– Messze vagyunk még?

– Már nem. Fél óra és ott vagyunk. A nap még csak most jön fel, nem lesz gond.

– És a többiek?

– Azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk a barlangnál. Eddig hárman voltunk, csakhogy kellett még ellátmány, élelem és víz az útra, ezért különváltunk.

–Remélem, engem nem azért hoztál magaddal?

– Te döntöttél úgy, hogy jössz, nem volt erőszak – gúnyolódott a férfi – De megnyugodhatsz, mi nem vagyunk olyanok.

A két alak csendesen, de gyorsan kapaszkodott felfelé a kietlen domboldalon, amely egy ideig lankás volt, majd néhol meglehetősen meredekké vált. A mászást tovább nehezítette a laza talaj, és a csúszós kőgörgetegek, amiket nem kötött le sem fa, sem aljnövényzet. Rég nem nőtt itt már semmi, minden halott volt, ameddig csak a szem ellátott. A környéket átjárta a pusztulás, olyannyira, hogy még dögevők sem maradtak. Arra, hogy mi történhetett, és miként jött el a nagy pusztulás, már senki sem emlékezett, igaz nem is nagyon érdekelt senkit. Mindenkinek elég volt azzal törődni, hogy egyik napot a másik után valahogy túlélje. Minden más luxusnak számított, ebben a zord világban.

Ha valakinek mennie kellett és átvezetett az útja a kietlen vadonon, akkor leginkább csak éjszaka tehette. Nappal senki nem merészkedett a fedezékén túlra, mert amíg a lángoló tűzlabda fent jár az ég boltozatán, a sugarai úgy perzselték a pusztaságot, hogy gyorsan elolvasztották még a legkitartóbbak akaratát is. Ráadásul nem csak égető forróságot, de kínzó keléseket, és halálos napbetegségeket is hoztak az óvatlan balgákra. Bár odakint az éjjel sem volt sokkal jobb, mikor az ember a mindent elnyelő sötétségben kuporgott, és próbált nem halálra fagyni a csontig hatoló hidegben.

Megvirradt, mire nagy nehezen felkapaszkodtak a hegyoldalon. De onnan már legalább látták a védelmező sziklamélyedés hasadékát. Végre lassíthattak kicsit, sőt még egy-két percnyi pihenőt is engedélyeztek maguknak. Ahogy visszanéztek a völgyben elterülő egykori város romjaira, mely a pusztulás jelképeként terült szét a kietlen tájon, elkomorodtak. Vizük rég elfogyott, így a gödrökben és a nagyobb kövek felületén összegyűlő harmatcseppeket próbálták felszürcsölni. Nem sok, de ennyi volt, ezt is meg kellett becsülni.

Mikor végül bebotorkáltak a sziklafalak közé, az árnyékban már várta őket egy komor ábrázatú, sebhelyes arcú fickó.

– Ketten? – mordult rájuk. Tekintete éppoly szúrós volt, mint a modora, vagy a több napos borostája. Nem volt éppen fiatal, a haja is kezdett már őszbe fordulni, ám véznasága ellenére megőrizte izmos testfelépítését – Inkább élelmet hoztál volna, mint éhes szájat!

– Talán hasznát vehetjük. Ért a növényekhez.

– Örvendek, a nevem Elizabeth. Botanikus vagyok, azaz voltam, valamikor régen.

– Elhiszi, hölgyem, hogy cseppet sem érdekel? – vetette oda kelletlenül a sebhelyes alak.

– Ahogy gondolja.

– Ne is figyelj rá! Joe egykor katona volt, ő az, aki ügyel majd a biztonságunkra, emiatt olyan aggodalmaskodó. Kissé talán nyers a modora, de alapvetően nem rossz ember.

– Szeretem, mikor így hízelegsz. De a francba is, arról volt szó, hogy ellátmányt keresünk! Ezek szerint heten leszünk.

– Heten?

– Ja. Velem is jött két ember. Az egyik valami építész fazon, sok hasznos holmit ajánlott fel. A másik meg tudja az ég, hogy mi, de nagyon jönni akart. A térképészed meg talált egy papot, de hogy annak mi hasznát vesszük az úton, fogalmam sincs.

– Legalább lesz, aki imádkozzon érettünk – jegyezte meg a nő kedvesen, bár amilyen szemeket villantott rá emiatt a sebhelyes alak, rögtön meg is bánta, hogy megszólalt.

A társaság többi tagja sem volt túl bőbeszédű, a kötelező bemutatkozások után csöndben leültek, és átnézték mindazt, amit közös erővel összegyűjtöttek. Alig volt valami, de a semminél mégiscsak több. Előkerült pár méternyi sodrott kötél, némi faanyag, gyújtós, valamint néhány rongyos takaró, táskákba gyömöszölve. Ezeken kívül, akadt még pár étel konzerv, egy rég lepusztult élelmiszerüzlet pincéjének rejtekéből, két frissen fogott vézna patkány és hat kulacsnyi állott víz. No és persze, amit Elizabeth hozott, egy kis kosárnyi paradicsom és pár szem alma. A többiek tágra nyílt szemekkel nézték a rég nem látott ínyencséget, a botanikusnő büszkeségeit. Sóvárgó pillantásaikat látva, Joe azonnal elpakolta a gyümölcsöket a közös élelmiszercsomagba, és bár többen szívták a fogukat emiatt, de végül senki sem mert ellenkezni vele.

A barlangon kívül a forróság épp végig perzselte a tájat, mely elől mindenki megpróbált minél beljebb rejtőzni a barlang sötét hűsében. Alkonyatig úgy sem indulhattak tovább, kihasználták hát a kényszerű pihenőt és megpróbáltak aludni egy kicsit. Ekkor azonban az egyik férfi, aki a sebhelyessel érkezett, és aki eddig a félhomály árnyai közt megbújva várakozott, most lassú, néma mozdulatokkal, akár egy áldozatát cserkésző hangtalan kígyó, közeledett a csoport, gondosan összegyűjtött és félretett kincseihez. Kezében egy rozsdafoltos késpenge remegett. Már csak karnyújtásnyira járt a csábító holmiktól, mikor egy kar váratlanul rátekeredett a nyakára, és még mielőtt alkalma nyílhatott volna védekezni, a támadója megfeszítette izmait, és egyetlen reccsenéssel kitörte a nyakát. A dulakodás zajára sorban felriadtak a szendergők, és döbbent rémülettel vették tudomásul, hogy Joe hidegvérrel kioltotta az egyik társuk életét.

– Éreztem én, hogy rosszban sántikál. Ez a söpredék, csak azért jött, hogy meglopjon minket. Ide sem engedtem volna, ha nem ajánlja fel azt a két nyavalyás konzervét. Most már mindegy. Legalább nem kell annyi felé osztoznunk az élelmen.

A szavaira senki sem reagált, de a barlangra komor némaság telepedett. Tudták, hogy a katonának igaza van, az élet pedig nehéz, és a világ kegyetlen, de a gyilkosság efféle könnyed valósága mégis félelmet ébresztett mindannyiukban.

A katona megragadta a lábánál fogva áldozatát, és kivonszolta a fényre, ahol átkutatta, és elvett mindent, amit csak hasznosnak vélt, még a ruháit is, aztán a mezítelen, összetört testet kilökte a barlang szájából a lejtőre, hogy a férgeké és a végső enyészeté lehessen.

A halál fojtogató gondolata viszont még azután is jó ideig ott ragadt közöttük, hogy sorra elfordították tekintetüket a barlang bejáratától. Megpróbálták feledni a történteket, de valahogy senki nem tudott, vagy inkább nem mert, újra elaludni a felkavaró incidens után, így aztán a hosszú órák még lassabban teltek. Elizabeth is teljes testében reszketett a rémülttől, különösen, mivel a közvetlen közelében történt az egész, ráadásul rég behegedt sebeket tépett fel benne. A világ, a pusztulást követően, hamar kifordult önmagából, és a zavargások közepette rengetegen haltak meg mások keze által, mint ahogyan az ő kislánya is, akit hiába védelmezett. Ráadásul a homályban egyedül ő láthatta, hogy a tolvaj kezéből a dulakodás hevében kihullott egy rozsdás kés. Ő maga sem tudta, miért lett ettől ennyire izgatott, hiszen békés, félszeg természetét még ebben a kegyetlen világban sem tudta soha levetkőzni. De a félelem olykor furcsa dolgokat művel az emberekkel, így mikor már senki sem figyelt rá, ő gyorsan kitapogatta azt az elejtett, rozsdás pengét a porréteg alól, és kapkodva ruhájának mélyébe rejtette azt. Miután végzett, körül sem mert pillantani, csak fülelt, de semmi sem mozdult körülötte, csak szívének belső zakatolását hallotta. Behunyta szemeit, visszafogta légzését, és a következő néhány órában megpróbált pihenést színlelni.

Késő délután, ahogy az égen menetelő lánglabda tüze enyhülni kezdett, a kis csapat induláshoz készült. A térképész kijelölte számukra az útvonalat, a katona pedig diktálta a tempót. Muszáj volt gyorsan haladniuk, hogy az éjszakai fagy idejére megfelelő táborhelyet, másnapra pedig, mire a nappali forróság elviselhetetlenné válik, valamiféle menedéket találjanak. A terep nehéz volt, ők pedig meglehetősen gyöngék, így aztán nem kockáztattak, amint lehetőségük adódott, néhány hatalmas sziklatömb tövében tábort vertek. A hőmérséklet gyorsan zuhant, hát kénytelenek voltak tüzet gyújtani, és mindenki megpróbált úgy helyezkedni, hogy a lehető legközelebb kerülhessen az éltető meleghez. Készleteik maradékát az egyik sziklatömb tövében, egy mélyedésben rejtették el. A tűz körül masszírozták elzsibbadt, görcsös izmaikat, néhányan halkan beszélgettek is, csupán a sebhelyes járkált nyughatatlanul. Tekintete vadul fürkészte az éjszakát, majd egyszer csak odaszólt a többieknek, hogy elugrik könnyíteni magán, és azzal már el is tűnt a sötétségben.

 

A fiú látta a tüzet, hiszen már egy ideje a csapat nyomában settenkedett. Tudta, hogy az idegeneknél élelem van, sőt talán még víz is, de önként biztosan nem adnának belőle. Ki tenné? El kell hát lopnia! Nem volt benne rosszindulat, csak az éhség kínzó érzése, és a kishúga iránti féltő aggodalom. Aki ebben a világban kénytelen élni, annak nem lehetnek erkölcsi aggályai. Ha nem vagy elég erős, hogy ölni tudj, akkor lopj, vagy halj éhen! Ez a természet kegyetlen törvénye.

A sziklák rejtekében közelebb lopódzott a táborhoz. Olyan csöndesen mozgott, hogy még a kavicsok sem zizzentek meg mezítelen talpa alatt. Vézna karját és lábát oly ügyesen használta, akár egy kis majom. Kúszott, mászott, araszolt, még a lélegzetét se lehetett hallani. Úgy képzelte csak szívének hangos dübörgése kelthet némi zajt, de azt meg úgyis elnyomta az idegenek ostoba fecsegése.

Észrevétlen jutott el az ember nagyságú sziklához, melynek túloldalán a készleteik rejtekét sejtette. Most még inkább erőt vett rajta a félsz, de már csak karnyújtásnyira volt a céljától, hát nem adhatta fel. Visszafojtotta a lélegzetét, hasra ereszkedett, lassan közelített a céljához. Próbált nem az evésre gondolni, nehogy gyomrának hangos korgása leplezze le az utolsó pillanatban. Repedezett, koszos körmeivel a homokot kaparta, egy kicsit még előrébb húzta magát, kinyújtotta az ujjait, úgy nyújtózott, majd beleroppantak a csontjai, és már csaknem el is érte az ételt, ám ekkor a sötétből egy bakancs taposott kegyetlenül a kézfejére, szinte szétzúzva vékony csontjait. Egy erős kar nyúl le érte az éjszaka homályából, és megragadta őt. Esélye sem volt a menekülésre, hiába rúgkapált és verdesett, mint egy csapdába esett apróvad, mert a hatalmas kéz a torkára tapadt.

– Nézzék csak, mit fogtam! Egy kis enyves kezű tolvajivadékot! Hát öcsi, ez nem a te szerencsenapod. Rossz embertől próbáltál lopni. Nagyon rossztól! – A férfi előhúzta irdatlan kését, melynek felszínén megcsillant a tábortűz narancssárga fénye, és a rémült gyerek felé fordította a borotvaéles pengét. Sűrű, iszamós vér serkent a vékony, napégette bőre alól, ahogy a kés az arcához feszült. Aztán a férfi döfésre emelte a fegyverét…

A tűz körül ülők egy villanásnyi időre megdermedtek a rémülettől. Az idős asszony volt az első, aki felocsúdott, és talpra ugrott, hogy a védtelen fiú segítségére siessen. Futtában ragadta meg a katona kést markoló kezét, és megpróbálta visszatartani a halálos döféstől. A fiú a rémülettől elvesztette az eszméletét. A sebhelyes férfi lerázta magáról a nőt, aki a porban landolt, ám azonnal felpattant, és újult erővel, mint egy anyatigris vetette rá magát a férfira.

– Mit művel maga állat, nem látja, hogy ez csak egy gyerek? Engedje el! Engedje már el! Nem hallja? – ordított rá, miközben két kézzel próbálta lerángatni a férfi karját a fiúról. Joe, válasz gyanánt lekevert neki egy hatalmas pofont. Elizabeth ismét a földre rogyott, ám ezt már a többiek sem nézhették tétlenül. Felpattantak a helyükről, és szitkokat szórtak a barbár férfira, aki bár kelletlenül, de végül eleresztette a kölyköt, és bosszúsan morogva letelepedett a tűz mellé. A nő, két másik ember segítségével felemelte az alélt gyermeket, hogy közelebb vihessék őt a tűzhöz. Az asszony, a fiú fejét simogatva, próbálta gyengéden magához téríteni a gyermeket, ám mikor az végül eszméletre tért, riadtan próbálta kitépni magát a dédelgető karokból.

– Nyugalom! Sss… Nincs semmi baj. Nem bánt senki. Mi a neved? Én Elizabeth vagyok.

– Tom – válaszolta bizonytalanul a gyerek.

– Éhes vagy Tom?

– Na, azt már nem, ez a szutykos kis tolvaj nem zabálja fel a készletünket! Megőrült maga, vagy mi? – horkant fel a tűz mellől felpattanó sebhelyes alak.

– Hallgasson már, maga tuskó! A saját részemből adok neki, ahhoz semmi köze. Gyere csak, ne félj! Nem sok, de megosztom veled.

– Nem magamnak akartam elvenni – szólt a gyerek félszegen – én megvagyok, csak a kishúgom… Ő még nagyon kicsi és gyenge.

– A húgod? Hol van?

– Nem messze, arra, a sziklák között bújtattam el.

– Akkor hozzuk ide őt is, legalább kicsit megmelegedtek, és talán akad egy kevés ennivaló mindkettőtöknek.

Elizabeth elkísérte a fiút, és pár percen belül egy alig öt év körüli lánykára akadtak. Reszketett a hidegben. Koszos volt és nagyon riadt, amiért bátyja ilyen sokáig magára hagyta. Nagy, gesztenyebarna szemei könnyekkel voltak telve, ám még azokon át is látszott, hogy belülről valami sokkal mélyebb szomorúság emészti. Amint meglátta az idegent, összerezzent, szorosan testvéréhez bújt, és csak mögüle mert egy-egy lopott pillantást vetni az ismeretlen nőre. Kis időbe beletelt, hogy összebarátkozzanak, de nemsokára már együtt tértek vissza a táborba. A lányka nagyon félszeg és bizalmatlan volt, ezért a többiektől távol ültek le, egy félreeső helyre. A nő adott nekik élelmet és vizet, amit a saját fejadagjából porciózott ki, majd ott hagyta őket, hogy békében ehessenek, ő pedig csatlakozott a tűz körül összegyűlt társaihoz, akik már javában tanácskoztak.

– Akkor, mihez kezdjünk velük?

– Természetesen velünk jönnek! Nem hagyhatjuk őket magukra! – csattant föl azonnal, mert sejtette, hogy az új jövevényekről megy a vita.

– Állítsa le magát! Nem engedhetjük, hogy hátráltassanak bennünket. Nem biztonságos magunkkal hurcolni őket. Felejtse el! – mordult rá ingerülten Joe.

– Én, mint Isten szószólója, amondó vagyok, hogy bízzuk őket a teremtőre. Az ő kegyelméből eddig is megéltek valahogy – dohogta a pap.

– Elhallgasson! Miféle pap az olyan, aki még az elesett gyermekek iránti könyörületet sem ismeri? – fortyant föl az építész – A maga vallásából én ugyan nem kérek! A botanikus hölggyel értek egyet, ha hátra hagyunk két védtelen gyereket, akkor talán már nem is vagyunk emberek.

– Mégis minek jönnének velünk? Ha oda is érünk egyáltalán, őket úgysem fogják beengedni. Vegyük csak számba a kis csapatunkat! Van egy mérnökünk, egy botanikusunk, egy vegyészünk, itt van a térképész, no meg az atya, és persze én. Nekünk biztosan hasznunkat tudják venni, van képzettségünk, van mit felajánlanunk. Ellenben ők, csak két újabb éhes szájat jelentenének. Sőt talán pont miattuk nem fognak minket se meghallgatni. Ne kockáztassunk! Nem jöhetnek. Ha akarják, bízzák őket a kegyetlen természetre, hogy lassan eméssze fel őket, vagy legyenek kíméletesek, és bízzák rám a dolgot. Gyors leszek, nem fog fájni nekik, ennyit megígérhetek.

– Hogy képzeli? Maga pszichopata állat! Még élvezné is, mi, hogy…?

– Elég ebből! – szólt rájuk az a férfi, aki annak idején a botanikust bevette a csapatba. Hangja határozott volt és magabiztos – Csak én tudom az utat a völgybe. Velünk jönnek, és a vita ezzel le van zárva. Hogy kit eresztenek be, az csak rajtuk múlik. Én találtam meg az utat a hegyekben elrejtett, védett völgyhöz, ahová a mondák szerint nem ért el a nagy pusztulás, és mivel csak én ismerem az oda vezető utat, ezért én mondom meg, hogy ki jöhet velem, és ki nem. A gyerekek jöhetnek, de ha végül sikerül odaérnünk, ott már mindenki csakis önmagáért fog felelni!

– Legyen – egyezett bele Joe kelletlenül – De ne kerüljenek az utamba, és meg ne próbáljanak még egyszer lopni, mert azt megkeserülik, erre esküszöm!

– Akkor ezzel le is zártuk az ügyet. Pihenjünk le még egy-két órára, aztán pirkadat előtt útra kelünk.

Miután szétszéledtek, és ki-ki megtalálta a maga pihenőhelyét, Elizabeth odaült a két gyerek mellé, hogy megpróbálja elmagyarázni nekik hová tartanak, ám alighogy belekezdett, a lánykát, Maryt, elnyomta a fáradtság és elszenderedett. A nő halkabban folytatta. Elmondta, hogy azért vannak úton, mert tudomást szereztek egy helyről, ahol mindenki boldogan élhet, ahol jut élelem és víz mindenkinek bőségesen. Igencsak meglepődött, amikor a fiú elárulta, hogy már ő is hallott erről a helyről. Az apjuk mesélt róla, közvetlenül a halála előtt, hogy évekkel korábban ő is eljutott a völgy kapujáig, csakhogy nem engedték be.

Tom kedvesen beszélt, látszott, hogy hálás, amiért megmentette az életét, hálás az ételért, de leginkább a lehetőségért, hogy velük tarthatnak az úton. Végre valaki gondoskodott róluk, így nem csak őt terhelte mindkettejük túlélésének felelőssége. Aztán, alig hogy befejezte a történetét, őt is elnyomta a kimerültség, arca kisimult, hiszen végre, hosszú idő után először, nyugodt lehetett az álma.

Másnap fárasztó menetelés várt rájuk. A katona ment elöl, kegyetlen iramot diktálva. Talán így akart bosszút állni a tegnap történtekért. Elizabeth néha ugyan megpróbálta felvenni a hátára a kis Mary-t, de aztán mindannyiszor hamar le kellett tennie, mert be kellett látnia, hogy hosszú távon nem bírja még ezt a csöpp teremtést sem cipelni. A déli órákra megpihentek az úti céljukként kitűzött hegy árnyasabb lankáin, majd újra menetelni kezdtek. A hőség, és az ártalmas napfény sokat kivett mindannyiukból, de hajtotta őket a cél közelsége, és Joe rendíthetetlen és kegyetlen unszolása. Becsületére legyen mondva, senkit nem hagyott elesni, könyörtelenül felrángatta a feladás határán lévőket és űzte a csapatot egyre tovább.

Mígnem az útjukat egy helyen olyan meredek sziklafal keresztezte, amin ötlete sem volt, hogyan tudnának átjutni. Letelepedtek, ittak, ötleteltek, szentségeltek, míg aztán Tom megrángatta az asszony ruháját és suttogva felajánlotta segítségét. Mint kiderült a fiatal, könnyű testének egyetlen jelentős előnye az, hogy szinte bármilyen elképzelhetetlen felületen képes volt felkapaszkodni. A többiek még javában tanácskoztak mikor észrevették, hogy társuk kötelet erősít Tom derekára és ő, akár egy emberi gyík, könnyed mozdulatokkal mászni kezdett felfelé a meredek, csúszós falon. Először csak elképedtek, majd sorra gyűltek a fal tövébe, és buzdító szavakkal bíztatták Tomot, aki bár néhányszor megcsúszott, mégis szinte játszi könnyedséggel teljesítette a feladatot. Odafent pedig rögzítette a kötelet, majd leengedte azt a többieknek. Elizabeth büszkén tekintett fel a gyermekre, majd Joe felé fordult. Nem szólt semmit, de az a pillantás, amilyent csak egy igazi, büszke nő tud vetni áldozatára, beszédesebb volt, bármilyen epés megjegyzésnél.

Már lebukóban volt a nap mire mind felkapaszkodtak és a felfelé tekergőző szűk ösvényeken elértek hosszú és nehéz útjuk végéhez. A fehérlő hegyoldalt aranyra festette a lángoló égbolt, míg az árnyak megnyúlva táncoltak a meredek falakon, melyek közt, a sziklák boltozatában egy hatalmas vaskapu húzódott. A kapun méretes kopogtató lengett, mellyel aztán megdöngették a fémet, és vártak. Már-már azt hitték hiába, ám egyszer csak nyikorgás hallatszódott a kapu túloldaláról, majd kattant a zár, és végre feltárult a bejárat. Egy idősebb, őszes hajú nő lépett ki rajta, egyszerű ruhában, arcán barátságos mosollyal, és köszöntötte őket. Mögötte az első kapun túl, még a félhomályban is jól kivehető volt egy második kapu. Tehát a bejárat zsiliprendszerként működött, hogy tényleg csak azok juthassanak át, akiknek arra engedélyt adtak. Miután kilépett közéjük az asszony, gondosan behúzta maga mögött az ajtót, és csak ezután fordult szembe a csoporttal.

– Azért jöttünk…

– Tudom, miért jöttek. Ez elég nyilvánvaló. Inkább az a kérdés, miért kellene beengednünk magukat? Mint sejthetik, nem engedünk be akárkit. Adok önöknek egy-egy cetlit – közben ki is osztotta a megsárgult lapokat és az íróalkalmatosságokat – Mindenki írja rá, mivel javítaná vagy könnyítené meg a völgyünk mindennapjait. Csakis a válaszukon múlik, kitárul-e maguk előtt a kapu. Még valami, a döntés, minden esetben, végleges. Előre szólok, hogy nincs alkudozás, se fellebbezés, a lehetőség egyszeri, ha valakit elutasítottunk, az már soha nem léphet be a völgybe.

Az asszony hátrébb lépett, és türelmesen várta, hogy elkészüljenek. A kis csapat pedig gyorsan különvált, mindenki a másiktól elfordulva, rejtegetve körmölte saját ajánlatát, csak Tom és a kishúga bújtak össze, hogy közösen, egy lapra írják le a gondolataikat. Miután végeztek, az asszony felsorakoztatta őket. Elvette a cetlit a sor elején álló Joe-tól, elolvasta, végigmérte a férfit, majd továbblépett. Ugyanezt tette minden jelentkezővel, rezzenéstelen arccal, hangtalanul haladt végig a soron. A gyerekek maradtak utolsónak, kettejük nevében Tom nyújtotta át a lapot. Az idős botanikus pedig ott állt mellettük, és bár önmaga miatt is aggódott persze, de a két gyerek sorsa, talán még annál is jobban nyugtalanította.

Az idős asszony néhány pillanatig némán tanulmányozta az utolsó papírt, majd végigmérte a két fiatalt. Elizabeth feszülten figyelte minden mozdulatát, és végül sikerült elkapnia egy halvány, szinte láthatatlan mosolyt a vizsgáztatójuk arcán, amitől kissé ő is megkönnyebbült.

Az asszony lassan néhány lépésnyit hátrált, megköszörülte a torkát, és még egyszer végigmérte szúrós, sötét szemeivel a társaságot.

– A két gyermek kivételével mindenki… távozzon! Ti ketten pedig jöjjetek velem, nektek szabad az út az Emlékezés Völgyébe – mondta.

A bejelentést döbbent csönd fogadta, majd egy pillanat múlva kitört a zűrzavar.

– Miért? Miért pont ők? Maga is megsajnálta ezt a két szutykos kölköt? – ordította a pap, mintha nem is Isten szolgája lenne – Undorító, hánynom kell maguktól!

– És velünk mi lesz? Nem lehetne…

– Nem! Elég legyen! – dörögte az asszony haragosan, hangja erős volt és határozott, meghazudtolta éltesebb korát – Megmondtam, hogy vitának, alkunak helye nincs. De, csak hogy tisztázzam a dolgot, én nem sajnáltam meg őket, egyszerűen ők adtak egyedül megfelelő választ. Most pedig táguljanak innen!

– Na, azt már nem, vén boszorkány! – mozdult veszélyes gyorsasággal Joe, és egy ugrással a nő mögött termett. Baljával megragadta a karját, és a háta mögé csavarta, míg jobbjában megvillant a halálos penge, amit azonnal a torkának szegezett – Most pedig, szépen mindannyian bemegyünk! Szólj a bentieknek, hogy eresszenek be minket!

– Nem. Csak a két gyerek jöhet, senki más – válaszolt a nő dacosan, bár a hangja most kissé megremegett.

– Akkor, a többieket leszarom, de engem beengedsz, különben kifilézlek, mint egy tetves halat! Hiába meresztgeted a szemedet, a haláltól még te is félsz, megérzem az ilyet. Úgyhogy igyekezz, mielőtt megugrana a kezemben a kés! – Előre lökte az asszonyt, nekipréselve a kapunak, a pengét pedig az arcához emelte.

Mindenki félszegen és némán nézte a jelenetet, nem tudták mihez kezdjenek. Ugyan nem tetszett nekik társuk módszere, de a túlélési ösztönük, a vágyuk, hogy mégis bejussanak a völgybe, lebénította őket.

– Ha nem ereszt el, de rögtön, és takarodik el innét, akkor jobb is, ha megöl, mert egyikünk sem fog tovább jutni ennél az ajtónál. Mit gondol, miért egy idős, haszontalan asszonyt küldtek ki maguk közé? Még, ha ezt az ajtót ki is nyitnám, a második ajtót csak belülről lehet nyitni.

– Rohadt vén ri…–kezdte a férfi, de már nem volt esélye befejezni a szitkozódást, mert a tarkójába belemélyedt egy rozsdás késpenge. Elizabeth zokogva, görcsösen szorongatta a kés markolatát. A férfi egy pillanat alatt összecsuklott, mint egy rongybaba. Az idős asszony, először a halott férfira nézett, majd a gyilkosára. Nem kezdett el hálálkodni, de ezt ő nem is várta el.

– A gyerekek, akkor bemehetnek, igaz? – szólalt meg végül, még mindig könnyes szemmel.

A hölgy bólintott, majd kitárta az első kaput.

A csapat többi tagja csalódott volt, mégis a legtöbben nem tudták hibáztatni őt a tettéért. Egyedül csak Elizabeth tűnt elégedettnek, sőt, mondhatni boldognak. A két gyerek átölelte, ő pedig csak azt tudta hajtogatni megkönnyebbülten, hogy most már minden rendben lesz. Indulniuk kellett, átléptek hát a túloldalra, de onnan még vetettek egy utolsó pillantást a kedves botanikus hölgyre, mielőtt a kapu végleg bezáródott volna az idős asszony, és a testvérpár mögött.

 

Miután átjutottak a zsilipen, a második kapu túloldalán, Tom és Mary olyasmit látott, amit a külvilágiak már rég elfeledtek, egy gyönyörű, zölden burjánzó völgyet, közepén egy kéklő zuhataggal, és tele élettel.

Tom ámuldozva nézte az álombéli tájat, majd kissé magához térve megkérdezte:

– Miért minket? Hiszen én nem is írtam semmit a papírra.

– Pontosan. Azt kértem, írjátok le, milyen módon változtatnátok meg a völgyünket. A cetliken pedig sok minden szerepelt. Volt, aki épületeket ígért, infrastruktúrát, olyan is, aki védelmet kínált, vagy épp új mezőgazdasági módszereket, gyógyszereket. Azonban mi mindezt már rég megtagadtuk. Sejted miért nevezzük ezt a helyet az Emlékezés Völgyének? Mert sokakkal ellentétben mi nem feledjük, hogy mi vezetett a nagy pusztuláshoz odakinn a külvilágban. Az emberek a régi időkben úgy érezték, csak mert tudatosak lettek, felsőbb rendűekké is váltak. Elhitték, hogy bármit megtehetnek. Megpróbálták saját igényeik szerint átalakítani a világot. Elfeledték tiszteletben tartani a természet törvényeit, városokat emeltek, mindenféle gépeket, hasznos és haszontalan holmikat hoztak létre, sőt, meghosszabbították saját életüket, amit persze jólétben szándékoztak leélni. A károkkal és következményekkel mit sem törődve többet vettek el, mint amit vissza tudtak adni. Így lassan, fokozatosan felőrölték bolygónk tartalékait. Mi, akik itt élünk, még a nagy pusztulás előtt érkeztünk ide, elzárkóztunk a külvilágtól, hogy megvédjük, ami még megmaradt a természetből. Önszántunkból jöttünk, és fogadtuk el ennek az életnek minden előnyét és hátrányát. Időről-időre kopognak azon a kapun, azonban bárhogy fájjon is, szigorú szabályt kellett hoznunk. Így, e völgybe, csak azok a kevesek léphetnek be, akik biztosan nem akarják megváltoztatni az életünket. Egy napon talán már nem lesz szükség többé a kapukra, és akkor a természet megpróbálhatja újra birtokba venni elvesztett birodalmát.

Elértek a fák közé, ahol minden virágzott. Ahogy a két gyerek ott állt egymás mellett, és körbetekintettek, érzékeiket elárasztotta a sok szín, hang és illat.

– Gyönyörű ez a hely. Igaz, Mary?

A kislány felnézett bátyjára, szemeiben a boldogság könnycseppjei tükröződtek, és végre, édesanyjuk halála óta először, elmosolyodott.