A néptelen repülőtér félreeső kávézójában ültek. Rózsaszín grapefruitot ettek, mellé csokoládéreszelékkel behintett fánkot majszoltak. Miranda feketekávét is ivott egy öblös, sárga csészéből, Roy előtt pedig egy kis üveg kóla állt.

– Hát nem hihetetlen? – nézett körbe a fiú. – Életemben először fordul elő, hogy nem látok itt tömeget. Sehol senki. – figyelte a robotpincért, ahogy az asztalukhoz gurul, újratölti Miranda Scott kávéscsészéjét, aztán a pulthoz megy törölgetni.

– Miért hívtál ide? – kérdezte a lány.

– Mert egy nagyon fontos dolgot akarok kérdezni. És mert ez az egyetlen hely a városban, ami még üzemel. – felkapta a kólásüveget, és nagyot húzott belőle.

A panorámaablakokon keresztül ferdén vágott be a ragyogó, augusztusi napfény, ők mégsem éreztek a hevéből semmit. A reptér légkondicionálása most még kifogástalanul működött.

– Igen, az öltözéked elárulja, hogy fontosak a szándékaid – nézett végig Roy Higgins ropogósra vasalt, hófehér ingén és kifogástalan csokornyakkendőjén. – Így én nem is illek hozzád. – lesütötte a szemét, és babrálni kezdte hamisgyöngy karkötőjét. Most már bánta, hogy úgy jött el ide, ahogy egyébként is öltözni szokott a hétköznapokon; piros pöttyös kartonruhában, és egyszerű, fehér görkorcsolyával a lábán.

– Dehogynem. Nagyon is. Mondhatni, épp az alkalomhoz öltöztél. – a fiú átnyúlt az asztal felett, megérintette a lány kezét, aztán mélyen a szemébe nézett. – Miranda – kezdte. – Régóta ismerlek már és tudom, jó páros lennénk. Ha megkérem a kezed, hozzám jössz?

A lány nem tudta hirtelenjében, mit feleljen? Zavarában kuncogni kezdett.

– Nem tudom. Kedves tőled, de erről egymagam nem dönthetek. Szükségem lenne a szüleim beleegyezésére is.

– Igen – bólogatott Roy. – Ahogy nekem is kellene a sajátjaimé. – na, még csak az hiányozna, gondolta közben. A vén alkoholista, meg az a házsártos szatyor; ők szóljanak bele abba, kit akarok elvenni? Isteni szerencse, hogy már régen itt hagytak.

Félrenézett, majd a szomorú kiskutya arckifejezését öltötte magára, amitől mindig eldobták magukat a lányok.

– A szüleim nincsenek itt. És a tieid sem. Így aztán mi határozhatunk erről, senki más.

– Tényleg ezt szeretnéd?

– Hát persze. – Roy egy pillanatra leplezetlen mohósággal bámult bele a lány dekoltázsába. Ó, micsoda édes kis húszéves dög vagy te! És persze tiszta, mint a hó, mert az őseid a széltől is óvtak. Imádni fogom minden porcikádat.

– Ki adna össze minket? – Miranda elengedte a fiú kezét és bekapta a tányérján lévő fánk maradékát. Egy aprócska csokoládészilánk a vörösre húzott szája szélére tapadt. Óvatosan lepiszkálta onnét egy szalvéta sarkával. – Hiszen nincs már egyetlen pap sem. Mindenki elhagyta a Földet. Márpedig egy frigynek isten előtt kell megköttetnie, különben bűnt követünk el.

– Úgy tudom, Las Vegasban működik még néhány robotlelkész. Azok elintézik a dolgot – válaszolta azonnal Roy.

– Robotlelkész?

– Ja. Az egyház szentelte fel őket, tehát az ő áldásuk is hivatalos. Hát nem nagyszerű?

Miranda nem válaszolt. Hol a kávéját kavargatta, hol a napsütötte kifutópályát nézte. Odakint katonás rendben, most már örök mozdulatlanságba dermedve sorakoztak a négymotoros utasszállító gépek. Azokon túl pedig ott volt a város, az égbe szökő, karcsú üvegtornyaival, ahol már nem élt egy lélek sem. „A Mars az új otthonunk!” üvöltötték a nagyváros reklámplakátjai. Színpompás űrruhákba bújt, gömbakvárium-szkafandert viselő emberek népszerűsítették a vörös bolygót, olyanok, akik antennákkal teletűzdelt, hatalmas kupolavárosok sziluettjei előtt pózoltak. A Mars pedig annyira csábítónak bizonyult, hogy végül mindenki odaköltözött.

Roy látta, hogy a lány töpreng. Ne tedd, hogy kéreted magad, morgott magában. Hiszen ketten vagyunk az egész világon. Mi értelme húzódozni? Egyébként pedig, isteni szerencse, hogy te maradtál itt velem, a fiatal, feszes testeddel, nem valami rigolyás, elpuhult háziasszony. Mondj igent nekem, és én csinálok neked néhány gyereket, alaposan kiélvezek rajtad minden zugot, amihez csak hozzáférek, és amikor a kedvem úgy tartja. Elvégre kihez futhatnál panaszkodni, nem igaz?

Felöltötte legmegnyerőbb mosolyát, felkelt az asztaltól és a zenegéphez lépett. Beledobott egy tízcentest. Kiválasztotta a kedvenc Glenn Miller klasszikusát, majd a lejátszó tűjének csendes pattogását hallgatva visszaült és megvárta, amíg elindul a szám. A Serenade in blue lágy dallamai betöltötték a kávézót.

– Emlékszel még az iskolabálra? – kérdezte. – Tudod, amikor először táncoltunk. Már akkor tudtam, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. Kizárólag te, én és senki más ezen a világon. – jesszus, micsoda szöveged van haver! Képzeletben vállon veregetette magát. Hollywoodba kellett volna menned forgatókönyvírónak, aztán jó pénzért írhattad volna a romantikus szkripteket az ilyen Miranda-féléknek, akik nyalókát cuppogva olvadoznak a mozivászon előtt, masnival a hajukban.

– Emlékszem. Jól táncoltál.

– Á, hagyd – szerénykedett esetlenül. – Ígérem, megesküszünk majd az Úr színe előtt, éppen ahogy szeretnéd. – megint megfogta a lány kezét. – Gondolj arra, hogy ez nem véletlen. Olyanok vagyunk mi most a világnak, mint Ádám és Éva. – majdnem elnevette magát, de még idejében legyűrte az ingert, és ünnepélyes arcot öltött. – Hát nem fantasztikus?

– Fantasztikus – visszhangozta Miranda. – Rendben van. Úgy helyes, ha megállapodok, ahogy anyám is tette ennyi idősen. Ha találunk valakit, aki összead, hozzád megyek. – szélesen mosolygott.

– Pompás! – Roy áthajolt az asztalon, gyengéd csókot lehelt a lány arcára. Aztán felállt, és felkapta a zakóját. – Ha nem haragszol édesem, még ki kell mennem a mosdóba.

– Rendben. Megvárlak kint, a kocsidnál. – Miranda is felkelt, és jól nevelt lányként aprópénzt dobott az asztalra, pedig tudta, hogy már senkinek nem kell köszönetet mondania a kiszolgálásért. Aztán a vállára kapta a retiküljét, és halkan surrogó görkorcsolyájában kigurult az ajtón, majd az üres butikok sora előtt elhaladva kiért a napfényes parkolóba. Roy kétüléses, almazöld Chevroletje közvetlenül a bejárat előtt várakozott.

A fiú közben tánclépésben ment el mosdóig. Ez könnyebb volt, mint várta. Holnap este már Vegasban lesznek, elveszi a lányt, és onnantól boldogan élnek. Ő legalábbis biztosan, hiszen Miranda több mint vonzó. Őrjítően csinos, és végre az övé lehet mindenestül. Oké, idővel persze majd elnehezül, a melle megereszkedik, de az még nagyon sokára jön el. Amikor pedig mindez bekövetkezik, ő otthagyja a rigolyás asszonyt meg a rakás kölykét, beleveti magát a bolygó összes itt maradt piakészletének kellős közepébe, és csodálatos emlékekkel eltelve issza halálra magát. Akár egy medencét is feltölthet sörrel. Elég hülye ötlet, de pont ezért kellene megcsinálnia. Úristen, de nagyszerű élet lesz!

A kávézó mögötti folyosón több ajtó is sorakozott egymás mellett, de a táblákat már korábban leszerelték mindegyikről. Nem tudta, melyik mögött lehet a mellékhelység? Végül találomra kinyitott egyet. Odabent sötét volt, viszont a kívülről beszűrődő fényben egy csövet látott a hátsó falnál. Biztos ez az, bólintott, és belépett.

Abban a pillanatban, ahogy a feje felett felkapcsolódott a mozgásérzékelővel ellátott lámpa, mögötte pedig becsukódott az ajtó, Roy torka összeugrott a rémülettől. A robbanásbiztos acélajtó zárja éles kattanással csúszott a helyére, majd egy halk szisszenés jelezte a légmentes lezáródást. Amit ő az előbb egy csővezetéknek vélt, valójában egy meredek lépcső korlátja volt, ami a mélybe vezetett, a reptér atombiztos óvóhelyére. A falon ott árválkodott egy piros kapcsoló, amivel jelezni lehetett a biztonságiaknak, ha valaki bent ragad. De a biztonságiak már régen nem voltak sehol.

Kívülről az ajtót persze könnyedén ki lehetett volna nyitni. Csakhogy Miranda jól nevelt lány volt. Olyan, aki nem kezd keresni egy férfit, akiről tudja, hogy a mosdóban van.

 

Jávorszki András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írással való kapcsolatom nekem is, mint sokaknál, egészen a kisgyerekkoromig vezethető…