– Messze vagyunk még?

– Már nem. Fél óra és ott vagyunk. A nap még csak most jön fel, nem lesz gond.

– És a többiek?

– Azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk a barlangnál. Eddig hárman voltunk, de kellett még ellátmány, élelem és víz az útra, úgyhogy különváltunk.

–Remélem, engem nem azért hoztál magaddal?

– Te döntöttél úgy, hogy jössz. Nem volt erőszak – gúnyolódott a férfi. – De megnyugodhatsz, mi nem vagyunk olyanok.

A két alak csendesen, de gyorsan kapaszkodott felfelé a kietlen domboldalon, amely néhol meglehetősen meredek volt. A mászást nehezítette a laza talaj, és a csúszós kőgörgetegek, amiket nem tartott se fa, se aljnövényzet. Rég nem nőtt itt már semmi, minden halott volt, ameddig csak a szem ellátott. A környéket átjárta a pusztulás, olyannyira, hogy már dögevők sem maradtak. Arra, hogy mi történhetett, és miként jött a nagy pusztulás, már senki sem emlékezett, igaz nem is nagyon érdekelt senkit. Mindenkinek elég volt azzal törődni, hogy egyik napot a másik után valahogy túlélje. Minden más luxusnak számított, ebben a zord világban.

Ha valakinek mennie kellett a szabadban, akkor leginkább éjszaka tehette. Nappal ez szinte lehetetlen volt, mert amikor a lángoló tűzlabda fent jár az ég boltozatán, a sugarai úgy perzselték a pusztaságot, hogy elolvasztották a legkitartóbbak akaratát is. Ráadásul már nem csak forróságot, de kínzó keléseket, és halálos napbetegségeket is hoztak az óvatlanokra. Bár éjjel sem volt sokkal jobb, mikor az ember a mindent elnyelő sötétségben kuporgott, és próbált nem halálra fagyni a csontig hatoló hidegben.

Megvirradt, mire nagy nehezen felkapaszkodtak a hegyoldalon. De onnan már legalább látták a védelmező sziklamélyedés hasadékát. Végre lassíthattak, sőt még egy-két percnyi pihenőt is engedélyeztek maguknak. Ahogy visszanéztek a völgyben elterülő egykori város romjaira, mely a pusztulás jelképeként terült el a kietlen tájon, elkomorodtak. Vizük rég elfogyott, így a gödrökben és a nagyobb kövek felületén összegyűlő harmatcseppeket próbálták felszürcsölni. Nem sok, de ennyi volt, ezt is meg kellett becsülni.

Mikor végül bebotorkáltak a sziklafalak közé, az árnyékban már várta őket egy komor ábrázatú, sebhelyes arcú fickó.

– Ketten? – mordult rájuk. Tekintete éppoly szúrós volt, mint a modora, vagy a több napos borostája. Nem volt éppen fiatal, a haja is kezdett őszbe fordulni, ám véznasága ellenére megőrizte izmos testfelépítését. – Inkább élelmet hoztál volna, mint éhes szájat.

– Talán hasznát vehetjük. Ért a növényekhez.

– Örvendek, a nevem Elizabeth. Botanikus vagyok, azaz voltam valamikor régen.

–Elhiszi hölgyem, hogy nem érdekel? – vetette oda kelletlenül a sebhelyes alak.

– Ahogy gondolja.

– Ne is figyelj rá! Joe egykor katona volt, ő az, aki ügyel a biztonságunkra, emiatt olyan aggodalmaskodó. Kissé talán nyers a modora, de alapvetően nem rossz ember.

– Szeretem, mikor így hízelegsz. De a francba is, arról volt szó, hogy ellátmányt keresünk! Ezek szerint heten leszünk.

– Heten?

– Ja. Velem is jött két ember. Az egyik valami építész fazon, sok hasznos holmit ajánlott. A másik meg tudja az ég, hogy mi, de nagyon jönni akart. A térképészed meg talált egy papot, de hogy annak mi hasznát vesszük az úton, nem tudom.

– Legalább lesz, aki imádkozik értünk – jegyezte meg Elizabeth, de amilyen szemeket villantott rá a sebhelyes alak, rögtön meg is bánta, hogy megszólalt.

A társaság nem volt éppen bőbeszédű, a kötelező bemutatkozások után leültek, és átnézték azt a készletet, amit közös erővel összegyűjtöttek. Alig valami, de a semminél több. Pár méternyi kötél, némi faanyag, gyújtós és néhány rongyos táska került elő. Volt még pár konzerv, egy rég lepusztult élelmiszerüzlet pincéjének rejtekéből, két frissen fogott vézna patkány és hatkulacsnyi büdös víz. No és persze, amit Elizabeth hozott, egy kis kosárnyi paradicsom és pár szem alma. A többiek tágra nyílt szemekkel nézték a rég nem látott ínyencséget, a botanikusnő büszkeségeit. Sóvárgó pillantásaikat látva Joe gyorsan eltette a gyümölcsöket a közösbe, és bár többen is szívták a fogukat, de végül senki sem mert ellenkezni.

A barlangon kívül a forróság végigperzselte a tájat, mindenki próbált elrejtőzni előle.  Alkonyatig úgy sem indulhattak tovább, kihasználták hát a kényszerű pihenőt és megpróbáltak aludni kicsit. Ekkor az egyik férfi, aki a sebhelyessel érkezett, és eddig a barlang sötétjében várakozott, most lassú néma mozdulatokkal, kígyóként közeledett a félretett kincsekhez. Kezében egy rozsdafoltos késpenge remegett. Már csak karnyújtásnyira járt a csábító holmiktól, mikor egy kar rátekeredett a nyakára, és még mielőtt módja nyílhatott volna védekezni, a támadó egyetlen reccsenéssel kitörte a nyakát. A dulakodás zajára felriadtak a szendergők, és döbbent rémülettel vették tudomásul, hogy Joe hidegvérrel kioltotta az egyik társuk életét.

– Éreztem, hogy rosszban sántikál. Ez a söpredék csak azért jött, hogy meglopjon minket. Ide sem engedtem volna, ha nem ajánlja fel azt a két nyavalyás konzervét. Most már mindegy. Legalább nem kell annyifelé osztoznunk az élelmen.

A szavaira senki sem reagált, a barlangra komor némaság telepedett. Tudták, hogy a katonának igaza van, az élet nehéz, és a világ kegyetlen, de a gyilkosság efféle könnyed valósága mégis félelmet ébresztett mindannyiukban.

A katona kivonszolta áldozatát a fényre, átkutatta, és elvett mindent, amit hasznosnak vélt, még a ruháit is, aztán a mezítelen, összetört testet lelökte a barlang szájából, hogy a férgeké és a végső enyészeté lehessen.

A halál fojtogató gondolata még azután is ott ragadt közöttük, hogy sorra elfordultak a férfitól. Megpróbálták feledni a történteket, de valahogy senki nem tudott, vagy inkább nem mert újra elaludni az incidens után, így a hosszú órák még lassabban teltek. Elizabeth is rémült volt, különösen, mert a közvetlen közelében történt az egész, ráadásul egyedül ő látta, hogy a katona kezéből kihullott rozsdás késre a dulakodás hevében rárúgták a port, és most ott lapult a véres homok alatt. Maga sem tudta, miért volt izgatott, hiszen békés, félszeg természetét még ebben a kegyetlen világban sem tudta soha levetkőzni.

Mikor senki sem figyelt rá, gyorsan kitapogatta a véres porba ragadt pengét, és a ruhája mélyére rejtette, aztán megpróbált pihenést színlelni.

Késő délután, ahogy az égen menetelő lánglabda tüze enyhülni kezdett, a kis csapat elindult. A térképész kijelölte az útvonalat, a katona pedig diktálta a tempót. Muszáj volt gyorsan haladniuk, hogy az éjszakai fagy idejére megfelelő táborhelyet, másnapra pedig, mire a nappali forróság elviselhetetlenné válik, valami menedéket találjanak.

A terep nehéz volt, ők pedig gyengék, így aztán, amit lehetőségük adódott, néhány hatalmas sziklatömb tövében tábort vertek. A hőmérséklet gyorsan csökkent, hát kénytelenek voltak tüzet gyújtani, és mindenki megpróbált úgy helyezkedni, hogy a lehető legközelebb kerülhessen az éltető meleghez. Készleteik maradékát egy nagyobb szikla tövében lévő mélyedésbe rejtették. A tűz körül megmasszírozták elzsibbadt, görcsös izmaikat, halkan beszélgettek, csak a sebhelyes járkált nyugtalanul. Tekintete vadul fürkészte az éjszakát, majd hirtelen odaszólt a többieknek, hogy elmegy könnyíteni magán, és már el is tűnt a sötétségben.

A fiú látta a tüzet, már egy ideje a csapat nyomában settenkedett. Tudta, hogy az idegeneknél élelem van, sőt talán víz is, de önként biztosan nem adnának belőle. Ki tenné? El kell lopnia! Nem volt benne rosszindulat, csak az éhség kínzó érzése, és a kishúga iránti féltő aggodalom. Aki ebben a világban kénytelen élni, annak nem lehetnek erkölcsi aggályai. Ha nem vagy elég erős, hogy ölni tudj, akkor lopj, vagy halj éhen!

A sziklák rejtekében közelebb lopódzott a táborhoz. Olyan csöndesen mozgott, hogy még a kavicsok sem zizzentek meg mezítelen talpa alatt. Vézna karját és lábát úgy használta, akár egy kis majom. Kúszott, mászott, araszolt, még a lélegzetét se lehetett hallani, úgy képzelte csak szívének hangos dübörgése kelt zajt, de azt meg úgyis elnyomta az idegenek fecsegése.

Észrevétlen jutott el az ember nagyságú sziklához, melynek túloldalán az ételt sejtette. Most még inkább erőt vett rajta a félsz, de már csak karnyújtásnyira volt a céljától, nem adhatta fel. Visszafojtotta a lélegzetét, hasra ereszkedett, lassan közelített a céljához. Próbált nem az evésre gondolni, nehogy gyomrának hangos korgása leplezze le az utolsó pillanatban. Repedezett, koszos körmeivel a homokot kaparta, kicsit még előrébb húzta magát, kinyújtotta az ujjait, már csaknem el is érte az ételt, ám ekkor a sötétből egy bakancs taposott a kézfejére, szinte szétzúzva vékony csontjait.

Egy erős kar nyúl le érte az éjszaka homályából, és megragadta őt. Esélye sem volt a menekülésre, hiába rúgkapált és verdesett, mint egy csapdába esett apróvad, a hatalmas kéz a torkára tapadt.

– Nézzék csak, mit fogtam! Egy kis enyves kezű tolvajivadékot! Hát öcsi, ez nem a te szerencsenapod. Rossz embertől próbáltál lopni. Nagyon rossztól! – A férfi előhúzta irdatlan kését, melynek felszínén megcsillant a tábortűz narancssárga fénye, és a rémült gyerek felé fordította a borotvaéles pengét. Sűrű, iszamós vér serkent a vékony, napégette bőre alól, ahogy a kés az arcához feszült. Aztán a férfi döfésre emelte a fegyverét…

A tűz körül ülők egy villanásnyi időre megdermedtek a rémülettől. Elizabeth volt az első, aki felocsúdott, és talpra ugrott, hogy a védtelen fiú segítségére siessen. Futtában ragadta meg a katona kést markoló kezét, és megpróbálta visszatartani a halálos döféstől. A fiú a rémülettől elvesztette az eszméletét. A sebhelyes férfi lerázta magáról a nőt, aki a porban landolt, ám azonnal felpattant, és újult erővel, mint egy anyatigris vetette rá magát a férfira.

– Mit művel maga állat, nem látja, hogy ez csak egy gyerek? Engedje el! Engedje már el! Nem hallja? – ordított rá, miközben két kézzel próbálta lerángatni a férfi karját a fiúról. Joe válaszként lekevert neki egy hatalmas pofont. Elizabeth a földre rogyott, ám ezt már a többiek sem nézhették tétlenül. Felpattantak a helyükről, és szitkokat szórtak a barbár férfira, aki bár kelletlenül, de végül eleresztette a kölyköt, és bosszúsan morogva letelepedett a tűz mellé. Elizabeth két másik ember segítségével felemelte az alélt gyermeket, és közelebb vitték őt a tűzhöz. Az asszony a fiú fejét simogatva próbálta gyengéden magához téríteni a gyermeket.

Mikor végre eszméletre tért, riadtan próbálta kitépni magát a dédelgető karokból.

– Nyugalom! Sss… Nincs semmi baj. Nem bánt senki. Mi a neved? Én Elizabeth vagyok.

– Tom – válaszolta bizonytalanul a gyerek.

– Éhes vagy Tom?

– Na, azt már nem, ez a szutykos kis tolvaj nem zabálja fel a készletünket! Megőrült maga, vagy mi? – horkant fel a tűz mellől felpattanó sebhelyes alak.

– Hallgasson már, maga tuskó! Az én részemből ehet. Gyere csak, ne félj, nem sok, de megosztom veled.

– Nem magamnak akartam elvenni – szólt a gyerek félszegen –, én megvagyok, csak a kishúgom… Ő még nagyon kicsi és gyenge.

– A húgod? Hol van?

– Nem messze, arra, a sziklák között bújtattam el.

– Akkor hozzuk ide őt is, legalább kicsit megmelegedtek, és talán akad egy kevés ennivaló mindkettőtöknek.

Elizabeth elkísérte a fiút, és pár percen belül egy alig öt év körüli lánykára akadtak. Reszketett a hidegben. Koszos volt és nagyon riadt, amiért bátyja ilyen sokáig magára hagyta. Nagy, gesztenyebarna szemei könnyekkel voltak telve, ám még azokon át is látszott, hogy belülről valami sokkal mélyebb szomorúság emészti. Amint meglátta az idegent, összerezzent, szorosan testvéréhez bújt, és csak mögüle mert egy-egy lopott pillantást vetni az ismeretlen nőre. Kis időbe telt, hogy összebarátkozzanak, de nemsokára együtt tértek vissza a táborba. A lányka bizalmatlan volt, a többiektől távol ültek le egy félreeső helyre. Elizabeth adott nekik élelmet és vizet, amit a saját fejadagjából porciózott ki, majd otthagyta őket, hogy békében ehessenek, és csatlakozott a tűz körül összegyűlt társaihoz, akik már javában tanácskoztak.

– Akkor, mihez kezdjünk velük?

– Természetesen velünk jönnek! Nem hagyhatjuk őket magukra! – csattant föl azonnal, mert sejtette, hogy az új jövevényekről megy a vita.

– Állítsa le magát! Nem engedhetjük, hogy hátráltassanak bennünket. Nem biztonságos magunkkal hurcolni őket. Felejtse el! – szólt rá a katona.

– Én, mint Isten szószólója, amondó vagyok, hogy bízzuk őket a teremtőre. Az ő kegyelméből eddig is megéltek valahogy – dohogta a pap.

– Elhallgasson! Milyen pap az olyan, aki még a könyörületet sem ismeri? – fortyant föl az építész. – A maga vallásából én nem kérek. A botanikus hölggyel értek egyet, ha hátra hagyunk két védtelen gyereket, akkor talán már nem is vagyunk emberek.

– Mégis minek jönnének velünk? Ha oda is érünk egyáltalán, őket úgysem fogják beengedni. Vegyük csak számba a kis csapatunkat! Van egy mérnökünk, egy botanikusunk, egy vegyészünk, itt van a térképész, no meg az atya, és persze én. Nekünk biztosan hasznunkat tudják venni, van képzettségünk, van mit felajánlanunk. Ellenben ők, csak két újabb éhes szájat jelentenének. Sőt talán pont miattuk nem fognak minket se meghallgatni. Ne kockáztassunk! Nem jöhetnek. Ha akarják, bízzák őket a kegyetlen természetre, hogy lassan eméssze fel őket, vagy legyenek kíméletesek, és bízzák rám a dolgot. Gyors leszek, nem fog fájni nekik, ennyit megígérhetek.

– Hogy képzeli? Maga pszichopata állat! Még élvezné is, mi, hogy…

– Elég ebből! – szólt rájuk az, aki Elizabethet is bevette a csapatba. Hangja határozott és magabiztos volt. – Csak én tudom az utat a völgybe. Velünk jönnek, és a vita ezzel le van zárva. Hogy kit eresztenek be, az rajtuk múlik. Én találtam meg az utat a hegyekben elrejtett völgyhöz, ahová nem ért el a pusztulás, és mivel csak én ismerem az utat, ezért én mondom meg, hogy ki jöhet velünk, és ki nem. A gyerekek is jöhetnek, de ha végül odaérünk, ott már mindenki csakis önmagáért fog felelni.

– Legyen – egyezett bele Joe. – De ne kerüljenek az utamba, és meg ne próbáljanak még egyszer lopni, mert azt megkeserülik, erre esküszöm!

– Akkor ezzel le is zártuk az ügyet. Pihenjünk le még egy-két órára, aztán pirkadat előtt útra kelünk.

Miután szétszéledtek, és ki-ki megtalálta a maga pihenőhelyét, Elizabeth odaült a két gyerek mellé, hogy megpróbálja elmagyarázni nekik hová tartanak, ám alighogy belekezdett, a lánykát, Maryt, elnyomta a fáradtság és elszenderedett. A nő halkabban folytatta. Elmondta, hogy azért vannak úton, mert tudomást szereztek egy helyről, ahol mindenki boldogan élhet, ahol jut élelem és víz mindenkinek bőségesen. Igencsak meglepődött, amikor a fiú elárulta, hogy már ő is hallott erről a helyről. Néhány évvel ezelőtt az apja, közvetlenül a halála előtt mesélt róla. Eljutott a völgy kapujáig, de nem engedték be.

Tom kedvesen beszélt, látszott, hogy hálás, amiért megmentette az életét, hálás az ételért, de leginkább a lehetőségért, hogy velük tarthatnak az úton. Végre valaki gondoskodott róluk, nem csak őt terhelte mindkettejük túlélésének felelőssége. Aztán őt is hamar elnyomta a kimerültség, arca kisimult, hiszen végre, hosszú idő után először nyugodt lehetett az álma.

Másnap fárasztó menetelés várt rájuk. A katona ment elöl, kegyetlen iramot diktálva. Talán így akart bosszút állni a tegnap történtekért. Elizabeth néha felvette a hátára a kis Mary-t, de aztán letette, mert be kellett látnia, hogy hosszú távon nem bírja még ezt a csöpp teremtést sem cipelni. A déli órákra megpihentek az úti céljukként kitűzött hegy árnyasabb lankáin, majd újra menetelni kezdtek.

Az útjukat egy helyen meredek sziklafal keresztezte, amin sehogy sem tudtak átjutni, így hálát kellett adniuk a sorsnak, amiért végül a fiú is velük jött. Tomot egy kötéllel felküldték a meredek, csúszós falon, és a fiú, mint valami emberi pók teljesítette a feladatot. Odafent rögzítette a kötelet, leengedte a többieknek, akik egyesével felhúzódzkodtak rajta, vagy felhúzták a gyengébbeket.

Már lebukóban volt a nap mikor végre elértek hosszú útjuk végéhez A fehérlő hegyoldalt aranyra festette a lángoló égbolt, míg az árnyak megnyúlva táncoltak a meredek falakon, melyek közt, a sziklák boltozatában egy hatalmas vaskapu húzódott. A kapun méretes kopogtató lengett, mellyel megdöngették a fémet, és vártak. Már-már azt hitték hiába, ám egyszer csak nyikorgás hallatszott a kapu túloldaláról, majd kattant a zár, és végre feltárult a bejárat. Egy idősebb, őszes hajú nő lépett ki rajta, egyszerű ruhában, arcán barátságos mosollyal, és köszöntötte őket. Mögötte az első kapun túl, még a félhomályban is jól kivehető volt egy második kapu. Tehát a bejárat zsiliprendszerként működött, hogy tényleg csak azok juthassanak át, akiknek arra engedélyt adtak. Miután kilépett közéjük az asszony, gondosan behúzta maga után a kaput, és csak eztán fordult szembe a csoporttal.

– Azért jöttünk…

– Tudom, miért jöttek. Ez elég nyilvánvaló. Inkább az a kérdés, miért kellene beengednünk magukat? Mint sejthetik, nem engedünk be akárkit. Adok önöknek egy-egy cetlit – közben ki is osztotta a megsárgult lapokat és az íróalkalmatosságokat. – Mindenki írja rá, mivel javítaná vagy könnyítené meg a völgyünk mindennapjait. Csakis a válaszukon múlik, kitárul-e maguk előtt a kapu. Még valami, a döntés minden esetben végleges. Előre szólok, hogy nincs alkudozás, se fellebbezés, a lehetőség egyszeri, ha valakit elutasítottunk, az már soha nem léphet be a völgybe.

Az asszony hátrébb lépett, és türelmesen várta, hogy elkészüljenek. A kis csapat különvált, mindenki a másiktól elfordulva, rejtegetve körmölte saját ajánlatát, csak Tomék bújtak össze, hogy közösen, egy lapra írják le a gondolataikat. Miután végeztek, az asszony felsorakoztatta őket. Elvette a cetlit a sor elején álló Joe-tól, elolvasta, végigmérte a férfit, majd továbblépett. Ugyanezt tette minden jelentkezővel, rezzenéstelen arccal, hangtalanul haladt végig a soron. A gyerekek maradtak utolsónak, kettejük nevében Tom nyújtotta át a lapot. Elizabeth ott állt mellettük, és bár önmaga miatt is aggódott, de a két gyerek sorsa talán még annál is jobban nyugtalanította.

Az idős asszony néhány pillanatig némán tanulmányozta az utolsó papírt, majd végigmérte a két fiatalt. Elizabeth feszülten figyelte minden mozdulatát, és végül sikerült elkapnia egy halvány, szinte láthatatlan mosolyt a vizsgáztatójuk arcán, amitől kissé megnyugodott.

Az asszony hátralépett, megköszörülte a torkát, és még egyszer végigmérte szúrós, sötét szemeivel a társaságot.

– A két gyermek kivételével mindenki… távozzon! Ti ketten pedig jöjjetek velem, nektek szabad az út az Emlékezés Völgyébe – mondta.

A bejelentést döbbent csönd fogadta, majd egy pillanat múlva kitört a zűrzavar.

– Miért? Miért pont ők? Maga is megsajnálta ezt a két szutykos kölköt? – ordította a pap, mintha nem is Isten szolgája lenne. – Undorító, hánynom kell maguktól!

– És velünk mi lesz? Nem lehetne…

– Nem! Elég legyen! – dörögte az asszony haragosan, hangja erős volt és határozott, meghazudtolta éltesebb korát. – Megmondtam, hogy vitának, alkunak helye nincs. De hogy tisztázzam a dolgot, én nem sajnáltam meg őket, egyszerűen ők adtak egyedül megfelelő választ. Most pedig táguljanak!

– Na, azt már nem, vén boszorkány! – mozdult veszélyes gyorsasággal Joe, és egy ugrással a nőnél termett. Baljával megragadta a karját, és a háta mögé csavarta, míg jobbjában megvillant a halálos penge, amit azonnal a torkának szegezett. – Most pedig szépen mindannyian bemegyünk! Szólj a bentieknek, hogy eresszenek be minket!

– Nem. Csak a két gyerek jöhet, senki más – válaszolt a nő dacosan, bár a hangja megremegett.

– Akkor a többieket leszarom, de engem beengedsz, különben kifilézlek, mint egy tetves halat! Hiába meresztgeted a szemedet, a haláltól még te is félsz, megérzem az ilyet. Úgyhogy igyekezz, mielőtt megugrana a kezemben a kés! – Előrelökte az asszonyt, nekipréselte a kapunak, a pengét pedig az arcához emelte.

Mindenki félszegen és némán nézte a jelenetet, nem tudták mihez kezdjenek. Nem tetszett nekik ugyan társuk módszere, de a túlélési ösztönük, a vágyuk, hogy mégis bejussanak a völgybe, lebénította őket.

– Ha nem ereszt el rögtön, és takarodik el innét, akkor jobb is, ha megöl, mert egyikünk sem fog tovább jutni ennél az ajtónál. Mit gondol, miért egy idős, haszontalan asszonyt küldtek ki maguk közé? Még ha ezt az ajtót ki is nyitnám, a második ajtót csak belülről lehet nyitni.

– Rohadt vén ri…–kezdte a férfi, de már nem volt esélye befejezni a szitkozódást, mert a tarkójába belemélyedt egy rozsdás késpenge. Elizabeth zokogva, görcsösen szorongatta a kés markolatát. A férfi egy pillanat alatt összecsuklott, mint egy rongybaba. Az idős asszony először a halott férfira nézett, majd a gyilkosára. Nem kezdett el hálálkodni, de ezt Elizabeth nem is várta el.

– A gyerekek akkor bemehetnek, igaz? – szólalt meg végül, még mindig könnyes szemmel.

A hölgy bólintott majd kitárta az első kaput.

A csapat többi tagja csalódott volt, mégis a legtöbben nem tudták hibáztatni tettéért, egyedül csak Elizabeth tűnt elégedettnek sőt, boldognak. A két gyerek átölelte őt, Elizabeth pedig csak azt tudta hajtogatni megkönnyebbülten, hogy most már minden rendben lesz. Indulniuk kellett, és a kapu hamarosan bezáródott az idős asszony, és a testvérpár mögött.

Miután átjutottak a zsilipen, a második kapu túloldalán, Tom és Mary olyasmit látott, amit a külvilágiak már rég elfeledtek, egy gyönyörű, zölden burjánzó völgyet, közepén egy kéklő zuhataggal, és tele élettel.

Tom ámuldozva nézte az álombéli tájat, majd kissé magához térve megkérdezte:

– Miért minket? Hiszen én nem is írtam semmit a papírra.

– Pontosan. Azt kértem, írjátok le, milyen módon változtatnátok meg a völgyünket. A cetliken pedig sok minden szerepelt. Volt, aki épületeket ígért, infrastruktúrát, olyan is, aki védelmet kínált, vagy épp új mezőgazdasági módszereket, gyógyszereket. Azonban mi mindezt már rég megtagadtuk. Sejted miért nevezzük ezt a helyet az Emlékezés Völgyének? Mert sokakkal ellentétben mi nem feledjük, hogy mi vezetett a nagy pusztuláshoz odakinn a külvilágban. Az emberek a régi időkben úgy érezték, csak mert tudatosak lettek, felsőbb rendűekké is váltak. Elhitték, hogy bármit megtehetnek. Megpróbálták saját igényeik szerint átalakítani a világot. Elfeledték tiszteletben tartani a természet törvényeit, városokat emeltek, mindenféle gépeket, hasznos és haszontalan holmikat hoztak létre, sőt, meghosszabbították saját életüket, amit persze jólétben szándékoztak leélni. A károkkal és következményekkel mit sem törődve többet vettek el, mint amit vissza tudtak adni. Így lassan, fokozatosan felőrölték bolygónk tartalékait. Mi, akik itt élünk, még a nagy pusztulás előtt érkeztünk ide, elzárkóztunk a külvilágtól, hogy megvédjük, ami még megmaradt a természetből. Önszántunkból jöttünk, és fogadtuk el ennek az életnek minden előnyét és hátrányát. Időről időre kopognak azon a kapun, azonban bárhogy fájjon is, szigorú szabályt kellett hoznunk. Így e völgybe csak azok a kevesek léphetnek be, akik biztosan nem akarják megváltoztatni az életünket. Egy napon talán már nem lesz szükség többé a kapukra, és akkor a természet megpróbálhatja újra birtokba venni elvesztett birodalmát.

Elértek a fák közé, ahol minden virágzott. Ahogy a két gyerek ott állt egymás mellett, és körbetekintettek, érzékeiket elárasztotta a sok szín, hang és illat.

– Gyönyörű ez a hely. Igaz, Mary?

A kislány felnézett bátyjára, szemeiben a boldogság könnycseppjei tükröződtek, és végre, édesanyjuk halála óta először elmosolyodott.