyikébe jártam, de még nem tanultam történelmet. Miért gyásznap? Ma édesanyám születésnapja van! Azért gyásznap, felelte a vendégünk, hogy ezen a napon írták alá a békediktátumot a nagyhatalmak. Milyen békediktátumot? A trianoni békediktátumot, fiam, mondta vendégünk. Mindenki elhelyezkedett. A férfiak az asztal körül foglaltak helyet, hogy tudjanak poharazgatni. A nők széken, lócán, húzódtak meg, így tudtak kézimunkázni. A gyerekek a földre telepedtek, jobb volt ott játszani, és nem zavartunk senkit. Közben azért a fülünk az idősek felé hegyeztük, hogy halljuk mit beszélnek. Édesanyám az asztalra tette a kínálmációt. Ahogy a jó mondóvíz kezdte meghozni a hatását, a férfiak elkezdtek egyre hangosabban beszélni. Már nem volt titok, amiről azelőtt nem szabadot beszélni, csak suttogva. Bele-bele hallgatóztam a beszédbe, mivel már a gyásznappal felkeltették érdeklődésem a téma iránt. Így tudtam meg, hogy az egyik régi határkő épp a falunk határánál található. Nem tudtak közös nevezőre jutni az eseménnyel kapcsolatosan a férfiak. Így kitalálták, hogy elhívják a papot. Ő okos ember, mondták. Neki biztos van igazi történelem könyve. Eleget is tett a tiszteletes a meghívásnak. Magával hozott egy nagy történelem könyvet. Akkora könyvet még nem is láttam. Onnan olvasta a válaszokat a tisztázatlan kérdésekre.

Hogy is volt az Tiszteletes Úr? Kérdezték a lelkészt.

1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.1A trianoni békeszerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A győztes Antant hatalmak 1919. január 18-án kezdték meg a tanácskozást a Párizs környéki kastélyokban, ahol a „négy nagy”, Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnökök és Wilson amerikai elnök szava dominált. A legyőzöttek képviselői is részt vettek a tárgyalásokon, de tényleges ráhatásuk nem volt az események menetére, csupán az 1919.júliusától születő szerződéseket írták alá.

Kortyolgatták közben a házi bort is, és ropogtatták az aranybarna csörögét, amit édesanyám sütött. Még sok mindent olvastak akkor este, majd a hajnal hasadtával mindenki nyugovóra tért. Én nem sokat értettem ebből amit olvasott a Tiszteletes Úr, de gondoltam, majd megtanulom történelem órán. Hiába vártam azt az órát, ahol ezt tanítsák, mert nem jött el soha. Nagynénémékhez költöztem pár év múlva. Anélkül, hogy tudta volna a rokonom, hogy én láttam azt a könyvet, kölcsön kérte a lelkésztől. Akkor sikerült elolvasnom, és tudomást venni a szomorú valóságról. Akkor értettem meg miért gyásznap nekünk június negyedike. Húsz év múlva megtaláltam egy pályázatot, aminek a nyereménye egy utazás volt az Európai Parlamentbe. Beneveztem. Nyertem is. Brüsszelbe érkezve a névsor olvasásnál hallom: Magyarország, Erdély, Szlovákia, Ukrajna, Kárpátalja, Szerbia, Szlovénia…… és mindenki magyarul beszél? Az asztalhoz ülve, beszédbe elegyedtünk. Ki milyen részről jött? Ti mind magyarul beszéltek? Ők is kérdezték: te Romániából vagy, és magyarul beszélsz? Igen. Mindenki elmondta sorra milyen, kisebbségi sorsban élni. Elemeztük a szólás szabadságot, az iskolai körülményeket, a nyelv használatának gyakorlását. Nem is vettük észre úgy elszaladt az idő. Már hajnalodott és mint mágnes, úgy vonzódtunk egymáshoz. A téma kimeríthetetlen volt. Mindenki csak mesélt volna tovább. A jutalom kirándulás június 4-e emlékére volt időzítve. Egy kiállítást látogattunk meg az Európai Parlamentben az elszakított területekről érkezett kézműves tárgyakból, festményekből amelyek a gyásznap megemlékezésére készültek. Akkor tudatosult sokunkban, hogy összetartozunk. Egy vérből valók vagyunk. Úgy éreztem, mintha amputálták volna kezem-lábam és most ott fekszenek mellettem, de nem lehet vissza hegeszteni. Vacsoránál ismét érdeklődtünk egymásról. Kiterveltük, hogy meglátogassuk egymást. Így eljuthatunk valamennyi régi magyar határkőhöz. ,A gyermekkori gúzsos jutott eszembe. Istenem, milyen szerencsés vagyok, hogy azokkal ülhetek egy asztalnál, akik sorstársaim. Akikről csak titokban hallottam, és most itt ülök velük egy asztalnál. Megérinthetem, megölelhetem, el mondhatom, hogy hiányoznak. Ők is magyarok. Egy nyelvet beszélünk. Értsük egymás szavát. Nyelvében él a nemzet, szokta mondani magyar tanárom. A régi határkő látogatás csak részben sikerült. Sokan voltunk. Elszóródtunk, amint a kirándulás véget ért. Egy felvidéki sorstársam látogatott meg következő nyáron. Őt elkísértem, és megmutattam a szülőfalum Bölön község határánál található régi határkövet. Másnap meglátogattuk az Ozsdola, utolsó házánál fekvő történelmi értéket ami mostani lakóhelyemtől tíz kilométerre található. A Gyimesekbe saját autójukkal folytatták útjukat. Még most is sokukkal tartom a kapcsolatot. Ők is határon túli magyarok? kérdezték gyerekeim Nem! Mi határtalanul magyarok vagyunk! Egy a nyelvünk, egy a nemzetünk!

Kisgyörgy Ágnes az Irodalmi Rádió szerzője. Baróton láttam meg a napvilágot. Bölönben, Kovászna megyében, Romániában töltöttem szép gyerekkorom.…