Van nap, hogy magamat oly jól elfoglalom,
sok apró-cseprő dolgom sorra meg is oldom.
Főzés, mosogatás, azután még egy bolt,
hasonlóan ahhoz, ahogy régen is volt.
Hasonló ez ugyan, de mégsem ugyanaz!
Belépek az ajtón, és csak a csönd fogad.
Nincs az üdvözlésed, sok vicces kérdésed,
s nincs akinek adjam forró ölelésem.
Fotód az asztalon szemlélheti ugyan
mi zajlik körötte, de szóval nem bíztat,
egyetlen árva szót, annyit se szól nekem
helyette az üres négy falat kérd’hetem.
Hol van innen e szép szobának lakója
Reggeltől napestig könyveknek búvója?
Hol van, kiért éltem, kinek segítettem,
s kit én olyan nagyon, szívemből szerettem?
Elfoglalom magam valóban naphosszat,
ám mikor az ágyam aludni hívogat,
forgolódom csupán, és csak rád gondolok,
Milyen fájdalmas ez, hogy egyedül vagyok!
Hiányzol, hiányzol, én drága Sándorom!
Fél éve a magány köpönyegét hordom!
A nap gyorsan telik, de bár itt az este
Az álom csak nem jön könnyes két szememre.